Radikális ellenállás ma: férfiak ezrei őszintén rajonganak az Én kicsi pónimért

  • Sepsi László
  • 2018. április 19.

Paratéka

Az Én kicsi pónim fogyasztása egyszerű szórakozásból vagy háttérzajból lázadássá vált, amely képes úgy irritálni a közízlést, mint egy Marilyn Manson-videóklip 1994-ben.

Súlyos előítéleteim vannak az Én kicsi pónimmal kapcsolatban. Habár legjobb esetben is csak néhány jelenetet láttam belőle – plusz a neten felbukkanó gifeket, képeket és egyéb mémeket –, összességében olyan tévéprogramnak tűnt, amely leginkább vasárnap reggeli családi étkezésekhez biztosít háttérzajt. Pszichedeliába hajló élénk világa miatt persze már ránézésre is olyan egyedi esztétikai minőséggel bír, amely valamiképpen kiemeli a többi rajzfilm közül: nemcsak azért felismerhető egyetlen képkocka alapján, mert varázspónik vannak rajta. De az alapbenyomásom mégiscsak az, hogy Az én kicsi pónim valami gyanús dolog. Mint minden, ami egy hatalmas médiavállalat egyik húzócímeként barátságról, szeretetről, elfogadásról meg hasonló gyanús dolgokról prédikál.

Az Én kicsi pónimmal általában akkor találkozom visszatérő példaként, amikor a kultuszok kirekesztő természetéről olvasok. Mára ugyan látványosan elkezdett feloldódni a különböző ízléskultúrák bináris nemi kódoltsága, de a punkon és a szkinhedeken át a sci-fi rajongókig a múlt század szubkultúráinak meghatározó jellegzetessége volt, hogy ezek valamilyen módon „fiúsak”. Ezzel párhuzamosan a fiatal lányokat célzó kulturális termékek – mint az Én kicsi pónim vagy a Barbie – messze kevesebb elismerésben részesülnek, mint a srácok szórakozása.

Ehhez elég csak azt megnézni, hogy kiért kevésbé cikibb rajongani: Kenért a Barbie-ból, vagy Aprilért a Tini Nindzsa Teknőcökből.

A nyolcvanas évek ifjúsági kultúrájára irányuló nosztalgiában dagonyázó Ready Player One-nal kapcsolatban az egyik visszatérő kritika, hogy utaláshálója elsősorban a korabeli kamasz fiúk szórakozására irányul, teljes egészében elfeledkezve arról, hogy a lányokat célzó popkultúra ugyanilyen nagy és jelentős része volt az évtizednek. Miközben az Én kicsi pónimat birtokló Hasbro játékaiból sorra készítik a blockbustereket, a Transformerstől a G.I. Joe-n át a Csatahajó címen megfilmesített Torpedóig, a lovacskáknak az egész estés ligában csak egy olcsósított animációs mozifilm jutott. Pedig én vevő lennék egy pónis nyári blockbusterre, mondjuk Kathryn Bigelow rendezésében.

A kétezer-tízes években az Én kicsi pónim nem csupán azzal vont magára a korábbinál nagyobb médiafigyelmet, hogy a Lauren Faust (Pindúr pandúrok, Fosterék háza képzeletbeli barátoknak) közreműködésével elindított új széria, A barátság varázslat példátlanul jó kritikákat kapott a felnőtteket célzó oldalakon is, de a rajzfilmsorozat körül megjelentek az új rajongók:

a fiatal férfiak, azaz a brónik.

Bronies: The Extremely Unexpected Adult Fans of My Little Pony című dokumentumfilmből az is kiderül, hogy itt nem elsősorban a szokásos ironikus távolságtartásra épülő rajongói magatartásról van szó – betépünk és kinevetjük, mint az olcsó török műfajfilmeket –, hanem egy őszintén vállalt elköteleződésről az Én kicsi pónim által közvetített értékek iránt.

Mindeközben nyilván működik a pónik parodizálására épülő mémgépezet is, de valljuk be, ennek elég alacsony a sportértéke: obszcén montázsokat gyártani a cuki pónikból nagyjából olyan, mint péniszt rajzolni a kishúgom irodalomkönyvébe. Főleg, ha hozzávesszük, hogy bróninak lenni sokszor mindennapos küzdelem.

false

Laurent Malaquais dokumentumfilmje talán túlságosan is sok időt tölt azzal, hogy a BronyConnak elkeresztelt több ezer fős találkozó dokumentálása során bemutassa, milyen befogadó és szeretetteljes ez a közeg, miközben a Bronies legizgalmasabb részei azok, amelyek a rajongók és az őket körülvevő világ konfliktusairól szólnak. Milyen nehézséget okoz egy fiatal fiúnak bevallani otthon azt, hogy ő egy kislányoknak szóló rajzfilmért rajong? Vagy a másik srác, aki egy félreeső településen él az Államokban, és a helyi „redneckek” rendszeresen megfenyegetik és terrorizálják köztudott pónirajongása miatt, egy alkalommal konkrétan fegyvert fogtak rá.

Ezekben az esetekben a pónirajongás valamiféle általánosságban vett másság jelölőjévé vált – erre a dokumentumfilm is ráerősít, amikor egy Asperger-szindrómás srácot emel ki a fanok tömegéből, végleg összekapcsolva a brónilétet a nem hétköznapi normák szerinti viselkedéssel –, és a rajongóknak ugyanolyan ellenállással és konfliktusokkal kell szembenézni, mint mondjuk a szexuális kisebbségek tagjainak.

A brónikat övező értetlenségben vagy akár megvetésben az a legmeglepőbb, hogy ezeket az indulatokat egy ártalmatlan rajzfilm nem rendeltetésszerű használata váltotta ki. Az Én kicsi pónim fogyasztása egyszerű szórakozásból vagy háttérzajból lázadássá vált, amely képes úgy irritálni a közízlést, mint egy Marilyn Manson-videóklip 1994-ben. Elemzői szerint a brónikultusz épp az új évezredet meghatározó kulturális trendek – irónia, érzelmi távolságtartás, fanyar cinizmus – ellenében jött létre, illeszkedve az „új őszinteség” átfogó hullámához.

Az csak szerencsés véletlen, hogy a klasszikus értékek egyik legtisztább forrása egy gyerekeknek szóló animáció.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.