Azon, hogy a visegrádi négyek múlt heti csúcstalálkozója észrevétlenül tűnt el úgy a magyar politika, mint az unió látóköréből, nem csodálkozunk. Sőt, egy kicsit még örülnünk is kell, jobb, ha a művelt világ most nem néz ide, hátha nemsokára összeszedjük magunkat. Az unió per pillanat legröhejesebb országairól van ugyanis szó, legjobb esetben is politológiai nonszenszekről, de azokat, akik inkább betojnának emiatt, sajnos nem áll módunkban megvigasztalni.
Szlovákiában a baloldali kormányerő stabilitását egy fasiszta és egy régebben fasisztácska, de azóta jó útra tért kis párt biztosítja; képzeljenek el egy olyan kormányt, amelynek legkezesebb, legnyitottabb tagját Vladimír Meciarnak hívják. Ezt a Meciart azzal a Meciarral, aki pár évvel ezelőtt, miniszterelnök korában sk. raboltatta el az akkori államfő fiát, nem csak véletlen névazonosság köti össze. Lengyelországban a politika erkölcsi megújításának meg az új, romlatlan köztársaság megteremtésének jelszavával relatív többségbe került párt, a PiS először az agrárfasisztákkal, majd a klerikálfasisztákkal állt össze egy jó kis morális forradalomra. Aztán kiderült, hogy a kormányzás így nem nagyon fog menni, és inkább vásároltak volna a koalíciós partnerektől néhány képviselőt. (Az egyik ilyen kis koalíciós partner elnökét a miniszterelnök ekkor, egy őszinte pillanatában semmirekellőnek nevezte.) Ezután viszont az derült ki, hogy még sincs Sonderangebot, és a miniszterelnök így nem csak megbocsátott magának, amiért semmirekellőnek nevezte ezt az elnököt, de miniszterelnök-helyettesként rögtön vissza is vette a kormányba. A másik kis koalíciós párt elnökével, az oktatási miniszterrel nincs ennyi baj, ő csak Darwin evolúciós elméletét, ezt a veszedelmes, erkölcstelen szemetet iktatná ki az iskolai tananyagból.
Aztán itt vagyunk mi, magunkat most nem mutatnánk be, de a felső cikkünkben leírt folyamat - mely során pár száz gyengeelméjű egy hanyagul dátumozott hivatali papír segítségével bemattolja a komplett kormányt - mutatis mutandis az egész államgépezetre alkalmazható, mióta az ún. tüntetések folynak, a kormányhivatalokban alig dolgozik valaki, aki próbál, azt előbb-utóbb úgyis eltávolítják. És akkor Csehországról még nem is szóltunk, bár a fentiek fényében lehet, nekik van igazuk. Ha bizonyos általános szellemi és jellembéli hiányosságok miatt eleve kudarcra ítéltetett a szó hagyományos értelmében vett kormányzás (hogy ti. van egy parlamenti többség, amelyik kormányt alakít, működteti a minisztériumokat stb.), akkor ne is próbálkozzunk vele, az ügyek majd elintézik magukat, amelyik meg nem, az meg is érdemli, dögöljön meg a rohadt akta ott, ahol van. Mihozzánk képest a jövő évtől EU-tag Románia vagy Bulgária a mértékletesség, a bölcs államvezetés és polgári humanizmus védőbástyájának tűnik, bár hozzátennénk, hogy velünk is a belépés után másfél-két évvel kezdődtek a bajok, amikor egy kicsit már elfészkeltünk, és amikor kiderült, hogy az EU nemcsak vagy nem rögtön csokit osztani jött ide, hanem előtte azért dolgozni is kéne egy kicsit.
Mindezzel persze nem azt állítjuk, hogy a közép-európai politikai vezetők mind degenerált barmok lennének, egyrészt mert egy rakás közülük tényszerűen nem az, másrészt pedig ezek a kormányzatok és ellenzékek és pártok és illetők szabad és titkos választásokon lettek megválasztva, és ha darabonként nyilván nem is, de így mégiscsak hű tükörképét adják annak, ami mi vagyunk - ha egyénenként és személy szerint nem is, de egészében mégis. Ez azért aggasztó, mert a XX. század első felét többé-kevésbé Kelet-Európában találták ki, és olyan is lett - és az akkori meg a most feltörő debilitás körülbelül ugyanaz, úgy nyelvezetében, mint struktúrájában, szellemi megalapozottságában, céljaiban; jelen korunk divatos áramlatai, mint az antiglobalizáció, illetve az, ami itt belőle meg lett értve, legfeljebb csak színesítik a tradíciókat. Ha nem akarunk ennyire visszamenni az időben, Jugoszlávia sem rossz analógia. És annak is erőszak lett a vége.
Tekinthetjük persze mindezt az uniós belépéssel járó adaptációs nehézségeknek is. Még mindig evvel járunk a legjobban. Úgyhogy húzzunk bele az adaptációba, csak azt tudjuk javasolni. A büntetés a káoszért ugyanis a fasizmus lesz.
