Az elmúlt hetekben előbb a Magyar Narancs, majd az Élet és Irodalom hasábjain vita folyt arról, miként volnának reparálhatók a sérülések és csonkulások, amelyeket az alkotmányosság és a demokratikus jogrendszer egésze a mai kormánypártok egyéves országlása során elszenvedett. Én e pillanatban egyetlen pártot sem látok, amely alkalmas és érdemes volna, hogy ringbe szálljon e célokért, vagy amelynek a Fidesz, ha mégoly sok hibát követne is el, megnyerhetné a választást. Rossz hír ez azoknak, akik látják, hogy Magyarország ma nem jogállam.
Feudalizmus, szocializmus, rendszerváltás
Az első feladat, ha egyszer a korrekcióra mód nyílik, a jogállamiság helyreállítása lesz. De ehhez elengedhetetlen egyfelől annak végiggondolása, miért válhattak valóra előbb Gyurcsány Ferenc, majd végső élességgel, immár a köztársaság puszta fennállását is fenyegetve Orbán Viktor kormányzásának időszaka alatt a legrosszabb lehetőségek, amelyeket a közelmúlt történelme felkínált az ország számára. Ebben a mondott urak és környezetük személyes tulajdonságai fontos szerepet játszhattak, de mindketten legalább annyira termékei ezeknek az éveknek, mint amennyire - közel sem egyenlő mértékben - okozói a bajnak. Másrészt az is megfontolásra érdemes, hogy mennyiben alkalmas még egyáltalán az 1989 után létrejött politikai rendszer a reparálásra.
Vannak, akik szerint az ősbűn az MSZP és az SZDSZ 1994-es koalíciókötése volt, mások szerint a köztársaság minőségromlása a Fidesz 1995 utáni stratégiaváltására vezethető vissza. Az ősbajok és ősbűnök keresése azonban már maga is egyfajta paranoia megnyilvánulása, amely elfedi, hogy mégoly hibás politikai döntések sem tudták volna bajba sodorni a köztársaságot, ha megszilárdultak volna a demokratikus közösségi létformák mentális alapjai. Hogy e mentális alapok mennyire gyengék, vagy mennyire elgyengültek 2010-re, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a Fidesz hatalomra kerülése után a demokrácia jogi tartalma is néhány hónap alatt kiüríthető volt. Igazából még az ablakokat sem kellett becsukni a kormány barkácsműhelyeiben, mert a társadalmi ellenállás hangjai oly csendesek voltak, hogy az odabent farigcsálók alkalmasint meg se hallották őket.
A rendszerváltás mentális értelemben akkor hozhatott volna szilárd eredményeket, ha kitartó munkával elkezdtünk volna szembenézni saját erkölcsi történetünkkel, azokkal a családi szinten sokszorosan megerősített mentális mintákkal, életstratégiákkal, amelyek - sajnos a trianoni traumával sem kielégítően magyarázható módon - végrehajthatóvá tették a holokausztot úgy, ahogyan megtörtént, és támaszul szolgáltak az 1956 utáni úgynevezett konszolidációhoz. A Kádár-rendszer olyan rossz minőségű társadalmat hagyott maga után, amely kollektivista indíttatásának dacára a felelőtlenséget és a másik sorsa iránti feneketlen közönyt díjazta. Így a rendszerváltással kialakuló új uralkodó osztály - az Antall Józsefhez és az SZDSZ néhány képviselőjéhez hasonló kérlelhetetlen és feddhetetlen naivok asszisztálása mellett - ugyanazzal a mentalitással esett neki az állami vagyon hasznosítható részének, majd az állami megrendeléseken, uniós részfinanszírozással indított pályázatokon nyerhető summáknak, amilyen mentalitással 1944-ben a keresztény középosztály tagjai magával az állammal és a németekkel versengve hónapok alatt szétrabolták az elhurcolt zsidók vagyonát. A szépen sarjadó demokráciát gyorsan felzabálta a korrupció, az "aki kapja, marja" cinizmusa. A jól jövedelmező álláshelyek is ugyanolyan alkuk és egyezkedések során keltek el, ahogyan a feudális hagyományú Magyarország viszonyai közepette mindig. A rendszerváltással kapott esély elsősorban azért siklott ki a kezünkből, mert nem sikerült a magyar állam mentális alapjait kiemelni a szocializmus által megerősített feudális hagyományokból, ehelyett megint a szemérmetlen romlottság nyert teret. "Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk" - felelte állítólag Orbán Viktor egy kérdésre 1990-ben a választások után, és ha nem mondta ezt, akkor sem lehetne pontosabban összefoglalni annak a politikai erkölcsnek a lényegét, amelynek legrosszabb lehetőségeit éppen ő valósította meg következetesen.
A magyar lakosság túlnyomó része nem vett részt a rendszerváltásban, és ilyen viszonyok közepette később sem élhette át egyetlen pillanatra sem a demokrácia élményét. Nem érezhetett semmi különbséget a helyi és a központi hatalom viselkedésében a Kádár-rendszerhez képest, és mivel a 70-es és a 80-as évekből a viszonylagos jólét, a vagyon- és a közbiztonság emlékét hozta magával, ha az elmúlt bő két évtized során bármikor népszavazást tartottak volna arról, hogy feltámadjon-e halottaiból Kádár János, nagy részvétel mellett fényes győzelmet arattak volna az azonnali feltámasztás hívei.
Identitás és politika
De miféle élmény elmaradásáról van tulajdonképpen szó? A demokrácia elvileg a legalkalmasabb berendezkedés arra, hogy valóságos identitáscsoportok jöjjenek létre, és hogy ezek az identitáscsoportok eljuttassák a képviselőiket azokba az arénákba, ahol a nyilvános döntések megszületnek, illetve hogy érdekeiket és céljaikat a szimbólumok nyelvén megjelenítsék a döntéshozatal során. Ilyen identitáscsoportok megszülethetnek például a közös lakhely (település, térség), a közös társadalmi státusz, a közös értékrend (pl. természetvédők) vagy bármiféle közös ügy alapján. Ezek egy ép társadalomban valóságos identitásképző erők. Nálunk azonban ilyen identitáscsoportok politikai értelemben mindmáig nem szerveződhettek meg, mert a tagságukat elveszítő szakszervezetek éppen úgy nem voltak képesek, illetve nem is akartak kiszabadulni a pártok ellenőrzése alól, ahogyan a politikailag releváns egyéb civil szerveződések sem, beleértve sajnos a politikai értelemben egyedül releváns etnikai kisebbség, a cigányság önszerveződésének intézményeit is. A pártok persze elvileg ugyanezeket az identitásképző erőket kanalizálják, és a hozzájuk fűződő érdekeket jelenítik meg. A magyar pártok azonban kivétel nélkül a leválthatatlan és korrupt szűk vezető rétegük foglyai, és a választások kimenetelétől függetlenül együttesen biztosítják a kleptokrácia zavartalan működését. A valóságos identitáscsoportok felől tekintve paternalista pártokról van szó. A legékesebben és végső letisztultsággal mindez a nyelvi szempontból leginnovatívabb párt, a Fidesz diskurzusában fejeződik ki. Az a párt, amely évekkel ezelőtt a "polgár" fogalmával kísérletezett, ma egy tökéletesen differenciálatlan, és mindenféle értéktényezőtől megfosztott, csupasz entitást, "az embereket" teszi meg politikája hivatkozási alapjául. "Az emberek" mint olyanok sem szociológiai, sem politikai értelemben nem léteznek. A fogalom a politika teljes kiüresedésének fedőrétege, szimulákruma. A pártok szimbolikus politikájuk révén identitáscsoportként igyekeznek megszervezni választóikat, az összetartozás közösségi élményével próbálják megajándékozni őket. Ebben hosszú ideje a Fidesz a legsikeresebb. Egyedüli kihívója ma a Jobbik, és ebben a minőségében azért lehet különösen hatékony, mert az egyedüli párt, amelynek szimbolikus politikája és nyelve mögött valóságos szociológiai tapasztalatok húzódnak meg: a kelet-magyarországi kisvárosok és községek indokolt reménytelensége, félelme.
A fentiekből kiindulva az egész eddig kiépült politikai rezsim demokratikus ellenzékét csakis a valóságos, nem kizárólag szimbólumokon, hanem élettapasztalatokon nyugvó identitáscsoportok jelenthetnék. És mára úgy tűnik, a kontraszelektált politikai elit romlottsága kitermelte vagy legalábbis kitermelheti ezt az ellenzéket. Valóságos identitáscsoportok megszületésének lehettünk tanúi, amikor kisvárosokban szülői szerveződések harcolni kezdtek egyes iskolák egyházi kézbe adása ellen. Olyan szülők küzdöttek az általuk választott iskola megőrzéséért, akiknek a helyi társadalmakban nagyon sok vesztenivalójuk volt, a sikerre viszont annál kevesebb esélyük. A küzdelem során sokan elveszítették az állásukat. Mégis kitartottak, mert életükben először ízelítőt kaptak a demokratikus cselekvés élményéből. És nem is maradt el mindenhol a siker. A tatai önkormányzat és a győri püspök kénytelen volt figyelembe venni a szülők tiltakozását, és a katolikus egyház nem vette át a város egyik óvodáját, valamint két általános iskolát.
Az identitáscsoportok politikai hatékonysága először Sólyom László államfővé választásakor, majd az LMP választási sikerében mutatkozott meg. Ekkor azonban a cél még az volt, hogy egy olyan természetvédő identitáscsoport, mint a Védegylet, bejuttassa a maga képviselőit a parlamenti politizálás sáncai mögé, ahol aztán az LMP percek alatt elveszítette szubverzív erejét. Csak reménykedni lehet, hogy az érdekvédelmi szervezetek bázisán létrejön olyan politikai erő, amely meg tudja magát fogalmazni a lejáratott pártok hatalomgyakorlásának demokratikus kihívójaként és alternatívájaként, amely képes lesz a parlamenten kívülről újradefiniálni a politikát.
*
Valljuk be azonban, ilyesminek nem nagyon van hagyománya Magyarországon, és máshol sem látunk ilyesféle példákat. Annál szembetűnőbb az olyan csoportok elszigeteltsége, mint az iskolákat védő szülőké. Hogy mégis kitermelődhet ilyen ellenállás, annak az az oka, hogy a gazdasági válság következtében oly mértékben csökkent a piacon mozgó pénz mennyisége, maga a pénz pedig olyan drága lett, hogy az állam immár kénytelen az uralkodó osztály pőre eszközeként megnyilvánulni. Az ő érdekeiket szolgálja az adórendszer és az új munka törvénykönyve, amelynek tervezetét megismerhettük.
A reményeket azonban kár volna összetéveszteni a realitással. A szemünk előtt épül ki egy, a múltbeli példák közül leginkább Mussoliniéhez hasonló hatalomkoncentráció. E hatalom kiépítése egyelőre meglehetősen nehéz feladatnak látszik. Nem azért, mintha eddig a társadalom bármely csoportja érdemleges erőt lett volna képes felvonultatni ellene. A nehézséget részint az jelenti, hogy tagjai vagyunk az Európai Uniónak, amelyben egyelőre nincs olyan nagy- vagy középhatalom, amely hasonló államszervezési kísérletbe fogott volna, részint és még inkább pedig az, hogy a Fidesznek ambíciója szerint egyszerre kellene önmaga tartós teljhatalmát biztosítania és a gazdasági válság közvetlen társadalmi hatásait kivédenie. Ez utóbbi ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy a kiépülő hatalom tömegtámogatást tudjon maga mögött. Nem állítom, hogy a számtalan ellentmondást rejtő kettős feladat megoldása finoman hangolt gazdaságpolitikával teljesen lehetetlen, de ilyen "intelligencia" eddig nem volt képes felvonulni a cél érdekében. A hályogkovácsokra jellemző ötletelés és hazardírozás biztosan bukáshoz vezet. Sajnos nemcsak a kormány, hanem az ország bukásához is. A fiatal elvándorlók növekvő száma és az elvándorlási kedv rohamos emelkedése azt bizonyítja, hogy egyre többen érzik úgy: az 1989-ben kapott esélyek végképp elenyésztek, és akár eléri célját a mai hatalom, akár nem, tizenöt-húsz évre újra le kell mondanunk arról, hogy Magyarország élhető haza legyen. Ennek elkerülésére az eddig kiépült politikai rendszer nem tartalmaz reményeket.
A szerző irodalmár, egyetemi oktató.
