Publicisztika

A médiatanács az Országos Rádió és Televízió Testület jogutódja, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság önálló jogi személyiségű, autonóm szerve - mindezt csak úgy mondjuk, hiszen e közlésnek semmi értelme. Ha azt állítottuk volna, hogy a médiatanács egy nagy testű, zöld vadszamár, aki épp olyan jól zongorázik, mint amilyen ördög az ágyban - akkor ugyanúgy valahol a kimondott szó és a valóság közti szürkületi zónában találjuk magunkat, mint az imént.

Az ajkai zagytározó kiöntése, a nyolc ember halála és a szörnyű környezetszennyezés alkalmat adhatott volna arra, hogy közös önvizsgálatban merüljön el az ország, mely során átnyálazhattuk volna a magyarországi kapitalizmus számos gyakorlatát. Csak azt kellett volna körültekintően, sok munkával kideríteni, hogy ez hogyan történhetett meg; és bár ez a kérdés nyilvánvalóan tartalmazza egyes személyek polgári vagy büntetőjogi felelősségének alkérdését is, mégis ez utóbbit tartanánk a jövő szempontjából a kevésbé perdöntőnek. Hiszen leginkább azt szeretnénk tudni: hogyan csináljuk úgy, hogy ilyen ne történjen meg még egyszer?

Megindító az a felszabadult és totális élvezet, amelyet a magyar kormányfő merít abból a tényből, hogy az ország kormányrúdjával együtt a magyar futball irányítását is kézbe vehette. A kétharmados többséggel a kormányfő foci iránti magánszenvedélye is zöld jelzést kapott, és nincs erő, itt sem, amely megállíthatná. Hazaért, ahogy az országúti kerékpárverseny szlengje mondja. Akadálytalanul és totálisan a saját képére formálhatja az életnek azt az egyetlen területét, amely még igazán, szenvedélyesen érdekli - mint a Sporttelevíziónak adott egyórás interjújában mondja: "mindent megteszek, hogy a kötelességemet, amely a munkám és a családom felé fönnáll, valahogy összeigazítsam az egyetlen, de kedves szenvedéllyel".

És felméne Mózes a Moáb mezőségéről a Nébó hegyére, a Piszga tetejére, a mely átellenben van Jérikhóval; és megmutatá néki az Úr az egész földet. (5. Móz. 34,1.) "Nem találok kiutat; mindaz vagyok, ami nem talál kiutat" - sóhajt a modern ember... (Nietzsche: Az Antikrisztus) Nem vagyok szakértő, kezdjük ezzel. És sofort be is fejezhetjük, ad notam már öt napja vagyok Jappánba', és még mindig nem írtam meg róla a frankót. Éltem Berlinben egy évig - igaz, ösztöndíjjal ki- és körülbélelve -, jártam néhány tucatszor Németországban, német nyelvterületen, ismerek jól néhány tucat németet, szoktam német irodalmat olvasni, ezt-azt tőlük és róluk - de nem ismerem ki magam rendesen. Bírom a kultúrájukat, a mentalitásukat: csodálom őket, és sajnálkozom: csodálom a, mondjuk így, körülményeiket (melyek megteremtésében senki nem segített nekik), és sajnálom, hogy (tudjuk, miért) ennyire nem szeretik őket. Hogy mennyire? Nagyon. Nagyon kicsit.

Amikor néhai Karl Bayer szentpétervári kutatásai során rájött, hogyan lehet a bauxitból lúggal kioldani a később timföldként hasznosuló alumínium-oxidot, még nem sejtette, hogy mekkora gondokat okoz az utókornak. A Magyar Alumínium Zrt. keddi, minimum szerecsenmosdatásnak nevezhető közleményében is előbb szegény Bayer kerül elő - hisz ő már nem kérheti ki magának. Majd hosszú, a tragédia súlyához méltatlan magyarázkodás következik a katasztrófa előre jelezhetetlenségéről, elháríthatatlanságáról. Eszerint mindez a borzasztó természet műve. Nem az.

Az a jól látható tény, hogy az MSZP - az áprilisi eredményekhez képest - nem lett még jobban lepofozva vasárnap, és hogy jelentősen rávert a Jobbikra és az LMP-re, legfeljebb annyit jelent, hogy az MSZP még húzza. Végezhettek volna 10 százalékon is, de nem annyin végeztek - gyanítjuk, innen Orbán örömének visszafogottsága, ő nyilván nyugodtabban aludna, ha a helyhatósági választások kisöprik a szocpárt maradék humáninfrastruktúráját is a tájból, illetve ha bebizonyosodik, hogy még áprilisi szavazótábora is csak zsugorodni képes.

Tavaly márciusban az előző Országgyűlés csaknem egyhangúan megszavazta, hogy elvi engedély szülessen a Paksi Atomerőmű meglévő blokkjai üzemidejének meghosszabbítására és új blokkok építésére. A Teller-projektnek elkeresztelt bővítést rekordgyorsasággal, néhány héten belül fogadták el a képviselők: 346 jelenlévőből 330-an (hatan szavaztak ellene, tízen tartózkodtak). Nem volt tehát törésvonal "technokraták" és "ökopártiak" között. Ez a politika azóta, az Orbán-kormány hatalomra kerülése után sem változott. "A meglévő blokkok biztonságos üzemelése záloga a stratégiai tervek megvalósításának, nevezetesen az üzemidő meghosszabbításának, melynek előkészítésében az utolsó fázisba érkeztek, és elkezdődött a bővítésre való felkészülés is" - jelentette ki Hamvas István, a Paksi Atomerőmű pár hete megválasztott új vezérigazgatója.

Az 1940-ben készült Az örök zsidó (Der Ewige Jude) című, valamiért gyakran dokumentumfilmnek nevezett mű a zsidók "igazi arcának" leleplezésére törekszik, mely magasztos cél érdekében szépen levezeti nevezettek más népeken intézett élősködésének évezredes történetét, különös figyelmet fordítva az asszimilációt segítő "álcázási módszerekre" és a hasznos munkavégzés iránti hajlam teljes és genetikai alapú hiányára. S hogy a néző még jobban értse, hogy miről is van szó, ízléses párhuzamot von a zsidók és a patkányok között, melyet vizuálisan is megsegít: egy hömpölygő patkányhordára rávágja egy szűk sikátorban menetelő, meglehetősen slampos és rosszarcú emberek képét, miközben a narrátor a sunyiság, a gonoszság és a parazita lét mindkét "fajra" jellemző megnyilvánulási formáit taglalja. Nem tudni, hogy az ilyen és ehhez hasonló propagandafilmeknek mekkora szerepe volt a világtörténelem alakulásában, mindenesetre okkal feltételezhető, hogy a jól megtervezett és hathatósan átadott gyűlöletkeltés megtette a hatását. Ne legyenek illúzióink, megteszi ma is.

A Magyar Rádió (MR) és a Magyar Televízió (MTV) nem sugározza a Jobbik élősködős kampányfilmjét (a mű tartalmi elemzése lapunk 21. oldalán), többek között arra hivatkozva, hogy az egy államalkotó kisebbség (a cigányság) jogait, emberi méltóságát sértve alkalmas lehet a kisebbség elleni gyűlöletkeltésre.

Nem kétséges, az országnak lesz 2011-es költségvetése, legfeljebb az lehet a kérdés, hogy lesz-e Matolcsy Györgye? Szerintünk igen - bár a gazdasági miniszter, faktum, nem könnyíti meg a saját helyzetét, legutóbbi önálló estjén (vasárnap a HírTv-ben) ismét 2011-re ígérte azt a 16 százalékos egykulcsos jövedelemadót, amiről más kormányhivatalnokok mint távlatosabb tervről beszéltek. De Matolcsy már annyi mindent mondott, amire rácáfolt az élet - lassan megszokjuk, hogy inkább költő ő, aki saját univerzumát lakja. Vagy inkább ő az Orbán Viktorban lakozó költő, és már csak ezért sem lenne ildomos megszabadulni tőle. Amúgy az összeg, amit a 16 százalékos szja-ra elmaradt költségvetési bevétel formájában költeni kéne, nagyjából 200-300 milliárd forint.

Volt egyszer egy magyar liberalizmus. Büszke volt a történelmi hagyományaira, a nyugatos fejlődés és a nemzeti progresszió iránti elkötelezettségére, a civilizatorikus értékek képviseletében játszott szerepére. A magyar társadalom jobbik énjének tekintette magát, nem minden ok nélkül, bár nyilván nem elfogulatlanul, és objektíve nem is mindig megalapozottan. Mindazonáltal ami a rendszerváltást követő húsz év társadalmi és gazdasági fejlődésében modern és előremutató volt, ahhoz valamenynyire közük volt a liberálisoknak (is). Ehhez képest némiképp meglepő fejlemény, hogy ez a történelmileg és társadalmilag is meglehetősen beágyazottnak tűnt hagyomány mára úgy eltűnt a magyar politikai életből, mintha ott sem lett volna. Mi történt? Miért váltak politikai hajléktalanná a liberálisok? És mi történt a liberális szavazókkal? Játszanak-e még szerepet a politikai erőviszonyok formálásában, vagy eltűnnek a színről, mint egy kihalásra ítélt állatfaj irányt vesztve bolyongó, utód nélküli egyedei? Miért?

A történetet már kívülről fújjuk, percek alatt tele lett vele minden (beleértve a puttonyunkat): vasárnap reggel valaki, valami Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány nevében belemondta a fővárosi köztérbe, hogy kezdeményezik a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár nevének megváltoztatását, mert egy büdös komcsi nevét viseli a kultúra e fölkent bástyája, amikor hívhatnák például Németh Lászlónak, Kosztolányi Dezsőnek vagy Hamvas Bélának is. (És Wass Albert, ő hol marad?)

Szép kvászban van a magyar kormány, de mondhatnánk Magyarországot is. Az "orosz ügyek" feliratú fiókból eddig a következő - na, mik? - akták estek ki: a gázimport és a gázárképzés ügye, a Malév ügye, a Mol ügye, talán Paks ügye, no meg egy Putyin-fénykép, amin az orosz miniszterelnök a mutatóujját felemelve mosolyog: akartok a barátaim lenni, magyarok? Ráadásul ezen ügyek - amelyek listája biztos nem végleges, ha például igazak azok a pletykák, melyek szerint a francia metrókocsik helyett már izzítják az orosz szerelvényeket - még csak nem is kizárólag orosz-magyar relációban értelmezendők. A Malév ügye, de a gázimporté is ménage a trois - legalább hárman csináljuk, vagy inkább ketten csinálják velünk, és mi egyre kevésbé élvezzük. A közös továbbá ezen ügyekben, hogy egyenként is irgalmatlan mennyiségű pénzről van bennük szó; vagy a pénznél is többről. Arról, hogy ne legyen hideg. És hogy a legtöbbjükben nemhogy a szükségképpen alulinformált megfigyelő van elveszve, de, gyanítjuk, a magyar kormány is úgy érezheti magát, mint Alízka Csodaországban: időnként furcsa teremtményekkel találkozik, akik első hallásra hihetetlen, de később mégis igaznak bizonyuló dolgokat mondanak neki.

Néhány héttel ezelőtt jelentette meg a római katolikus egyház feje a "Legsúlyosabb büntetendő cselekményekkel kapcsolatos jogszabályokat" (Normae de gravioribus delictis). "Az egyház szervezetének alapjai elleni súlyos bűncselekményt képez a nők pappá szentelésére tett kísérlet (csak kísérlet, hiszen az érvényes felszentelés nem valósul meg), ami mind a szentelést megkísérlő, mind a 'felszentelt' nő vonatkozásában a Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítéssel jár. Amellett, hogy az így 'felszentelt' nő további súlyos büntetendő cselekményeket is elkövet, ha megkísérel szentségeket kiszolgáltatni."