Az összetört szívű férfinak gyerekjáték egy húsztonnás cápa

Voltak előítéleteim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Több is, de az egyik nem hagyott nyugodni: hogy a címbeli MEG szócska nemcsak a Mariana-árokból felemelkedő gigantikus megalodonra utal majd, hanem a tört szívű főhős exfeleségére is. Akit – mondjuk – Maggie-nek hívnak, és nem kedves ember. Felsejlett előttem egy hipermaszkulin melodráma a nyílt vízen, ahol a megkérgesedett lelkű tengerész végül egy szál szigonypuskával száll szembe az őt kísértő mélytengeri vagina dentatával, valahogy úgy, mint Richard Harris a bosszúszomjas orkával A gyilkos bálna végén. Egyetlen végső küzdelemben számol le a prehistorikus rettenettel és forrasztja be meggyötört lelkének sebeit. Láttam magam előtt, ahogy

a sós óceánvíz elmossa a halgyűlölő férfiállat könnyeit.

Nem tudom, Steve Altent minősíti vagy engem, de a spekulációm bejött. Az exfeleséget tényleg Maggie-nek hívják. Tényleg nem jó ember, ráadásul nem is túl eszes, ezért, mint minden rendes bosszúfantáziában, meg is eszi a megalodon. A tengerész viszont nem tengerész, hanem mélytengeri merülésben is jártas paleontológus professzor, az a fajta, aki az ilyen művekben általában még az utolsó felvonás előtt elhalálozik, mert túlságosan bízik saját tudományában, miközben gyermeki ámulattal tekint a mindenféle szörnyekre. (Spielberg Cápája kivétel, ő akkor még tisztelte az ámulatot.)

Jonasnak – mert a professzor ilyen áthallásos nevet kapott – a rutinszerűen tönkrement házasság mellett van egy másik traumája is: évekkel ezelőtt, amikor még a hadseregnek dolgozott, lemerült a Challenger-mélységbe, ahol az expedíciót tönkrezúzta valami, amit Jonas egy megalodonnak vél. Nyilván senki nem hisz neki, elszigetelődik, megkeseredik, szokásos ügymenet. Egyetlen sajátságos eltérése az ilyesfajta kalandtörténetekből jól ismert traumatizált páriáktól, hogy amikor a negyvennyolcadik oldalon kinyit egy üveg vodkát, hogy csalfa neje miatt búslakodjék, végül nem issza meg. Inkább főz egy kávét és elkezdi nézegetni a Tanaka Óceánkutató Intézet honlapját.

De mint a legtöbb óriásszörnyes sztoriban, itt sem a főhős a lényeg, hanem a szörny, azon pedig Alten nem spórolt. A fehér cápa hat méter és két tonna;

a Meg húsz méter és húsz tonna.

Melville Moby Dickje kísértetiesen fehér, Meg kísértetiesen fehér, és még a sötétben is világít (nem vicc). És hogy a legnagyobb konkurencia is helyre legyen téve – a könyv 1997-ben, a Jurassic Park második részével egy évben jelent meg –, Meg már a nyitófejezetben megesz egy Tyrannosaurus rexet.

Elsőre értéktelen ponyvának látszik

Mivel a regény megalomán írója, Alten egy percig sem hagyja, hogy kreativitásának gátat vessen bármiféle természettudományos humbug, minden adott volna, hogy új csúcsragadozót köszöntsön a tengeri gótika műfaja. Ez a felszabadultság nagyjából addig tart, amíg a dinoszauruszvacsorát részletező nyitányban el nem jutunk addig a mondatig, hogy a Tyrannosaurus rex „haláltusájában keservesen jajgatott”. Bár a regény magán hordozza a kilencvenes évek magyar zsánerkönyvkiadásának minden betegségét, kezdve a szöveggondozás teljes hiányával, a Meg ezen a kategórián belül is bámulatos mélységekig jut. A jajgató T. rex., az őscápa 92 Celsius-fokos vére (elfelejthették átváltani a Fahrenheitet), és az olyan mondatok, mint a „ziháló mellén ott hevert a megalodon majdnem 1,8 tonna súlyú szíve”, a „200 lábnyira alattunk, kómás állapotban hever a 60 láb hosszú nőstény” és „az óceán partjai mentén semmilyen jel nem utalt a cápa kilétére”, hamar átterelték figyelmemet az akcióról a próza különlegességére.

A különlegesség abból fakad, hogy Steve Altennek és fordítójának nincsenek meg a nyelvi készségei ahhoz, hogy olyan nagy dolgokról írjanak, mint egy megalodon. A Megben nem a vérontás csodálatos, hanem az a prózakatasztrófa, ahogy a nyelv összeomlik az egyre gigantikusabb cápatámadások láttatásának terhe alatt. És mindeközben Alten fantazmagóriájában van kraft: a vízből kiugró, helikopterre támadó megalodon, az orkacsalád és az őscápa három mondatban letudott titáni küzdelme vagy a zárlatban Jonas kirándulása a fenevad gyomrába mind IMAX-re kívánkozó képek, nem véletlen, hogy a filmverzió már kereken húsz éve készül.

Mindezek ellenére Alten olykor tényleg aranyat talál. Abban a mondatban például, hogy „a megalodon nyelőcsövének ívei egy víz alatti gótikus katedrális boltíveihez voltak hasonlatosak”, komoly tanulságok rejlenek az állati test belsejének fontosságáról a gótikus horror történetében. Ezt bizonyára a szerző is érezhette, mert kétszer is ellövi a hasonlatot.

Ha a prózakatasztrófából származó bizsergető esztétikai minőség valakinek nem volna elég – el tudom képzelni, hogy nem –, a Meg rejt még egy aprócska titkot. Mind gyakorta elmélkedünk azon, hogy juthattunk el a Jurassic Parkhoz hasonló remek órásszörnyes blockbusterektől az új évezredre a Megashark vs. Crocosaurusig. A válasz maga a Meg. Steve Alten könyve nem csak értékes lelet az óriáscápák barátainak, de egyúttal a hiányzó irodalmi láncszem a spielbergi katasztrófa-vidámpark és a már csak trashfilmben utazó Asylum stúdió olcsó blockbustermásolatainak digitálisan gányolt óriásmutánsai közt.

Sepsi László (1985) író, szerkesztő, kritikus, elsősorban popkultúrával, zsánerirodalommal és filmekkel foglalkozik. Kötetei: Pinky (2016), Ördögcsapás (2017). Blogja, a Paratéka minden csütörtökön jelentkezik majd a magyarnarancs.hu-n.