Az AIDS-es tűvel szurkáló őrült sztorija sokkal régebbi, mint gondolnánk

  • Sepsi László
  • 2018. június 22.

Paratéka

A kollektív félelmek által életre hívott rémalak olyan régi és téves beidegződések modernizált formája, amelyek végigkísérték az emberiség történetét.

A legenda valahogy így szól: a népszerű szórakozóhelyeken egy őrült portyázik, aki véletlenszerűen kiválasztott fiatalokat szúr meg egy fecskendővel, majd közli velük – esetleg egy fecnin memót hagy nekik a zsebükbe dugva –, hogy „isten hozott az AIDS világában”.

Az „AIDS-agresszor” története, azon belül is a fertőzött tűkkel felszerelt támadóról szóló verzió talán a leghírhedtebb városi legenda volt a kilencvenes években és az ezredfordulón: az ártatlan főhősök kilépnek a nyilvánosság tereibe – elmennek moziba, sétálnak egy parkban, felszállnak a metróra, elmennek táncolni –, és ott közvetlenül vagy közvetve találkoznak az őrült AIDS-essel, aki egy tűvel megfertőzi őket. Ezt teheti akár személyesen – odalép hozzád és megszúr –, vagy ravasz csapdákkal, amikor is tűket rejt a moziszékek vagy a metróülések bélésébe. A városi legendákkal és elterjedt tévhitekkel foglalkozó snopes.com-on alapos összefoglaló olvasható a tűs támadóról, korabeli lánclevelekkel, a különböző területeken elterjedt változatokkal, és persze tételes cáfolattal, amit csak az árnyal kissé, hogy mint oly sokszor, ebben az esetben is

megtörtént, hogy valaki megpróbálta életre hívni a legendát, és tűket rejtett el nyilvános helyeken.

false

 

Fotó: Flickr CC/

Ám az AIDS-es tű legendája a betegségekkel kapcsolatos legendák sorában csak a jéghegy csúcsa, és az AIDS-hez kötődő rémtörténetek közt is egy evolúciós fejlődés igen késői állomása. Gillian Bennett, a Bodies című városi legendákkal foglalkozó tanulmánykötet szerzője egyenesen a Gesta Romanorumig vezeti vissza a szándékos fertőzés motívumát.

false

Ebben a középkori példabeszéd-gyűjteményben bukkan fel két szomszéd története, akik egy bizarr ügylet keretében földet cserélnek feleségre: mivel az egyikük neje igen rút, ő átadja használatra a termőföldjét a másiknak, míg a másik használati jogot biztosít felebarátja számára a saját feleségéhez. Igen ám, de a földes szomszéd felettébb romlott ember, ezért szándékosan leprával fertőzi meg a nőt, akinek ezután azt tanácsolják, hogy álljon ki az utcasarokra és adja tovább a betegséget, így megszabadulhat tőle. A történet szálai innentől egészen a királyi udvarig gyűrűznek, ám a szándékos fertőzés motívuma már ebben a részletben teljes kiforrottságban látható: kódorog a városi térben egy ember, aki szexuális szolgáltatásain keresztül kórságot terjeszt a gyanútlan, de kéjvágyó polgárok között.

Ugyanennek a sémának később megszülettek a változatai pestissel – ezt Defoe és Camus is felidézi a járványról szóló könyveiben –, a huszadik század elejére pedig elterjedtek a szifiliszre és más nemi betegségekre átszabott verziók. Tehát amikor a nyolcvanas évek elején lábra kaptak az első szándékos AIDS-fertőzésről szóló pletykák, az valójában egy évszázados történet modernizált változata volt.

Ám a tűvel felszerelt AIDS-agresszor még ezekhez képest is késői fejlemény.

A legenda első változata San Franciscóban terjedt el 1982 körül: egy fiatal, homoszexuális férfi futó kapcsolatba bonyolódik egy szőke, vonzó, akcentussal beszélő alakkal egy rosszul megvilágított helyen. Az aktus után az idősebb férfi felkapcsolja a villanyt, és megmutatja bőrén a Kaposi-szarkóma tüneteit, azzal a szöveggel: „– Hallottál már a buzirákról? Mert most már neked is van.” Randy Shilts az AIDS kitörésének első éveiről szóló dokumentumregényében, az And The Band Played On-ban arról spekulált, hogy a történetnek ezen korai változatában beazonosítható a vírushordozó: nem csupán a leírás illik a „nulladik páciensként” számon tartott Gaëtan Dugas-ra, de a férfi hatalmas szexuális étvágyával és gyakran váltogatott partnereivel valóban hozzájárult a HIV-vírus terjedéséhez. Az persze már inkább mítosz, hogy részéről ez szándékos lett volna, ennek ellenére Dugas alakja szinte démoni vonásokat kapott az évek során, habár újabb kutatások kimutatták, hogy a járványban betöltött szerepe talán mégsem volt akkora.

Ahogy a nyolcvanas években egyre többet megtudtak a betegségről, kiderült, hogy nem csupán a melegeket fenyegeti, hogy milyen testnedvekkel terjed, hogy különbség van maga a kórokozó (HIV-vírus) és a legyengült immunrendszer miatt kialakuló tünetegyüttes (AIDS) között, a városi legenda is ezeknek az új információknak megfelelően módosult. Feltűntek a heteroszexuális szereplőkre komponált verziók, amelyekben a főhős egy egyéjszakás kaland után a fürdőszobatükrön pillantja meg a feliratot: „Isten hozott az AIDS-esek klubjában!”

Ennek a sztorinak egy felettébb gonosz változata, amelyben a főhős egy fiatal lány, aki nyaralás során találkozik álmai pasijával. A pompás, közösen töltött idő után a lány búcsúzóul egy kis csomagocskát kap a férfitól, és azt a tanácsot, hogy ne nyissa ki, amíg haza nem ért. A lány alig várja, hogy hazaérjen, abban reménykedik, hogy a csomagban egy eljegyzési gyűrű lesz: ám amikor kinyitja, egy apró koporsót talál benne, és egy cetlit:

„Isten hozott az AIDS-esek között!”

Amellett, hogy ezek a pletykák lekövetik az AIDS terjedését – ahogyan a nyolcvanas évek meleg szubkultúrájának tereiből eljutott a heteró hálószobákba –, tanulságaik is fokozatosan módosultak. Az első változatok még a kicsapongó szexuális élet veszélyeire figyelmeztettek, hasonlóan ahhoz, ahogy a század elején ugyanilyen történetek keringtek kankóval és tripperrel.

A koporsós és a tűs verziók azért tűnnek különösen elvetemültnek, mert itt az áldozatok nem óvatlanságuk miatt lakolnak meg: a koporsós sztori hősnője stabil, hosszú távú kapcsolatot akar, mégis áldozatául esik a betegséggel riogató gonosztevőnek. A köztereken felállított tűcsapdák vagy a fecskendős őrültek támadásai pedig már teljességgel kivédhetetlenek, ezek ellen nem használ az óvszer: a megfertőzött áldozatok sorsából nem vonható le még hevenyészett tanulság sem, hacsak az nem, hogy ne mozdulj ki a lakásodból, mert tűbe léphetsz.

Ami viszont változatlan maradt, az az agresszor alakja. Szinte mindegyik történetben ugyanaz az amorális pszichopata tűnik fel, aki mintha gyűlölné az egészségeseket. A kollektív félelmek által életre hívott rémalak olyan régi és téves beidegződések modernizált formája, amelyek végigkísérték az emberiség történetét.

A tévhit lényege, hogy a betegség vagy a normától eltérő testkép hatással van az egyén lelkivilágára,

de mindenekelőtt a moráljára. Ha a teste korrumpálódott, bizonyára a lelkével is ez történt – tetten érhetjük ezt a receptet III. Richárdtól A sebezhetetlen Mr. Glassáig, és az AIDS-es agresszor képében ott kísért a városi legendáinkban is.

___

A Paratéka már harmadszor foglalkozott a városi legendák különböző aspektusaival. A pletykák, szóbeszédek, városi legendák legnagyobb hátulütőjéről – tudniillik előbb-utóbb önbeteljesítő jóslatként valósággá válnak – itt írtunk, a halloweeni szadistáról és az almába rejtett pengéről pedig itt.

 


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.