Akár a szomszéd néni is belerejtheti a pengét az ajándék almába

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. máj. 31., 21:17
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A halloweeni szadista története a mérgezett cukorkarúdról városi legendának tűnik, de sajnos van némi valóságalapja, avagy a valóság és a kitaláció sokkal bonyolultabban fonódik egymásba, mint hinnénk.

Ne állj szóba idegenekkel, és ne fogadj el tőlük semmit, főleg édességet ne! Ezt mind megtanultuk gyerekkorunkban, különös tekintettel az édességes kitételre – ugyan melyik gyerek akarna abált szalonnát elfogadni a mutogató bácsitól –, és csak egyetlen ünnep van, amikor egyetlen éjszakára ez az aranyszabály érvényét veszti: az angolszász országok halloweenje. Habár előképei évszázadokra nyúlnak vissza, Amerikában a „trick-or-treating” – vagyis amikor a gyerekek mindenféle rémeknek beöltözve járják a szomszédságot – csak a második világháború után lett igazán népszerű, és még az ötvenes években is teli voltak a lapok a tapasztalatlan gyerekeknek szóló tanácsokkal – például arról, hogy vigyázzanak a gyúlékony kosztümökkel. Az egyik leghátborzongatóbb ünnep, a halloween a huszadik század derekán kitermelte az egyik leghátborzongatóbb városi legendát:

a „halloweeni szadista” meséjét.

Gyerek halloweeni cukorkagyűjtés közben

Gyerek halloweeni cukorkagyűjtés közben

Fotó: Wikimedia CC/Don Scarborough

A különböző változatokban keringő városi legenda lényege egyszerű, a fentebb idézett örök tanulság – vigyázzunk az idegenekkel – és a halloweeni cukorkalejmolás gyakorlata feszül benne egymásnak. Eszerint akadnak rosszindulatú emberek, akik mindenféle ártalmas dolgokat rejtenek a gyerekeknek osztogatott édességek közé: cukorkának álcázott hashajtót (ezt egy fogorvos valóban megcsinálta 1959-ben), almába dugott borotvapengét vagy akár ciánnal mérgezett finomságokat.

Joel Best és Gerald T. Horiuchi The Razor Blade in the Apple című kutatása szerint a horrorfilmbe illő mendemonda az 1969 és 1971 közötti időszakban terjedt el igazán, ekkor jelentették a legtöbb hasonló – ámbár ritkán bizonyítható – esetet, és halloween előtt komoly lapokban is cikkeztek a „halloweeni szadistáról”.

A New York Times például 1970-ben arra figyelmeztette olvasóit: „előfordulhat, hogy az utca végében lakó kedves öreg néni borotvapengét rejtett abba a szép piros almába”. Ekkoriban a halloween körüli morális pánik egyre csak fokozódott: szomorú kisgyerekek írtak olvasói leveleket és iskolai esszéket arról, hogy

nem szeretnék, ha trick-or-treating közben megmérgeznék őket.

Ugyan sok publikáció készpénznek vette a gyerekgyűlölő szadisták létét és működését, a valóság ennél persze bonyolultabb. A legenda abban a formában nem igaz, hogy idegenek mérgeznének kisgyerekeket, ugyanakkor mégis bír némi valóságalappal a hashajtós fogorvoson kívül is. A hetvenes évek elején felcsapott össznépi rettegést két eset tüzelte, és mindkétszer a halloweeni cukorka miatt vesztette életét egy kisgyerek. A detroiti Kevin Toston négy napra kómába esett, majd meghalt az 1970-es halloweenezés után: mint később kiderült, a nagybátyjának sikerült valahogy a gyerekeknek szánt édesség közé rejtenie a heroinkészletét, és ez okozta a tragédiát.

A második, talán leghírhedtebb esett azt a gondolatmenetet illusztrálja, miszerint a városi legendákat előbb-utóbb valaki be fogja teljesíteni. A nyolcéves Timothy O’Bryan egy ismeretlentől kapott huszonegy darab Pixy Stix cukorrudacskát, amellyel a kisfiú megkínálta a barátait is, ám ők nem kértek belőle. Végül egyedül Timothy evett az édességből, és amikor arra panaszkodott, hogy az túl keserű, az apja Kool-Aid üdítőt adott neki, hogy azzal öblítse le. A kisfiú hamarosan rosszul lett, majd meg is halt: a cukorrudakat valaki ciánkálival mérgezte meg. A nyomozás hamarosan kiderítette, hogy az elkövető egyáltalán nem egy ismeretlen pszichopata volt, hanem Timothy édesapja, aki biztosítási csalást akart leplezni a városi legenda mögé bújva. Úgy tervezte, több gyereket is megmérgez egyszerre, és így elterelheti a gyanút magáról és arról, hogy valójában egyetlen célpontja volt: a saját fia. Ronald Clark O’Bryant, akire a sajtó több gúnynevet is ragasztott – mint a „Candyman” és „A férfi, aki kinyírta a halloweent” – tíz évvel később, 1984-ben végezték ki méreginjekcióval.

Az O’Bryan-ügy, amellett, hogy újra emlékeztet rá, hogy az elkövetőket gonosz vadidegenek helyett gyakran közeli ismerősök és hozzátartozók között kell keresni, önmagában kevés lett volna a „halloweeni szadista” mítoszának megerősítéséhez. Amikor O’Bryan elszánta magát a gyilkosságra, a legenda már úgymond „készen volt”, neki csak használnia kellett, hiszen a hetvenes évek fordulóján több más társadalmi tényező miatt is közkeletűvé vált, hogy a gyerekek és a fiatalok valamilyen módon veszélyben vannak az amerikai társadalomban. Ez magyarázható volt a bűnözési ráta emelkedésével, a vietnami háborúval, ahová a nemzet meghalni küldte az ifjait, és az ellenkultúrák erősödésével, ami azzal fenyegetett, hogy a gyermek káros befolyás alá kerül – ne feledjük, hogy például a Manson család pere is ebben az időszakban zajlott.

A korszak félelmeit számtalan korabeli horrorfilmben tetten érhetjük az Ördögűzőtől az Ómenig, és az sem véletlen, hogy John Carpenter is ezekben az években indította útjára a halloweenről szóló leghíresebb slasherszériát.

Csak éppen a konyhakéssel felfegyverzett Michael Myers szinte már barátságos alak a hús-vér „halloweeni szadistákhoz” képest.

szerző
Sepsi László
publikálva
2018. máj. 31., 21:17
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Cimkék:
Paratéka
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Sepsi László

Pocsék filmek, elfeledett könyvek és egyéb gyanús tárgyak a kultúra bűzösebbik feléből. Minden korosztály számára csak szülői felügyelettel ajánlott!

Sepsi László
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk