Itt egy tizenhárom füzetet összegyűjtő képregénykötet a szennyről és a mocsokról. Nemcsak a kulturális, a morális és a materiális szennyekről, hanem mindezekről egyszerre, egy nagy ívű, de töredezett és egyes részleteiben első olvasásra megfejthetetlen történetben, amelyet böngészve egyszerre ugrik William S. Burroughs narkós delíriuma, David Cronenberg biologizáló világnézete, Palahniuk és Ballard posztmodern perverziói, és a Troma-filmek meg a Garth Ennis-képregények „minden belefér” típusú karneváli őrülete.
A szerző az a Grant Morrison, akitől magyarul is több fősodorbeli szuperhőssztori jelent meg (Batman: Arkham Elmegyógyintézet; X-men: E, mint eltörölni), de a hazai képregénykiadás egyelőre adós az olyan szerzőibb munkáival, mint a We3 állatjogi technothrillere (egyúttal az életmű talán legkönnyebben befogadható darabja) vagy a magnum opusnak is tekinthető The Invisibles című szuperhősös anarcho-sci-fi-őrület, nem beszélve az olyan ifjúkori zsengékről, mint az Adolf Hitler 1913-as liverpooli kiruccanásáról szóló The New Adventures of Hitler. A szennyológia traktátus címe értelemszerűen The Filth, és a háromszázvalahány oldal elolvasása után sem vagyok benne teljesen biztos, hogy mi volt ez.
Csak abban, hogy teljes téboly, és szépek benne a képek.
| ||
Próbáljuk meg összeszedni, hogy miről is van szó. A hátlap és az első oldalak egy gyógyszer ismertetőjét imitálják, felhívják rá a figyelmet, hogy a The Filth alkalmas a posztmodern állapot okozta szorongás enyhítésére, viszont terhesség alatt ellenjavallott, mivel a testbe felhelyezve károsíthatja a magzatot.
A keretezés utáni első rajzolt oldalon egy lila dzsekit viselő férfi éppen felgyújt valakit, miközben arról tart kiselőadást, hogy a „dohányzás olyan, mint az erőszak”, majd áttérünk a főhősre, aki egy éjjelnappaliban csokit, macskaalmot és pornót vásárol.
Az ipari kamerák képeit imitáló képkockákon látható férfi a történet szerint Greg Feely, középkorú agglegény, akinek életében a macskája és az extrém pornó jelent minden örömet. A környéken azt pletykálják róla, hogy talán még pedofil is. Ám ezen az estén meglátogatja egy különös nő, és emlékezteti rá, hogy ő valójában nem Greg Feely, hanem a The Hand nevű titkos szervezet ügynöke.
Szexelnek, majd Greg Feelyből hirtelen kettő lesz,
egy Ned Slade nevű szuperügynök és imposztor paraperszóna, aki nem is szereti a macskákat. És innentől a dolgok eldurvulnak.
A The Hand nevű szervezet célja, hogy fenntartsa a „Status: Q”-t, tehát a világ rendjét, és kiiktassa a benne fellelhető anomáliákat. Utóbbiak elég sokfélék lehetnek: egy csapat teletubbykra emlékeztető nanoélőlény, amelyek úgy segítik az emberi immunrendszert, hogy nem felszámolják a rákos sejteket, hanem kedvesen összebarátkoznak velük, és meggyőzik őket, hogy legyenek inkább hasznosak. Egy őrült pornórendező, aki gigantikus spermákat tenyésztve tört világuralomra, és egy pornósztár, akinek nincs személyisége a filmbeli szerepein kívül, és mellékesen éjfekete spermát lövell.
Szekták, anarchisták, egy szarbolygó, ahol egy szeméttelepen égig érő tornyokban állnak a pornólapok és köztük emberevő atkák ragadoznak, miközben a munkások gépekkel túrják a rengeteg szemetet, és néha megőrülnek a túl sok ingertől. Röviden összefoglalva a The Hand a kéz, amely kitörli a világ segglyukát.
| ||
Mint talán ezekből is látszik, a The Filth egyik fő kérdése, mi tartozik hozzá a világ és az ember normális – tiszta? higiénikus? – működéséhez, tehát a „Status: Q”-hoz, és mi az, ami már felszámolandó mocsok. Ugyanúgy, mint a szuperhősmítosz fasisztoid jellemzőire rámutató klasszikus szövegek (Watchmen, A Sötét Lovag visszatér), Morrison a „rend” felett őrködő szervezetek működését is problematizálja. Erősítve az autoriter berendezkedésekkel való rokonságot, az egyik ügynök egy meggyőződéses kommunista csimpánz, akit még a Szovjetunióban neveltek ki.
Részben metafizikai fogalmakkal játszik, mint a „rend” és a „káosz”, részben pedig biológiaiakkal, mint a különféle salakanyagok és legfőképpen az immunrendszer. Ebből következik, hogy a The Filth az egész világot – és magát a műalkotást is – az emberi test analógiájára egyetlen hatalmas organizmusként képzeli el, ahol a The Handhez hasonló szervezetek és az ő erőszak-monopóliumuk az immunrendszernek feleltethetőek meg. Innen nézve nyer értelmet, hogy a kötet eleje és vége miért imitálja egy gyógyszer használati útmutatóját.
Igen ám, de egy test, akár az emberi test számtalan olyan élőlénynek ad otthont, amelyek szigorúan véve nem tartoznak az „egészhez”. A már említett szemétbolygón tett séta közben a főhős és egy kollégája arról társalognak, hogy a „bennünk és rajtunk tenyésző mikrobák tízszeres túlerőben vannak az emberi test saját sejtjeihez képest. Bűntudattól mentes angyalok vagyunk, akiket lehúz a mocsok. A beleinkben élő baktériumok miatt fingunk szégyenteljesen; apró szörnyetegek milliárdjai szarnak a bőrünkre, amitől orrfacsaró izzadságszag árad »belőlünk«. Amikor a belső hangunk azt mondja nekünk, hogy hitványak vagyunk, vagy arra utasítanak, hogy »szeressünk« és »gyűlöljünk«, hiába súgnak mást az ösztöneink… akkor ezek a szüntelen nyugtalanító gondolatok valóban a mieink? Vagy csak az örök mikroba ordít a koponyánkban?”
Ugyanakkor ezek a szennyes „idegen” szervezetek elengedhetetlenek a test működéséhez, ahogy maga Morrison képregénye is a mocsokból nyeri esztétikai erejét: a pornográf logikát követő érzéki túltelítettségből, amikor élénk színekkel, bombasztikus kompozíciókkal és provokatívnak szánt határsértésekkel ingerli olvasóját.
De Morrisont nem csupán higiéniai értelemben érdeklik az egyén és a világ határai. A The Filth szövegét megsokszorozódott személyiségek, klónok, másolatok, fraktálok és párhuzamos valóságok szabdalják, ahol nemcsak az a kérdés, hogy egy perverz fickó álmodja magát szuperügynöknek, vagy egy szuperügynök vágyik egy pornófüggő csendes életére, hanem a lehetséges világok és a fikción belüli fikciók minduntalan beszüremkednek a cselekménybe. A síkoknak ez a csúszkálása teszi Morrison képregényét nehéz és többszöri böngészésre alkalmas, kirakósszerű olvasmánnyá, amelynek karneváli trashtobzódását mégis átélhetővé teszi valamiféle huszonegyedik századi melankólia.
| ||
„Nem szuperemberek vagyunk, hanem szuperszolgák egy szintetikus börtönben – panaszkodik a képregény-a-képregényben játék egyik karaktere, egy rokkant szuperhős, aki rájött, hogy soha nem léphet le a rajzolt lapokról. – Silány és értelmetlen kalandjainkat amorális szörnyetegek írják, hogy eljátsszuk őket. Tenyésztenek bennünket, azokért a csodákért tenyésztenek, amelyek létezését mi csak ostobán tudomásul vesszük. Az életünkből még pornográf verzió is létezik. Párhuzamos valóságok, ahol az egész bandánk azért gangbangel, hogy be tudja fizetni a lakbért.”
De persze ennyi kaland után a The Filth nem hagyhatja teljes kilátástalanságban olvasóját. „Az élet értelmét kerestem, de csak egy rakás szart találtam. Mit tegyek?” – teszi fel a kérdést a megborult főhős az istenszerű trutymólénynek az utolsó füzetben.
„Ültesd bele a virágaidat” – szól a panglossi válasz.
