Megbabonázták a helyieket az ökológiai katasztrófát okozó óriásvarangyok

  • Sepsi László
  • 2017. szeptember 21.

Paratéka

Elsőre jó ötletnek tűnt betelepíteni száz varangyot, mégis ökológiai katasztrófa lett belőle: ész nélkül párosodott mindennel, és mindent felzabált, ami belefért. A ma kétszázmilliósra tehető ausztrál varangypopuláció nemcsak az emberi ostobaság manifesztuma, így született meg egy teljesen egyedülálló jelenség, az óriásvarangy-kultusz.

A harmincas években nehéz idők jártak az ausztrál cukornádtermesztőkre. Nem elég, hogy a gazdasági válság miatt a cukor világpiaci ára meredeken zuhant, ültetvényeiket egy túlszaporodott őshonos rovarfaj, a szürke hátú nádbogár is megtépázta. A kártevő fürtökben csüngött a nádszálakról és a környező növényekről: míg egy rendes évben egy queenslandi farmer akár nyolcszáz vagy ezer tonna cukornádat is betakaríthatott, a nádbogár pusztítása után jó, ha egy tonna megmaradt.

1932-ben egy cukoripari konferencián megszületett a briliáns javaslat: az érintett területekre telepítsék be az amerikai óriásvarangyot, amely majd kordában tartja a nádzabáló rovarokat. 1935-ben nagyjából száz fiatal példányt importáltak Hawaiiról Észak-Ausztráliába: napjainkban az ausztrál óriásvarangy-populáció több mint kétszázmillióra tehető. A hihetetlenül szapora és nagyétkű kétéltűek természetes ellenségek híján azonnal megkezdték a kontinens gyarmatosítását. Az óriásvarangy mindent megeszik, ami befér a száján, kisegértől a pingponglabdáig; testének két oldalán található méregmirigyei miatt pedig ő maga a legtöbb ragadozó számára ehetetlen, a kutyák, macskák, kígyók, madarak pedig, amelyek mégis megpróbálkoznak vele, bufotoxin általi kínhalálra számíthatnak.

Az óriásvarangy egy dolgot nem eszik meg: a szürke hátú nádbogarat.

Nem azért, mert nem szereti az ízét, hanem mert a nádbogár lárvaállapotban a föld alatt tartózkodik, a kifejlett állat pedig a növény magasabb részein él, vagyis normális esetben még csak nem is találkozik a felszínen totyogó varangyokkal.

Mark Lewis 1988-ban forgatta le első dokumentumfilmjét az Ausztráliába telepített óriásvarangyokról Cane Toads – An unnatural history címmel. Lewis nem David Attenborough-logikával dolgozó dokumentumfilmes, nem a kukkolás érdekli, hogy aztán olyan képsorokat szállítson nézőinek az állatokról, amilyeneket élőben valószínűleg nem láthatnának, hanem azok a viselkedésmódok, amelyekkel az átlagember reagál a vele kapcsolatba kerülő egyéb élőlényekre. Lewis forgatott filmet csirkékről, patkányokról meg kutyákról is, de a legnagyobb kultusz a Cane Toadsot övezi, amihez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy

ökológiai katasztrófáról nem készült még ilyen derűs film.

A félfejnyi varanggyal játszó kislány a főcím alatt még csak bizarr, a betelepítés történetét összefoglaló stilizált montázs még csak ironikus, de amikor az egyik megszólított szakértő átszellemült arccal utánozni kezdi a párját hívó varangy kuruttyolását, egyértelművé válik, hogy az emberi kultúra és az állatvilág kölcsönhatásának egy egészen új szintjét fogjuk látni.

Ehhez hozzájárul a Cane Toads jellegzetes formanyelve is: Lewis általában a kép közepére komponálja megszólított interjúalanyait, akik kifejezéstelen arccal, minimális testbeszéddel és az amerikai angolhoz szokott fülnek furcsán csengő ausztrál akcentussal mondják el békameséiket. A nyugdíjas házaspár, akik macskakajával etetik a varangyokat, mert a barátaiknak tartják őket. A dühös farmer, aki csak a pusztító invazív fajt látja bennük. A biológus, aki bosszút fogadott a békák ellen, mert házi kedvencként tartott erszényes nyestje megdöglött miattuk. A Townsville Aquarium Society elnöke, akinek huszonkét aranyhalát ölték meg a varangyok, amikor megpróbáltak párzani velük – ugyanis az óriásvarangy étvágyánál csak a libidója nagyobb, és a hímek mellső lábuk gyilkos szorítását bevetve igyekeznek megtermékenyíteni mindent, emberi lábfejtől a nősténytetemeken át a nagy testű aranyhalakig.

false

A Cane Toadsban bemutatott közösség mintha nem tudna szabadulni az óriásvarangy bűvköréből: békaimádók és békagyűlölők váltják egymást a képernyőn, olyan mondatok hangzanak el, miszerint a varangy „a legveszélyesebb hódító a nácik óta” – ilyen lehet egy társadalom, amelyik rászokott a bufotoxinra, és most nem tud lejönni az anyagról.

Bő húsz évvel később, 2010-ben Lewis elkészítette a Cane Toads folytatását The Conquest alcímmel. A 3D-ben forgatott utánlövés egy percig sem próbálja leplezni, hogy ez a film már egy elvesztett háború dokumentuma. Az aljnövényzetben pislogó varangy a nyitójelenetben mint valami őskori dinoszaurusz ront rá a kamerára, és hamarosan kiderül, hogy sem botokkal, sem puskagolyókkal, sem pedig elektromos kerítéssel nem sikerült megállítani az idegen faj terjeszkedését.

A biológiai hadviselés kudarca után az ausztrálok egyetlen dologban jeleskedtek: a kulturális hadviselésben. Az óriásvarangynak állított szobrok, lepukkant békacirkuszok, preparált kétéltűekből készített installációk jelzik azt a küzdelmet, ahogy néhány derék ausztrál – ha már kiirtani nem tudják – igyekszik a helyi kultúrába integrálni a hódító varangyot. És az sem kétséges, hogy Mark Lewis két filmje is elsősorban ennek a kulturális folyamatnak – fogalmazzunk úgy: viszontgyarmatosításnak – a terméke.

false

Hogy az óriásvarangy nemcsak biológiai, hanem kulturális értelemben is hihetetlenül életképes állatfaj, főképp egyedi természetének és alaktani adottságainak köszönhető. Az óriásvarangy nem fél az embertől, mivel csak a párzás és a zabálás érdekli, nagyrészt hidegen hagyja, ha közben gyerekek fogdossák, ezért akár barátságosnak is tűnhet.

Pofázmánya durcás vagy mosolygó manócskára emlékeztet, a szemlélő sugallatainak megfelelően, emellett elképesztően fotogén.

Mint azt Lewis is gyakran kihasználja a filmjeiben, minden kép csak jobb lehet attól, ha belekomponálunk egy üres tekintettel pislogó óriásvarangyot. Mindemellett egész megjelenését belengi valami sajátságos pszichedélia, amire a mirigyeiben termelt, hallucinogén drogként is használt méreg csak még inkább ráerősít: az óriásvarangy mintha egy darwinista tündérmeséből ugrándozott volna elő, hogy aztán fel is faljon mindenkit a Kerekerdőben.

___

Sepsi László (1985) író, szerkesztő, kritikus, elsősorban popkultúrával, zsánerirodalommal és filmekkel foglalkozik. Kötetei: Pinky (2016), Ördögcsapás (2017). Blogja, a Paratéka minden csütörtökön jelentkezik majd a magyarnarancs.hu-n.


Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.