Az 1-es metrót máig is "millenniumi földalatti vasútnak" hívjuk. Mert ez a neve, becézve: "milfav". Ennyi biztos, hogy megmaradt a millennium ünnepéből, persze más is. És megmaradt az 56-osok újratemetése - nem túl sok minden az ünnepeink után. De mi marad majd az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának ünnepéből? Pár nappal 23-a előtt, úgy tűnik, csak a szégyen. A szégyen.
Basescu román köztársasági elnök és Villepin francia miniszterelnök már lemondta a részvételt. Ja, fontos dolguk akadt. De a kormányszóvivő sietve megnyugtatott, így is 56 nemzetközi klasszis jön. De mire jönnek e magas vendégek mihozzánk? Ötvenhatra emlékezni, leróni tiszteletüket előttünk, mindazért, ami akkor itt esett (beleértve azt is, ami azóta, hisz most jönnek).
1956 mai önmagunknak olyan fontos, mint egy falat kenyér. Az vagyunk mi (már a legjobb pillanatainkban): 1956. Azért tartunk itt, mert volt 1956. Azért tartunk itt?
Az 1956-ról való őszinte beszéd egységes és elsöpörhetetlen óhaja miatt váltottunk rendszert (s ha erre valaki azt mondja: meg azért, hogy olyan jól éljünk, mint Ausztriában, hát a "meg"-ben téved, a kettő elválaszthatatlan).
Most azonban itt állunk hülyén, ide trombitálva a világpolitika összes díszpintye (szerintünk - legalább az újságolvasók közülük - azért aggódnak kicsit). De mi az a mi aggodalmainkhoz képest - maximum kalandturizmus. Mert mi várja itt őket? Pár száz sorsüldözött tüntető, zsebükben a törvény adta jogaikra alapozott gyülekezési engedély - pont a központi ünnepség helyére és idejére (konkrétan október 25-ig). És az ország - legalábbis önközlései szerint - felét képviselő politikai alakulat, a Fidesz meg valahol a főváros más helyszínén. Nyilván azért kell külön ünnepelniük, mert mást ünnepelnek, mint emezek - meg persze azért, hogy "mondjon le!". De ez csak az előbbiek következménye! Miszerint az egyik - már tizenhat éve - arról beszél, hogy a kor haladó baloldala lépett akkor fel, a másiknak pedig - már tizenhat éve - Nagy Imre is csak egy bolsi. Holott 1956-ban egyet akart az ország, meg 1989-ben is. De azóta sem akar egyet. Legszolidabb számítások szerint is inkább kettőt. De akkor mi a szentséges szűzmáriát ünneplünk? A naptárat? Hogy eltelt ötven év? Oh, igen, azt lehet, csak azt is hülyeség, mert van egy érvényes naptár meg egy csomó érvénytelen.
Ám Magyarország mintha épp érvényben lévő naptárát veszítette volna el, pont azt, amelynek mérvadó tájékozódási pontja 1956 októbere. Nem csak a mi számunkra, de az egész haladó világnak is - végre ezt ünneplendő jönne ide a sok állami vezető. A mai Magyarországnak azonban minderről, úgy tűnik, halovány dunsztja sincs. Alkalmatlan momentán 1956 megünneplésére, s nem is nagyon látszik törni magát ezen (s ezt pont azok - például a magunk - nevében állítjuk, akik kikérhetnék maguknak, akiknek számít 1956; esküszünk, még mindig többen vannak, vagyunk: itt is, ott is). Ám a jelenlegi Magyarország (benne mi is, az említettek is) bizonyos politikai tényezőinek épp aktuális érdekei miatt lemondott 1956-ról, mintha az olyan lenne, hogy ha kell, előhúzhatjuk a sifonérból. Most a cirkusz kell. Vigyük a meghívott magasságokat a fővárosi nagycirkuszba, és szégyelljük magunkat!
