A Gyurcsány elleni gyanúsítást eredetileg megalapozó feljelentést Schiffer András, az LMP vezetője tette 2009-ben. Schiffer pártja - súlyos morális és politikai felelősséget véve magára - a Fideszhez és a Jobbikhoz hasonlóan igennel szavazott Gyurcsány mentelmi jogának felfüggesztésekor; egy politikai megrendelésre készült, az elmúlt évek alpári színvonalú baloldalellenes uszításával mobilizált jobboldali közönség igényeit kielégítő per megkezdéséhez adta a szavazatát.
A per nemcsak visszás, de riasztó is. Politikailag motivált, ingatag büntetőjogi váddal illetni az ellenzék soraiban ülő, politikailag és emberileg módszeresen stigmatizált exminiszterelnököt nem egyeztethető össze a liberális demokrácia normáival. A politikai ellenfelet lehet utálni vagy szélsőséges esetben akár gyűlölni is, a felette aratott győzelem után azonban csak rendkívül alapos okkal lehet büntetőjogi szankciókkal fenyegetni - ha a hatalom nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy a demokratikus felhatalmazást ellenfelei megfélemlítésére használja. Márpedig mi volna alkalmasabb eszköz a félelem légkörének kialakítására, mint a legfőbb politikai ellenségnek tekintett volt miniszterelnök meggyanúsítása?
Ezt a körülményt akkor sem hagyhatták figyelmen kívül a mentelmi szavazásban részt vevő képviselők, ha az igazságszolgáltatás függetlenségébe vetett tántoríthatatlan bizalmuktól vezérelve és az érintett kérésének engedve a bíróságra kívánták bízni Gyurcsány sorsát. Demokrataként és tisztességes emberként ez esetben sem tekinthettek volna el a nyilvánvalóan politikailag motivált váddal illetett Gyurcsánnyal való szolidaritás kinyilvánításától. Ezt mulasztotta el az LMP és sok más Gyurcsány-utáló, akiknek magatartása érzelmileg érthető, morálisan és politikailag azonban védhetetlen. Ezzel ugyanis egyrészt lejjebb adtak a hatalmi önkénnyel szembeni kiállás erkölcsi követelményéből. Másrészt paradox módon minden korábbinál magasabb - saját politikai teljesítményével nem megalapozott - morális magasságba emelték Gyurcsányt: az igaztalan vádat megrendelő, kisszerű, aljas ösztönöket mobilizáló politikai hatalom legádázabb ellenfelévé avatták. Olyan ellenféllé, aki morális fölényben van a korlátlan hatalmi cselekvés lehetőségével felruházott üldözőivel szemben. Dávid küzdelme ez Góliát ellenében, amelyben józan erkölcsi ítélőképességük birtokában a Gyurcsányt legsúlyosabb kritikával illetők sem foghatják a hatalom pártját. Ennek leszögezésével egy időben nem árt azonban számba venni, mi teszi ezt a Gyurcsányra nézve politikailag nagyon is ígéretes helyzetet problematikussá a magyar demokrácia sorsának alakulása szempontjából.
Hatalmon és ellenzékben
Gyurcsány, Orbánnal ellentétben, sosem volt autoriter politikus, nem mondhatni azonban, hogy politikai pályáját a szabadság és a liberális demokrácia ügye iránti elkötelezettség szegélyezte volna. A WikiLeaks által nyilvánosságra hozott amerikai nagykövetségi feljegyzések plasztikusan mutatják, hogy Gyurcsány milyen sokáig nem értette meg, hogy a liberális demokrácia értékei melletti elköteleződésnek adott esetben számottevő külpolitikai és gazdasági ára van. Ha egy ország a nyugati világ részének tekinti magát, nyugati normák szerint, a nyugati stratégiai együttműködést nem gyengítve kell viselkednie a keleti diktatúrákkal szemben. De Gyurcsány éles politikai helyzetekben számos olyan belpolitikai lépést is tett, melyek megkérdőjelezték liberális-demokrata elkötelezettségét. Medgyessy Péter D-209 ügyének kirobbanásakor bagatellizálni igyekezett a pártállami politikai titkosszolgálatoknak végzett fedett munkát, saját későbbi, a Kádár-rendszert elítélő állásfoglalásainak hitelét ásva ezzel alá. A 2004-es népszavazás kampányában legalábbis eltűrte (egyes hírek szerint maga javasolta), hogy pártja a román munkavállalók tömeges bevándorlásával riogató, idegenellenes kampányt folytasson. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésekor pedig sokáig a beszéd jelentéstartományának hamis és hiteltelen kiszélesítésével kísérletezett, mondván, hogy a hazugságvádakat nem saját kormányával szemben, hanem az egész magyar politikai osztályra vonatkozóan fogalmazta meg. A véres utcai zavargásokat követően nem ítélte el kellő eréllyel a jogtipró rendőri fellépést. A legutóbbi, az előbbiekhez hasonlóan a liberális demokrácia és a szabadságjogok eszményeivel szembeni érzéketlenséget tükröző megnyilvánulása a kínai miniszterelnök nyári látogatása idején közzétett Facebook-bejegyzés volt, amiben úgy biztosította támogatásáról a kormány diplomáciai erőfeszítéseit, hogy semmit nem mondott a Tibet-párti tüntetőkkel szembeni jogtalan rendőri fellépésről, a tibeti menekültek mozgásszabadságának korlátozásáról, és a mindezt provinciális autoriter gesztussal védelmébe vevő - "véleményt nyilvánítani lehet, balhézni nem" - miniszterelnöki magatartásról. Ez utóbbi azért különösen súlyos mozzanata Gyurcsány felemás szabadságjogi gyakorlatának, mert azt bizonyítja, hogy az önkényuralmi gyakorlatokkal szembeni engedékenység nemcsak a kormányhatalom súlya alatt jellemezte a gondolkodását, hanem ma, ellenzékben is.
Rossz hír
A rendszerváltás értékeit és 1989 szellemét nem képviselheti hitelesen az, aki mégoly fontos gazdaság- vagy külpolitikai megfontolások miatt szó nélkül hagyja a szabadságjogok tiprását. A jelenlegi helyzetben a liberális demokrácia hívei ennek ellenére nem tehetnek mást, mint szolidaritást vállalnak Gyurcsánnyal, nem feltétlenül az ő személyes sorsa (ami persze szintén nem lehet közömbös), mint inkább a magyar demokrácia jövője iránti aggodalomtól vezérelve. Ez azonban sokaknak elfogadhatatlanul magas ár a liberális demokrácia melletti kiállásért, aminél kedvezőbb konstellációt a hatalom aligha állíthatott volna elő magának.
Gyurcsány méltánytalan és büntetőjogilag minden jel szerint megalapozatlan támadásával az uralkodó jobboldal olyan helyzetbe hozza a demokratikus közvéleményt, amikor az a népszerűtlen exkormányfő melletti kiállás és a morális meghasonlás között választhat. Nem mellékesen eközben a devizahitelek kedvezményes árfolyamú végtörlesztésének lehetőségével olyan helyzetbe hozza a középosztály jelentékeny részét, amikor a választási alternatívákat a jogilag megengedetté tett szerződésszegés és a milliós anyagi előnyről való lemondás képezi. Gerinctörés mesterfokon... Ha Gyurcsány támogatottsága öszszeroppan a támadás súlya alatt, egy komoly ellenféllel kevesebb. Ha nem, az is jó: személyében egy, a jobboldal híveinek tökéletesen elfogadhatatlan politikai vezető befolyása erősödne a baloldalon, fenntartva a politikai közélet antagonizáltságát, tartósítva a háborús állapotokat, és diszkreditálva a jelenlegi hatalom potenciális jobboldali alternatíváját jelentő kompromisszumkeresés stratégiáit. Az eredmény: bármennyire vállalhatatlannak tűnjön is a jobboldali kormány magatartása saját véleményformáló közönsége növekvő részének szemében, érdemi alternatíva nem jöhet szóba vele szemben.
Itt tartunk ma, egy sokszoros, bár korántsem véletlenül előállt csapdahelyzetben vergődve. A liberális értelmiség az alkotmányellenes rendszervisszaváltás lehetőségéről vitatkozik. Az MSZP-t szétfeszíti Gyurcsány kivételes - az ellene benyújtandó vádemeléssel minden bizonnyal tovább növekvő - mobilizációs készsége. A kormányzati gazdaságpolitika dezintegrálódik, és egyre kiszámíthatatlanabb, kalandor fordulatokat vesz. A gazdasági növekedés üteme szabad szemmel alig észrevehető tartományba lassul, a társadalmi jövedelemkülönbségek nőnek, a felfelé irányuló mobilizációs csatornák beszűkülnek. Az adó- és szociálpolitika durva osztálypreferenciákat tükröz: a válság terheit legnagyobb arányban a legszegényebbek viselik. A kormány hitelvesztéséből elsősorban a szélsőjobb profitál, amely gátlástalan szociálpopulizmusával és gyűlöletpolitikájával magához vonzza a csalódott jobboldali szavazók jelentős részét. Ebben a helyzetben, ha nem vigyáz, előbb-utóbb a baloldal is radikalizálódni fog.
Radikalizálódni, és ezáltal elveszíteni az esélyt a hatalomba való visszatérésre. Ha egy politikai erő mondandóját szinte kizárólag az anyagi javakban mért boldogulás szempontjai köré szervezi, akkor szavazói jelentős részének életkörülmény-romlására nem reagálhat másképp, mint radikalizálódással. Ennek elmaradása alááshatja tekintélyét a szavazóbázisa előtt, még ha a baloldali szavazatok mozgósításához (többnyire) nincs is szükség a szélsőjobb által kínált durva cigányellenességre. Antikapitalizmusra és az állami paternalizmus erősödését szolgáló intézményi megoldásokra viszont annál inkább szükség lehet, és ez nem jó hír sem az ország, sem a baloldal kormányzóképessége szempontjából.
Hiányos
Annak, hogy a liberálisokat is magában foglaló magyar baloldal a rendszerváltást követő húsz évből tizenkettőt kormányon töltött, az volt a legfontosabb oka, hogy ötből háromszor hitelesebb modernizációs alternatívát kínált a jobboldalnál. Ebből persze még nem következik, hogy az alternatíva működőképes is volt, ennek elemzése azonban nem ennek a cikknek a feladata. Itt most azt szeretném hangsúlyozni, hogy a modernizációs alternatíva nélküli antikapitalista szociálpopulizmus ma már legalább annyira a szélsőjobb, mint a hagyományos baloldal terepe (egyébként nemcsak nálunk, hanem világszerte). Annak, hogy a Jobbik a közvélemény-kutatások egy részében mára utolérte az MSZP-t, éppenséggel a választói azonosulás felületeinek bővítéséhez és karbantartásához nélkülözhetetlen intellektuális tartalmak hiánya a legfontosabb oka a baloldalon. Az osztálypolitikára alapozó, az antiliberális jobboldal etatizmusával és antikapitalizmusával versengő stratégia egy kulturálisan és demográfiailag behatárolt társadalmi zárványba szorítja a baloldalt. Ez a lengyel baloldal útja, ahol a modernizációs ágens szerepét a liberális jobboldal vette át, a domináns antiliberális opciót pedig a radikális jobboldal képviseli. Ennek elkerüléséhez a magyar baloldalnak komoly intellektuális innovációs teljesítményre lesz szüksége a következő években. Gyurcsány szerepe ebben nem tűnik megkerülhetőnek: bármennyire is problematikus a korábbi - és bizonyos aspektusaiban a jelenlegi - teljesítménye, nem kétséges, hogy párttársainál nagyságrendekkel több és színvonalasabb intellektuális - ha úgy tetszik, ideológiai - tartalmat közvetít a potenciális baloldali szavazók felé. Ezért népszerű az MSZP mezei tagságának körében, ezért képes minden más baloldali politikusnál nagyobb hallgatóságot vonzani a gyűlésein, és ezért kíséri figyelemmel Facebook-bejegyzéseit a napi sajtó.
A mértéktartás azonban neki sem mindig volt az erénye. Az önkényuralom híveivel nem lehet nem antagonisztikusan szemben állni, de a jobboldali közvéleménynyel meg lehet, és meg is kell egyezni az eltérő világnézeteket kölcsönösen tiszteletben tartó, demokratikus politikai közösség újraalapításáról. Gyurcsány és a vele akár kénytelen-kelletlen szolidaritást vállalók erre csak akkor lehetnek képesek, ha politikai stratégiájuk világosan eltér a jelenleg hatalmon lévőkétől: ha nem az erő, hanem a megegyezés nyelvén beszélnek, és ha fel sem merül - mint ahogyan az Gyurcsány egyik tavaszi beszédében sajnos felbukkant - a számonkérés gondolata a jelenlegi kormány apparátusainak tagjaival szemben.
Magyarország szabadsághiányos, félelemben élő ország. A gerinctörés politikai stratégiáit mint mindig, most is a kiszolgáltatottság légköre és az egzisztenciális szorongás teszik hatékonnyá. Erre egyetlen racionális ellenzéki stratégia jelenthet választ: empátiával fordulni a reszkető térdű Fidesz-alattvalók és az egyre csalódottabbá váló jobboldali szavazók felé. Azoknak a liberális demokratáknak biztosan nincs mit számon kérniük rajtuk, akiknek húsz év nem volt elegendő ahhoz, hogy érdemi szocializációs élménnyé tegyék a szabadságot és az európai típusú demokráciát a magyar társadalom számára.
Talán egyszer kapnak rá még egy esélyt.
