E javaslatok egyike sem oldaná meg a jelenlegi válságot - ám a holland ötlet legalább arra alkalmas lehet, hogy megelőzze a következőt. Az euróválság ugyanis elsősorban nem gazdasági, hanem politikai krízis, az uniós politikai intézményrendszer válsága. És balgaság lenne azt gondolni, hogy erre a kevesebb integráció vagy a "nemzeti szuverenitás megerősítése" lenne a megoldás. Ez a szuverenitás ugyanis ma már, a kölcsönös függőségek korában nem létezik, hiába vágyódik utána többletszavazatokat és nagyobb szemétdombot remélve néhány tagállami kiskakas.
Francia és hollandi
Közhely, de az európai integráció egyik legnagyobb vállalkozása, a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) fenntartása Európa túlélésének feltétele - Kínával, az Egyesült Államokkal, Oroszországgal szemben csak az "egységben az erő" elve lehet sikeres. Annak idején az európai jólét növekedésének elengedhetetlen feltétele volt az egységes belső piac megteremtése, ennek tartós sikere pedig elképzelhetetlen a monetáris unió nélkül. Ám már az euró ideájának kidolgozásakor világos volt: nincs fenntartható közös valuta közös vagy legalábbis azonos szabályok szerint működő költségvetési politika nélkül. Elvben ennek alapvető kívánalmait rögzítik a maastrichti szerződésben a konvergenciakritériumok meg a közös valuta stabilitását biztosító Stabilitási és Növekedési Paktum. E vállalásokat azonban a maastrichti szerződés 1992-es aláírása óta számos tagállam szegte meg - érdemi következmény, bármilyen büntetés nélkül. Most tehát nincs más megoldás, meg kell kurtítani a tagállamok költségvetési autonómiáját, és szigorúbb közösségi jogi és intézményi korlátokat kell felállítani az eddig szinte önjáró kormányokkal szemben.
Erre a francia elnök javaslata aligha lehet megoldás. A saját alkotmányukat nálunk jobban tisztelő országokban is nehéz lenne bármilyen érdemi jogkövetkezményt társítani a költségvetési hiányt, az inflációt és az államadósságot szigorúan behatároló esetleges alkotmánymódosításokhoz; sőt már ezek megszavaz(tat)ása sem menne egykönnyen. Egyrészt, mert hazánkon kívül sehol senkinek nincs meg a szükséges minősített többsége, másrészt pedig néhány országban ehhez népszavazási jóváhagyás is kellene. (Egyes tagállamokban még az alkotmánybíróságok is akadékoskodhatnának.) Sarkozy javaslata persze a maga szempontjából logikus: inkább a tagállami szintű jogszabályi kötelezettségeket erősítsük, ne az uniós intézményeknek adjunk nagyobb hatalmat. Inkább megígérem, hogy jó leszek, mint hogy más tegyen helyre, ha netán mégsem leszek jó.
A két holland politikus ezzel szemben az európai költségvetési fegyelem biztosának megteremtését javasolja. Az Európai Bizottság egy tagja - a versenyfelügyeleti biztoshoz hasonlóan - önálló hatáskörrel rendelkezne a tagállami költségvetések felügyelete és a szükséges büntetések terén. Első körben felhívná a tagállam figyelmét a szükséges költségvetési kiigazításokra, majd pedig, ha ez nem történik meg, jelentős összegű büntetést szabna ki: felfüggesztheti a strukturális alapokból származó kifizetéseket, vagy megemelheti az uniónak befizetett tagállami hozzájárulást. Ha a rosszcsont kormány ezek után sem tér jó útra, akkor - a szankciók harmadik hullámában - felfüggesztik a tagállam szavazati jogát a legfőbb döntéshozó testületben, a tanácsban. És ha ez sem hat, akkor, mondják a szerzők, nincs más hátra: a renitenst ki kell zárni az euróövezetből.
A két hollandnak igaza van, amikor a Stabilitási és Növekedési Paktum megszegése miatt ostorozza a tagállamokat - szerintük ennek a betartása önmagában elég lett volna a válság elkerüléséhez. Ám e paktum értelmében épp azon tagállami pénzügyminisztereknek kellett volna elítélniük, sőt megbüntetniük egymást, akik maguk is vétettek a paktum előírásai ellen. Az első botrány már rögtön az euró bevezetése után, 2003- 2004-ben kirobbant, amikor Németország és Franciaország ellen kellett volna túlzott deficit eljárást indítani: az Európai Bizottság meg is tette a javaslatát, ám az ECOFIN, az uniós pénzügyi és gazdasági miniszterek tanácsának ülésén valahogy nem sikerült megszerezni a szükséges szavazatokat.
A holland ötlettel épp az ilyen kudarcokat lehetne megelőzni: az eljárás megkerülné az egymás bajaival szemben oly megértő pénzügyminisztereket. Ez a megoldás már régóta jól működik az uniós versenypolitikában: a bizottság dönt, fellebbezni pedig csak az Európai Bíróságon lehet, a tanácsnak a versenyfelügyeleti eljárásokban nincs szerepe. És bár a végső szankció, az eurózónából való kizárás meglehetősen valószínűtlen, távoli fenyegetés (hiszen egy ilyen eset a többi euróországnak is mérhetetlen károkat okozna: ezért nem is forszírozza az unió ezt a megoldást most Görögország esetében), a pénzbüntetések és a szavazati jog felfüggesztésének lehetősége komoly fegyelmező erővel bírna.
Nem vigasz
Az euró válsága fényesen, de igen drágán bizonyítja, hogy mibe, milyen sokba fáj nekünk az európai integráció lelassulása, a föderalizáció elakadása. Ami nem az alkotmányozás kudarcán múlott - az onnan átmentett reformok egyelőre nem sokban javítják a közösség működését. Ha az egységes belső piac és az Európai Központi Bank föderális alapon működik, akkor előbb-utóbb ezt az elvet a fiskális politika terén is érvényesíteni kell. Mára kiderült, hogy ezt nem lehet rábízni a tagállamok józan belátására meg a pénzügyminiszterek tanácsára. És aligha valószínű, hogy a mostani válságból csupán azt a tanulságot szűrik majd le a felek, hogy a maastrichti szerződést be kell tartani. Az uniós alapszerződéshez hozzá kell nyúlni - más kiút aligha maradt. Szigorú, közös költségvetési szabályozással kell kibővíteni: a fiskális politika közösségi kereteinek megteremtésével és e szabályok közösségi, azaz nem a tagállami miniszterek által gyakorolt felügyeletével.
Persze lehet, hogy mindez merő idealizmus, hiszen a tagállami kormányoktól és parlamentektől nem is várható el, hogy lemondjanak a saját újraválasztásukat is nagyban meghatározó költségvetési politika meghatározásáról. Ám Barroso bizottsági elnök egy évvel ezelőtt tett megállapítása ma is igaz: vagy együtt úszunk, vagy külön-külön (de gyors egymásutánban) süllyedünk el. Akkor pedig nem lesz valami nagy vigasz, hogy ugyan öszszeomlik minden, de legalább a költségvetésembe nem szólt bele senki.
A szerző egyetemi oktató.
