A Fidesz kormányzása az elmúlt hetekben a szemünk láttára roppant meg. Ehhez képest kellene felfele jönnie az ellenzéknek: legalább olyan állapotba hozniuk magukat, hogy a Fidesz meg tudja verni saját magát. A készülő, inkább többségi választási rendszer kínál is erre esélyt: ha az Orbánt leváltani kívánó demokratikus pártok össze bírnak szedni úgy 45 százalékot, még az is előfordulhat, hogy kétharmadot szereznek, és nem Orbánnal kell majd huzakodniuk arról, hogy mi maradjon a rendszeréből.
Ezt a 45 százalékot nagy balfaszság lenne nem hozni úgy, hogy most megvan belőle nagyjából 25, és a tartalék, amelyből a további 20 kimerhető lenne - a kormánypártból szélsebesen kiábránduló szavazói tömeg - csak nő; és hogy az vár ránk a következő másfél évben, ami. A szocpárt szörnyű vergődése csak ebből a szempontból érdekes, ebből a szempontból viszont nem bír nem érdekes lenni.
Ja, Gyurcsánynak nemigen van keresnivalója ebben a pártban, két okból. Az egyik: a párt felső- és középvezetői, a frakció tagjai feltűnően nem kedvelik őt, és ő is már rég kizárta őket szívéből. És nem is az, hogy a boldogság kék madara elröppent: de a szörnyű kudarcért leginkább egymást okolják. Megfojtanák egymást egy kanál vízben. A másik: nem ugyanazt gondolják a világról, arról sem, amelyik volt a válság előtt, és arról sem, amelyiknek lennie kéne. Hogy pontosan mit gondolnak, azt, ha megfeszítenek, se tudnánk felidézni, de tételezzük fel, hogy Gyurcsány továbbra is a Blair-féle nyomvonalat követné az emberarcú kapitalizmus általános irányába, az MSZP meg abban bízik, hogy valaki (a nemzetközi baloldal?) majd csak kitalálja, mi legyen a kapitalizmus helyett és után (és az hasonlítani fog Horn Gyula világképéhez). Gyurcsány inkább a magasabb iskolázottságú és társadalmi státuszú baloldali, liberális szavazókra vadászna, az MSZP meg azt nézi, hol szerezheti vissza az alacsonyabb jövedelmű, a válság és a Fidesz által különösen sújtott néposztályok rokonszenvét. Ezért is lehet, hogy az MSZP csak ímmel-ámmal foglalt állást az Orbán-kormány pár népbarát, vagy inkább a tőkét szuttyongató intézkedése ellen, míg Gyurcsány ordított, ahogy a blogján kifért.
Hát akkor? Ha a különbségek világosak, miért nem lehet szépen, kulturáltan szétmenni? A fenntartott beszélő viszony lenne ugyanis a belépő ahhoz, hogy 2014-ben, immár két külön szerveződésként össze tudjanak fogni. Hiszen az a 40-45 százalék csak úgy jöhet össze, hogy a szocpárt és a Gyurcsány-párt, meg a többiek, az LMP, és azok, akik csak ez után jelentkeznek majd be, már az első forduló előtt meg tudnak állapodni. (És ezt a mixet kéne nyakon önteni Bajnai Gordonnal.)
De nem lehet mégsem szépen szétmenni. Az MSZP vezetői nyomban kitennék Gyurcsány szűrét - ha csak őróla lenne szó. Nem irodabútoron meg faxgépen megy a veszekedés: hanem azon, hogy ki hány embert, párttagot, kongresszusi küldöttet, aktivistát, a politikában így vagy úgy felhasználható élő erőt tudhat maga mögött. Gyurcsány, ha mennie kell, őket vinné: embereket, akikre számíthat, akikkel újraépíthetné pályáját. És mivel úgy véli, hogy a párt talpasai közt az ő hívei vannak többségben, akiket a szocpárt jelen vezetése naponta árul el - inkább mégsem akar menni. Nem is megy.
A pártszakadás nem babazsúr: Mesterházy Gyurcsányt tisztességtelennek nevezte, Gyurcsány az MSZP vezetőiről csak mint a korrupt pártfinanszírozás haszonélvezőiről beszél, és azt sejteti, hogy igazából nem leváltani akarják Orbánt, hanem egy újabb négyéves parlamenti mandátum reményében kiegyezni vele - innen nehéz lesz visszajönni. Nem valami félreértésből fakadó értelmetlen perpatvar folyik a szocpártban. Hanem a legdurvább politikai harc, amelyben a felek a saját győzelmüket csak a másik totális veresége árán tudják elképzelni.
A vég már jól kivehető: mind a két fél nyerni fog.
