A harmincas években nehéz idők jártak az ausztrál cukornádtermesztőkre. Nem elég, hogy a gazdasági válság miatt a cukor világpiaci ára meredeken zuhant, ültetvényeiket egy túlszaporodott őshonos rovarfaj, a szürke hátú nádbogár is megtépázta. A kártevő fürtökben csüngött a nádszálakról és a környező növényekről: míg egy rendes évben egy queenslandi farmer akár nyolcszáz vagy ezer tonna cukornádat is betakaríthatott, a nádbogár pusztítása után jó, ha egy tonna megmaradt.
1932-ben egy cukoripari konferencián megszületett a briliáns javaslat: az érintett területekre telepítsék be az amerikai óriásvarangyot, amely majd kordában tartja a nádzabáló rovarokat. 1935-ben nagyjából száz fiatal példányt importáltak Hawaiiról Észak-Ausztráliába: napjainkban az ausztrál óriásvarangy-populáció több mint kétszázmillióra tehető. A hihetetlenül szapora és nagyétkű kétéltűek természetes ellenségek híján azonnal megkezdték a kontinens gyarmatosítását. Az óriásvarangy mindent megeszik, ami befér a száján, kisegértől a pingponglabdáig; testének két oldalán található méregmirigyei miatt pedig ő maga a legtöbb ragadozó számára ehetetlen, a kutyák, macskák, kígyók, madarak pedig, amelyek mégis megpróbálkoznak vele, bufotoxin általi kínhalálra számíthatnak.
Az óriásvarangy egy dolgot nem eszik meg: a szürke hátú nádbogarat.
Nem azért, mert nem szereti az ízét, hanem mert a nádbogár lárvaállapotban a föld alatt tartózkodik, a kifejlett állat pedig a növény magasabb részein él, vagyis normális esetben még csak nem is találkozik a felszínen totyogó varangyokkal.
Mark Lewis 1988-ban forgatta le első dokumentumfilmjét az Ausztráliába telepített óriásvarangyokról Cane Toads – An unnatural history címmel. Lewis nem David Attenborough-logikával dolgozó dokumentumfilmes, nem a kukkolás érdekli, hogy aztán olyan képsorokat szállítson nézőinek az állatokról, amilyeneket élőben valószínűleg nem láthatnának, hanem azok a viselkedésmódok, amelyekkel az átlagember reagál a vele kapcsolatba kerülő egyéb élőlényekre. Lewis forgatott filmet csirkékről, patkányokról meg kutyákról is, de a legnagyobb kultusz a Cane Toadsot övezi, amihez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy
ökológiai katasztrófáról nem készült még ilyen derűs film.
A félfejnyi varanggyal játszó kislány a főcím alatt még csak bizarr, a betelepítés történetét összefoglaló stilizált montázs még csak ironikus, de amikor az egyik megszólított szakértő átszellemült arccal utánozni kezdi a párját hívó varangy kuruttyolását, egyértelművé válik, hogy az emberi kultúra és az állatvilág kölcsönhatásának egy egészen új szintjét fogjuk látni.
Ehhez hozzájárul a Cane Toads jellegzetes formanyelve is: Lewis általában a kép közepére komponálja megszólított interjúalanyait, akik kifejezéstelen arccal, minimális testbeszéddel és az amerikai angolhoz szokott fülnek furcsán csengő ausztrál akcentussal mondják el békameséiket. A nyugdíjas házaspár, akik macskakajával etetik a varangyokat, mert a barátaiknak tartják őket. A dühös farmer, aki csak a pusztító invazív fajt látja bennük. A biológus, aki bosszút fogadott a békák ellen, mert házi kedvencként tartott erszényes nyestje megdöglött miattuk. A Townsville Aquarium Society elnöke, akinek huszonkét aranyhalát ölték meg a varangyok, amikor megpróbáltak párzani velük – ugyanis az óriásvarangy étvágyánál csak a libidója nagyobb, és a hímek mellső lábuk gyilkos szorítását bevetve igyekeznek megtermékenyíteni mindent, emberi lábfejtől a nősténytetemeken át a nagy testű aranyhalakig.
| ||
A Cane Toadsban bemutatott közösség mintha nem tudna szabadulni az óriásvarangy bűvköréből: békaimádók és békagyűlölők váltják egymást a képernyőn, olyan mondatok hangzanak el, miszerint a varangy „a legveszélyesebb hódító a nácik óta” – ilyen lehet egy társadalom, amelyik rászokott a bufotoxinra, és most nem tud lejönni az anyagról.
Bő húsz évvel később, 2010-ben Lewis elkészítette a Cane Toads folytatását The Conquest alcímmel. A 3D-ben forgatott utánlövés egy percig sem próbálja leplezni, hogy ez a film már egy elvesztett háború dokumentuma. Az aljnövényzetben pislogó varangy a nyitójelenetben mint valami őskori dinoszaurusz ront rá a kamerára, és hamarosan kiderül, hogy sem botokkal, sem puskagolyókkal, sem pedig elektromos kerítéssel nem sikerült megállítani az idegen faj terjeszkedését.
A biológiai hadviselés kudarca után az ausztrálok egyetlen dologban jeleskedtek: a kulturális hadviselésben. Az óriásvarangynak állított szobrok, lepukkant békacirkuszok, preparált kétéltűekből készített installációk jelzik azt a küzdelmet, ahogy néhány derék ausztrál – ha már kiirtani nem tudják – igyekszik a helyi kultúrába integrálni a hódító varangyot. És az sem kétséges, hogy Mark Lewis két filmje is elsősorban ennek a kulturális folyamatnak – fogalmazzunk úgy: viszontgyarmatosításnak – a terméke.
| ||
Hogy az óriásvarangy nemcsak biológiai, hanem kulturális értelemben is hihetetlenül életképes állatfaj, főképp egyedi természetének és alaktani adottságainak köszönhető. Az óriásvarangy nem fél az embertől, mivel csak a párzás és a zabálás érdekli, nagyrészt hidegen hagyja, ha közben gyerekek fogdossák, ezért akár barátságosnak is tűnhet.
Pofázmánya durcás vagy mosolygó manócskára emlékeztet, a szemlélő sugallatainak megfelelően, emellett elképesztően fotogén.
Mint azt Lewis is gyakran kihasználja a filmjeiben, minden kép csak jobb lehet attól, ha belekomponálunk egy üres tekintettel pislogó óriásvarangyot. Mindemellett egész megjelenését belengi valami sajátságos pszichedélia, amire a mirigyeiben termelt, hallucinogén drogként is használt méreg csak még inkább ráerősít: az óriásvarangy mintha egy darwinista tündérmeséből ugrándozott volna elő, hogy aztán fel is faljon mindenkit a Kerekerdőben.
___
Sepsi László (1985) író, szerkesztő, kritikus, elsősorban popkultúrával, zsánerirodalommal és filmekkel foglalkozik. Kötetei: Pinky (2016), Ördögcsapás (2017). Blogja, a Paratéka minden csütörtökön jelentkezik majd a magyarnarancs.hu-n.
