A szakértők közt nincs egyetértés azzal kapcsolatban, hogy milyen érzelmei vannak egy hüllőnek. A magasabb rendű állatfajok esetében ez viszonylag egyértelmű: az emlősök többsége kimutatja ragaszkodását, utálatát, szeretetét, meg szinte az összes többi olyan érzelmet, amelyekhez emberként is képesek vagyunk viszonyulni. A hüllők hideg véréhez viszont mintha hideg szív társulna: eldönthetetlen, hogy egy kígyó csak a test melege miatt szeret a gazdája karjára tekeredni, vagy ez a gesztus valami mélyebb fajközi kapcsolatot fejez ki. Egy teknős vajon azért teper át a szobán a gazdájához, mert szeretetre vágyik, vagy azért, mert tudja, hogy onnan jön a kaja? Az író-rajzoló Ricardo Delgado rendszertelenül, de immár huszonöt éve futó képregénysorozata, az Age of Reptiles még ennél is magasabbra emeli a tétet: milyen érzelmeik lehettek vajon a dinoszauruszoknak? Milyen konfliktusaik? És amihez homo sapiensként a leginkább képesek lehetünk kapcsolódni,
vajon voltak-e a dinóknak történeteik?
A házi kedvencként tartott ékszerteknőccel vagy simogatásfüggő iguanákkal szemben a dinoszauruszok mitikus minőséget képviselnek, vagy megfordítva a dolgot: minden, a család melegében pátyolgatott hüllő egy darabka domesztikált őstörténet.
A dinoszauruszok korának ideájában a természettudományos tények találkoznak a mitikus gondolkodásmóddal, hiszen mégiscsak arról van szó, hogy valami már volt az ember előtt, csak nem istenek, titánok meg jégóriások, hanem bazi nagy hüllők. Ezek a bazi nagy hüllők léptékükben nem kevésbé idegenek és embertelenek, mint bármelyik mitikus kiméra, ráadásul az antropomorfizáló szemléletmód is nehezebben fog rajtuk, mint az eleve kitalált lényeken – persze nem immunisak rá, lásd Denver, az utolsó dinoszaurusz vagy az Anonymous Rex modern kori dinótársadalmának példáját. Az Age of Reptiles ezt a kettősségét aknázza ki, amikor egyetlen emberi szó, kommentár vagy képregényekben megszokott hangutánzó szavak nélkül felfesti az ősvadon epikus tablóit. Delgado képregényének részletgazdag kompozícióiban egy ember és emberi nyelv előtti, mitikus világ burjánzik, amely mégis minden ízében alárendelődik a biológiai szükségleteknek – a nyelv hiányával pedig eljut a legtisztább vizuális, de még történetközpontú művészetig.
Nem véletlen, hogy kommentátorai egyszerre emlegetnek középkori freskókat és inzertek nélküli némafilmeket.
| ||
Bár az Age of Reptiles természettudományos szempontból alaposan megkutatott anyag, legalábbis ami a kötetekben szereplő számtalan dinoszauruszfajta életmódját és anatómiáját illeti, javarészt mégiscsak egyfajta projekció, amelyben a szerző az ezredvégi emberi élet bizonyos aspektusait vetíti vissza a hüllők birodalmába. Ezzel olyan természetfilmekhez kerül közel, amelyek az állatok bemutatásán túl ragaszkodnak valamiféle mikronarratívához, elbeszéléstöredékhez is, legyen az csupán a paradicsommadarak párzási rítusainak emberileg is átélhető abszurditása vagy akár nagyobb ívű kalandok, mint például a föld alatti birodalmak aprónépének küzdelmei.
Így rögtön adódik a kérdés: melyek azok az emberi minőségek vagy típustörténetek, amelyek alkalmasak rá, hogy megtegyük őket egy dinómítosz ősnarratíváinak?
Az árulkodó Tribal Warfare című, 1993-ban megjelent első kötet egy elfajuló összetűzésről mesél egy csapat Deinonychus és a közelben élő Tyrannosaurusok között: a konfliktus oka természetesen az élelem és egy elorzott préda, aminek köszönhetően az ősgyíkok között bandaháború alakul ki – ez a publikáció idejét figyelembe véve különösen jelentős lehet. Amellett, hogy hőseinek érzelemvilága – ha lehet ezt így nevezni – mindvégig a táplálkozás, a területszerzés és az utódok védelme körül forog, Delgado két sajátosan emberi érzelmet is rendre a dinóknak tulajdonít:
a bosszúvágyat és a faji jellegű feszültségeket.
| ||
Miközben nyilvánvaló gyíkszereplőinek állandó kitettsége saját és környezetük biológiai igényeinek – bárkit bármikor megehetnek, és ő is bármikor felfalhatja az útjába kerülőket –, az Age of Reptiles őslényei mindvégig különös lojalitást mutatnak fajtársaik iránt, és felettébb ellenségesen viszonyulnak bármilyen más életformához, amely betolakszik életterükbe – ezek bizony náci dinók.
Egy újabb bosszútörténet (The Hunt) és egy őserdőre való dinópopuláció sivatagon átvezető odüsszeiája (The Journey) után a 2016-ban megjelent Ancient Egyptians a széria eddigi leggazdagabb és legkiforrottabb darabja. Delgado itt már a paleontológiai ihletettség mellett nyíltan vállalt popkulturális forrásokból dolgozik, a magányos spinosauros kalandjait a Kuroszava-féle A testőr sorvezetőjét használva meséli el. A szemben álló érdekközösségek csatározásában kereszttűzbe kerülő magányos hős a huszadik század egyik legnépszerűbb narratívája volt – csak a vállaltan egyívású feldolgozások sora az őseredeti Véres aratástól Kuroszaván és Sergio Leonén át A halál keresztútjánig terjed –, és a sauropodák és deltadromeusok mocsármélyi acsarkodása méltó módon folytatja a hardboiled gengszterháborúkból kinőtt hagyományt.
| ||
Az Ancient Egyptians minden korábbinál nagyobb teljességre törekedve mutatja be a mitikus dinóélet kihívásait: itt először kap kiemelt szerepet a párzás és annak könyörtelen velejárói, mint a konkurens hím utódjainak felfalása. A felerészben az antropomorfizáló állatmesék hagyományaiból, felerészben a létért való küzdelem mindent felülíró alapelvéből összegyúrt Age of Reptiles biológia és mitológia találkozása a képregénylapokon, amely
az őslényparkok látványosságai után emlékeztet rá, hogy a hüllő az elsősorban hüllő. És csak másodsorban szamuráj.
