Kapitalizmus és demokrácia
A mindennapi boldogulásunk szempontjából éppen a legsúlyosabb kérdések a legközömbösebbek. Praktikusan nézve nem sokat számít például, hogy a világ örökké áll-e, vagy majd eloszlik, mint a buborék. Mert függetlenül attól, hogy van-e értelme az ilyen kérdésnek vagy megtudható-e a helyes válasz, azt úgyis tudjuk, hogy amíg áll a világ, miként akarunk benne élni: békében és jólétben. Azt is tudjuk továbbá, hogy ezek nem túl eredeti célok, hiszen az ember nyilván így akart élni, amióta a világ áll. Mi, modernek azonban azzal hízelgünk magunknak, hogy a történelemben először sikerült megtalálnunk azt a két pillért, amelyen a békében élvezett jólét stabilan nyugodhat. Ez a két pillér pedig a demokrácia és a kapitalizmus.
Stabilitásérzetről azonban szó sincs. Se a tengeren inneni, se a tengeren túli, se a "fiatal", se az "érett" kapitalista demokráciákban. A pillérek inognak. Az új világrend legfőbb újdonsága, hogy a jelen is éppoly bizonytalannak tűnik, mint a jövő. Ebben az értelemben tehát a jövő valóban elkezdődött.
A kapitalizmussal ötvözött demokrácia múlt század végi végső győzelmében az tűnt különösen szépnek és biztatónak, hogy mintha a század szörnyű emberkísérleteiből okult józan ész diadalát jelentette volna az elvont eszmék, ideológiák fölött. Az új századnak azzal vágtunk neki, hogy nem túl eredeti céljainkat nem fogjuk többé szem elől téveszteni, s ennek érdekében, ha kell, lemondunk mindenről, ami ezeknél a céloknál elvontabb, magasztosabb, kifinomultabb. Igen, legyen ez egy plebejus század. De éppen plebejus földhözragadtságában stabil.
Ilyen kezdetek után különösen kiábrándítónak tűnik a felfedezés, hogy netán a demokrácia és a kapitalizmus is csupán eszmék, melyek nevében tömegeket lehet kizárni a hatalomból és a jólétből. Kezdeti elragadtatottságunkban úgy gondoltuk, annyi tévelygés után végképp bebizonyosodott, hogy se a népnek, se a gazdaságnak nincs szüksége Führerre, mindkettő magára hagyható, mert mindkettő életének van egy olyan belső működési logikája, amely garantálja, hogy a rendszeren belül többé-kevésbé mindenki jól jár, mindenki nyertes lehet. Ehhez képest most kiderül, hogy a szabad versenyen alapuló piackapitalizmus és a pártok szabad versenyén alapuló parlamentáris demokrácia belső logikája inkább a piramisjátékok működési rendszerét mintázza: a szerencséjüket kergető lúzerek tömege tart el egy maroknyi győztest.
Ellenforradalom idegi alapon
A Thatcher és Reagan által vezetett neoliberális piacfelszabadító ellenforradalom nyomán megszilárdult új világrenddel szembeni új elégedetlenség rutinszerűen a szabadpiac morális kritikájában ölt formát. A demokráciából túl kevés van - hallatszik mindenfelől -, a kapitalizmusból viszont túl sok.
A neoliberális ellenforradalom kitervelőinek szent meggyőződése volt, hogy a szabadpiaci kapitalizmusból, pontosabban a kapitalista piac szabadságából sohasem lehet túl sok. Más szóval szentül hitték, hogy a liberális demokrácia stabilitása legalább annyira múlik a politika és a gazdaság, mint az állam és az egyház szétválasztásán. Ezek az ellenforradalmárok is jót akartak, bár ők, Roosevelt New Deal-jének Adam Smith és a klasszikus gazdaságtan laissez faire kapitalizmusa ellen lázadó forradalmáraival ellentétben nem annyira a társadalmi békére (demokráciára), mint a jólétre (kapitalizmusra) helyezték a hangsúlyt. Durvábban fogalmazva, nem annyira a félelem (fear), mint a pénzsóvárság (greed) igazgatta őket.
A hetvenes évek végén - egy egész emberöltővel a nagy gazdasági válság és a világháború idején átélt létbizonytalanság után - az emberek úgy érezték, már újra elég erős az idegrendszerük ahhoz, hogy a szabad verseny kockázatát vállalva nemcsak a társadalmi béke, de ha kell, a saját lelki békéjük egy részét is jobb életre, pénzre váltsák. Ez a fausti alku népszerű volt: a nyolcvanas években mindkét ellenforradalmi vezért újraválasztották.
Ezek után a korlátaitól közkívánatra megszabadított, s így globálissá duzzadt szuperkapitalizmust morális közbírálat tárgyává tenni elkésett dolog. Merő önszemfényvesztés, mondja Robert Reich, Clinton egykori munkaügyi minisztere tavaly ősszel megjelent Supercapitalism: The Transformation of Business, Democracy, and Everyday Life című könyvében. Ne áltassuk magunkat. Lehet, hogy a liberalizált piaci verseny meghatározó résztvevői, a nagyvállalatok egyformán fütyülnek a morálra, a társadalmi igazságosságra, a közösségi hagyományokra vagy a természeti környezetre, de ezt a versenyt befektetői és fogyasztói minőségünkben mindig a legjobb vásár (best deal) után kutatva mi magunk hirdetjük meg, mi magunk hajszoljuk, nógatjuk a versenyzőket újabb és újabb csúcsok megdöntésére, és végül a tömegével felkínált szolgáltatások és árucikkek szemléje után hozott döntéseinkkel mi magunk hirdetjük ki a győztest is.
Az ontológiai különbség
A Reich által javasolt megoldás persze nem az, hogy most már többes szám harmadik helyett többes szám első személyben beszéljünk a multikról, bár - megjegyzem - ennyi önámítás után terápiának nem lenne rossz, autentikusabban, férfiasabban is hangzana, ha ezentúl jogos felháborodásunkban mondjuk így fakadnánk ki, "még mindig minimálbért fizetünk az eladóinknak, hogy olcsóbban vehessük, amit árulunk", vagy "már megint elbocsátottunk háromezer munkást, hogy a magasabb részvényárból felújíthassuk a nappalinkat". Ám a volt munkaügyi miniszter szerint a megoldás az, hogy egyáltalán semmilyen személyben ne beszéljünk a multikról, merthogy azok nem személyek.
Az új ontológia szerint tehát egy vállalatnak semmivel sem tulajdonítható több bűnös szándék vagy büntetőjogi felelősség, mint mondjuk egy asztali lámpának. Az olyan neomarxista értelmezéssel szemben, miszerint "A nagytőke ugyanis nem szabad kereskedelmet akar... hanem kiváltságokat, kedvezményeket, állami védelmet a versenytől" (Tamás Gáspár Miklós: A magyarhoni szabadelvűség, Élet és Irodalom, 2008. április 11.), szerzőnk azt állítja, hogy a nagyvállalat, a nagytőke nem akar semmit, illetve ha igen, akkor az maradéktalanul egyenlő a könyörtelenül érvényesített befektetői-fogyasztói összakaratunkkal.
Reich tehát a saját magunk könyörtelen kizsákmányolásától int bennünket. Az agyunk befektetői-fogyasztói féltekéjével szemben a civil-állampolgári félteke erősítésére, a demokrácia megmentésére buzdít. Csakhogy ez üres szólamnak hangzik, különösen azoknak, akiknek éppen a civil agyféltekéje súgja azt, hogy a demokrácia csupán a mostanában legdivatosabb ideológia. Ha ugyanezt kevésbé ideologikusan megfogalmazva arra biztatna minket, hogy a társadalmi béke és a saját lelki békénk kedvéért lazítsunk a jólét utáni hajszánk tempóján, az sem lenne sokkal meggyőzőbb, mert bennünket moderneket többek között az az általánosan osztott meggyőződés tesz modernné, hogy a békéhez - társadalmihoz vagy lelkihez - a jóléten keresztül vezet az út.
Ez a meggyőződés mondhatni a modern politikai gazdaságtan alapja, s mint ilyen, ugyanolyan szoros eszmei rokonságba - ha nem is szövetségbe - fűzte egykor a laissez faire kapitalizmus és a tudományos szocializmus követőit, mint ma a neoliberálisokat és a neomarxistákat. Ez a közös modern platform nagyjából a reneszánsz kezdete és a francia forradalom között formálódott, amikor a politikai filozófia arra a vadonatúj kérdésre kereste a választ, hogy miként létezhet egy szervezett társadalom kozmikus minta, hit, transzcendens autoritás, metafizika, egyszóval minden olyasmi nélkül, ami az emberi atomnál, az individuumnál tágasabb, nagyobb léptékű vagy nagyszerűbb.
Akaratlan közakarat
Az első elképzelések (Machiavelli, Hobbes) szerint az önmagánál jelentősebbet, jobbat elképzelni tudományos bizonyíték hiányában joggal képtelen ember egy olyan apolitikus, aszociális éncentrikus állatfajta, melyet természetes egoizmusa alkalmatlanná tesz a szabad társadalmi létre. Ezt a fajtát az ösztönei arra késztetik, hogy nyájba verődjön, de egy erőskezű pásztor nélkül egyedei széttépik egymást. A társadalmi béke alapja tehát az erőszak, a centralizált hatalom.
De hát a pénz is hatalom, és ebből Európában, kivált Angliában a XVII. századra már elég sok halmozódott fel elég sok természettől egoista kézben. A dicsőséges forradalom (1688) és a jogok deklarációja (1689) után már végképp szükség mutatkozott annak az intuíciónak az elméleti megalapozására, hogy a szabad társadalmi lét mégiscsak összeegyeztethető a természetes önzéssel.
A legegyszerűbb, legfrappánsabb elmélettel Adam Smith állt elő: a szabad, harmonikus, prosperáló társadalom (a pásztor nélkül békésen legelésző nyáj) létének a saját orránál tovább nem látó, szűkölő önérdek nemhogy nem akadálya, de elengedhetetlen feltétele. Egy központi, abszolút hatalom helyett elég, ha a saját önző akaratunknak vetjük alá magunkat, mert ezek az akaratok akaratlanul is azzá a közjóvá adódnak össze, amelyre egyébként egyenként mindenki fütyül. (A kereskedő merő pénzsóvárságból, minél több vevő becsalogatásának reményében söpri tisztára a boltja előtt a járdát; elég, ha a többi is így tesz, és a sok privát önérdekből a "láthatatlan kéz" irányításával összeáll a közérdek, a tiszta utca.)
Minthogy az individuális önérdek természetes terepe a gazdasági szféra - ahogyan a nyájé a legelő -, az új elméletből, annak sikeréből egyenesen következett a politikának a közgazdaságtanra, a morálnak pedig az etikettre vagy üzleti etikára való redukálása. ("Az ókori politikusok szüntelenül a morálról és az erényekről beszéltek, manapság viszont egyébről sem esik szó, mint üzletről és pénzről" - írta Smith kortársa, Rousseau több mint kétszázötven évvel ezelőtt, és mondaná ma is.) A szuperkapitalizmus ideológiamentes kritikájának tehát nem annyira a demokrácia megmentését, mint a politika és a moralitás független státuszának visszaállítását kellene megcéloznia.
A Machiavelli-, Hobbes-, Smith-féle realpolitik fontos tartozéka az a felismerés, hogy egy transzcendens támasztékait vesztett világban, a morális kritika, a prédikáció és általában a morális elvekre való hivatkozás végeredményben tökéletesen hatástalan, ezeket valami mással kell helyettesíteni. Így történt, hogy ma már nem a tízparancsolatot vagy a kardinális erényeket kérjük számon egymáson, hanem azt, hogy nem vagyunk elég "nyitottak", "progresszívak", nem értjük a "gazdasági mozgásokat" (It's the economy, stupid! - szólt az 1992-es Clinton-kampány híres szlogenje), vagy nem vagyunk tudatában a "történelmi folyamatoknak", sőt "történelmi szükségszerűségnek".
A demokrácia és a kapitalizmus történelmi szükségszerűségében való kételkedés ma tehát magában a történelmi szükségszerűségben, a progresszióban való kételkedést jelent, s mint ilyen, nem egyszerűen maradiságnak vagy fafejűségnek, hanem tisztességtelenségnek minősül. A szuperkapitalizmus viszont szabad préda (fair game), mert sokak számára valóban elképzelhetőnek tűnik, hogy a béke és a jólét utáni hajszánkban sikerült egy olyan globális intézményrendszert emelnünk magunk fölé, amely mindkettőt veszélyezteti.
De mi van akkor, ha ennek a rendszernek már nincs gazdája? Mert ha a fő üzemeltetők, a multik valóban személytelen, arctalan entitások, akkor fülük sincs, amin csíphetnénk őket. Ha pedig valaki azzal vádol bennünket, hogy ezek az entitások a mi befektetői-fogyasztói agyféltekénk szüleményei, gólemek, amelyekbe mi leheltünk lelket, arra vállat vonva csak azt mondhatjuk, hogy mi a történelmi szükségszerűség vagy éppen a törzsfejlődés legutóbbi és nyilván legutolsó, legdicsőségesebb szakaszának modern egyedeiként csupán azt a szűkölő, jól felfogott önérdekünket gyakorlatoztatjuk, amelyről Adam Smith már régen bebizonyította, hogy automatikusan közérdekké alakul. Ecce homo economicus!
A politika és a moralitás független státuszának visszaszerzésére csak addig van remény, amíg valóban csupán az egyik agyféltekénket uralja a XVIII. század kétes értékű intellektuális öröksége. Ennek az örökségnek köszönhetően még mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy a newtoni univerzum, az Isten által ránk testált tökéletes gépezet mechanikus működésének nagyszerűségén felindulva úgy képzeljük, a társadalom sem működhet másként. Egy láthatatlan kéz ugyanolyan vasmarokkal kényszeríti pályájukon maradásra a planétákat és az embereket is, csak az egyiket gravitációnak hívjuk, a másikat pedig felvilágosult önérdeknek.
Egy nádszálelmélet
A kérdés tehát az, hogy ebben a helyzetben mit tehet öntudatunk maradék fele, az a civil kéregállomány, amely még képes felfogni a különbséget a gazdasági (hasi, alhasi) és a társadalmi (elme- és szívtájéki) értelemben vett best deal között. Dessewffy Tibor A hóhatár és a szuperkapitalizmus című írásában (Magyar Narancs, 2008. január 24.) Reichhez hasonlóan azt szorgalmazza, hogy maradék szabad agysejtjeinket a demokrácia megmentésére mozgósítsuk, mert "elfogadottságának, legitimitásának gyengülését... lehetetlen nem észrevennünk". "A magyar közegben is fontos üzenete van" az amerikai szerző azon "fő állításának", mondja, miszerint "a politikai demokrácia gyengeségeiből fakadó frusztrációt a fogyasztás és a tulajdon okozta örömök ellensúlyozzák", hiszen csakúgy, mint a kádári szocializmus idején, "a rendszer alapvető legitimitását ma is e földhözragadt fogyasztói igények kielégítésének lehetősége biztosítja". Cikke végén Dessewffy maga is belátja, hogy ez "demokráciaelméletnek" (értsd: a demokrácia legitimálásának) "elég karcsú", de - teszi hozzá - "a politikai szélsőségektől talán még megóvja a hazát".
Ezt az elméletet tovább karcsúsítja, hogy honi szerzőnk abban is egyetért az amerikaival, hogy a "demokratikus deficit" ugyanarról a tőről fakad, "mint a fogyasztói bőségszaru életünket bearanyozó áldásai". Mert mindent összeadva azt az eredményt kapjuk, hogy bár a szuperkapitalizmus áldásai teszik tönkre a demokráciát, kedvenc politikai rezsimünket egyedül ezek az áldások menthetik meg.
Elismerni, hogy a demokrácia intézményét egy személytelen, mechanikus, vak erő (a fogyasztói érdek) tartja össze, annak az elismerését jelenti, hogy ez az intézmény sem politikailag, sem morálisan nem igazolható. A demokrácia politikai és morális legitimálása a szocializmusban sem sikerült, s éppen ezért ugyanolyan szükségszerűen bukott meg akkor az "emberarcú szocializmus" megteremtésének kísérlete, mint bukik meg most az "emberarcú kapitalizmus" minimálprogramja.
Meglehet, hogy személytelen, mechanikus erőknek kiszolgáltatva lenni még mindig jobb, mint személyeseknek, ha az utóbbiak a legalsóbb emberi ösztönökön keresztül nyilvánulnak meg. A baj csak az, hogy az első fajta kiszolgáltatottság állapotában alkalmatlanok vagyunk a második fajta elleni védekezésre. Mechanikus, személytelen, vak erők foglyaiként csak mechanikus válaszokat adhatunk. Csak vakon tapogatózhatunk, hiszen ugyanúgy nem tudjuk, merre akarunk menni, mint azok, akik sötét ösztöneikre hallgatva a szakadék felé vezetnek mindannyiunkat.
Ha valóban ez a legtöbb, amire civil kéregállományunk ebben a helyzetben képes, akkor nincs más, mint élvezni a fogyasztói bőségszaru áldásai által bearanyozott életünket, vagyis úgy tenni, mint Nietzsche Zarathustrájának "utolsó emberei", akik "feltalálták a boldogságot, és pislognak".
