Ha jól értem Schein Gábor írását a Fidesz utáni jövőről (Van másik?, Magyar Narancs, 2011. szeptember 22.), akkor olyan nincs. Schein szerint a hatalmon levő csoport leváltásához szükséges tényezők közül csak a Fideszen túli világ demokratikus pártjaival, a teljes civil világgal, a szakszervezetekkel és a döntést meghozni hivatott társadalommal van akkora baj 2011 Magyarországán, hogy az eleve megakadályoz bármilyen demokratikus fordulatot. A politika elromlott, a demokratikus(abb) oldal méltatlan, a civileknek aligha sikerülhet, és még a hatalmon levők is dilettánsok - láttatja Schein. A kiutat kereső írás konklúziója a reménytelenség. A demokratikus köztársaság helyreállításának céljától másfél újságoldal után eljutunk oda, hogy tizenöt-húsz évre "újra le kell mondanunk arról, hogy Magyarország élhető haza legyen".
Magyarországgal valóban rengeteg baj van. De megállapíthatjuk: Schein Gábor helyes irányt nem talál, inkább csak forgatja az egyre zavarosabbnak és érthetetlenebbnek tűnő térképet. Bizonyos megállapításai ugyan helyesek és pontosak, de azt hiszem, kiutat definíció szerint inkább úgy érdemes keresni, hogy nekiveselkedünk megtalálni.
Az antipolitika giccse
Schein írásában az élet- és problémaközeliként leírt civil világ mint a romlottnak láttatott pártpolitikai cselekvés alternatívája jelenik meg. Ám ez sajnos ugyanolyan téveszme, mint az az idea, hogy a szakértő, technokrata politizálástól elkülöníthető a meggyőződés és az értékválasztás. Ahogy a felkészültséget a jó kormányzásra, az alkalmasságot a szakpolitikai alternatívák kidolgozására és a képességet a végrehajtás megszervezésére nem szabad összekeverni valamely politikai meggyőződés képviseletével vagy a felkínált politikai alternatíva tartalmával, úgy részproblémák helyi vagy országos civil képviseletét sem érdemes összetéveszteni avval a politikai szervezettel, amely a nemzet életének minden részletére kiterjedő programmal jelentkezik be a választóknál. Schein példáját továbbgondolva: a saját, települési iskolájuk egyházi kézbe adása ellen tiltakozó civilek nem a politikai pártokat meghaladni képes mozgalom első fecskéi, hanem olyan emberek, akik személyes érintettségük okán feladják passzivitásukat, és részt vesznek a politikai közösség életében. Ez fontos fejlemény, de a következő, politikailag is fontos lépcsője nem az erre a partikularitásra épülő országos szervezet lenne, hanem az ő integrálódásuk a lesajnált politikai folyamatokba és szerveződésekbe. Feltéve persze, ha akarják ezt.
A politikaellenes giccs az elmúlt húsz év egyik legkárosabb, bár érthető terméke. A baloldal politikusai kedvtelve tagadták, hogy ők valójában politikusok lennének. Mert a politika hitvány dolog, nemde. Csakhogy a demokratikus politikai élet megteremtésének közös kísérlete során elkövetett hibákat nem szabad összemosni a politika mint hivatás természetével. Az a kritika, amely elvszerűen elveti annak lehetőségét, hogy bárki felléphessen a hatalom megszerzésének és politikai érdekek érvényesítésének az igényével, célt téveszt.
A Fidesszel mára az a legnagyobb baj - szemben előző kormányzati ciklusának jobb pillanataival -, hogy külső identitása és kormányzati gyakorlata azonossá vált a pártot vezető csoport belső céljaival. Nem azt kell a szemére hánynunk, hogy könyörtelenül érvényesíti hatalmi és politikai érdekeit, hanem azt, hogy nem látszik ezen túli programja, és hogy eközben nem tisztel semmilyen hagyományt, intézményt és erkölcsöt. Nem a politika lényegéből fakadó törekvés a kárhozatos - hogy tudniillik hatalmat akarnak -, hanem a praxis romlottsága és elhibázottsága, ami persze az egész kísérletet idővel önfelélővé és szükségszerűen kudarcossá teszi. Még akkor is, ha az ország átalakítására irányuló szándékaik sokszor helyénvalóak: a hatalmi törekvésen túl nem látszik igazi nemzeti program. És miközben kiforgatják az amúgy jobb sorsra érdemes nemzeti-keresztény politikai identitást, és a nemzeti büszkeség jelszava alatt valójában az izolációt kívánják, a kormányzás valódi kedvezményezettjei az oligarchikusan szervezett érdekcsoportok lesznek, élükön Simicska Lajossal, Nyerges Zsolttal, Csipak Péterrel, Demján Sándorral és másokkal.
De ezt csak politikai erővel lehet orvosolni. A politikai erőhöz pedig szervezeteken, intézményeken, célszerűen érvényesített, rideg hatalmi logikán, közös világmagyarázaton, közös hagyományokon és - fájdalom - ellenfélképen keresztül vezet az út. A demokrácia minden megvalósult változatában ezt a feladatot a politikai pártok végzik el: ez a dolguk a világban, amire helyettük nem alkalmas az emberi önszerveződés semmilyen egyéb formája.
Centrumfoglaló
Orbán Viktor második kormányzása nem valami újnak a kezdete, hanem az elmúlt, hosszú húsz év befejezése lesz. Így a demokratikus pártok akkor követik el a legnagyobb hibát, ha a "nincs más szervezett erő rajtunk kívül" önfelmentő pózában tetszelegve konzerválják magukat, és olyan kompromisszumokat kényszerítenek lehetséges támogatóikra, melyek épp a demokratikus, köztársaságpárti gondolat megújítását akadályozzák meg. Pusztán abból, hogy a Fidesz soha nem látott választási legitimációjának birtokában is - felkészületlenségből, gyávaságból, saját korábbi demagógiájának foglyaként - megretten a status quo átalakításától, nem következik, hogy az utánuk következők megengedhetnék maguknak a fenntarthatatlan állapotok védelmét és konzerválását.
A kiút a politika rehabilitálásán keresztül vezet - amihez először is tisztáznunk kell néhány alapkérdést. Hogyan lehet és érdemes hatalomra törni? Hogyan lehet, és hogyan helyénvaló politikai kalkulációkat követni? Hogyan lehet kijelölni a kedvezményezetteket és a hátrébb sorolandókat? A tovább nem halogatható, közös, de nem felétlenül konszenzusos nemzeti célokat? A majdani, a jobb- és baloldal számára egyaránt elfogadható nemzeti minimum kialakításához a Fideszen inneni demokratikus világnak először tisztáznia kell saját identitását, és megfogalmaznia céljait. Aztán olyan politikai programot kell írnia, amely nem az elmúlt húsz év örökségének megerősítésre szoruló elemeit akarja felszámolni - de nem is a III. köztársaság szétvert status quóját akarja maradéktalanul rehabilitálni. Ennek az új politikai közösségnek új nyelvre és új világmagyarázatra lesz szüksége: ez nem jelenthet állandó verbális kardcsörtetést, stigmatizáló, barokkos, konfliktusos politikai nyelvet. Nem azért, mert a tárgyszerűbb és a választókat felnőttnek tekintő politikai nyelvhasználat normatív értelemben értékesebb volna, hanem mert lehetséges, hogy az elmúlt húsz év sokrétű kísérletei után ezúttal egy időre az előbbi lesz a hatékonyabb és a célszerűbb.
Valóban: az alapoktól kell kezdeni. A feladat a Fidesz által hátrahagyott politikai centrum tartalmi, nyelvi és szervezeti megformálása és elfoglalása. De aki erre vállalkozik, annak is nyers hatalmi és politikai logikát kell követnie: bátran élnie kell az erővel és a politika konfliktusos természetével. Hiszen ha naivnak bizonyulunk, akkor könynyűnek is találtatunk majd.
A szerző a Haza és Haladás Alapítvány kuratóriumának tagja, az MSZP korábbi kampánytanácsadója.
