Rajk László

A befejezettség ábrándja (Opus complebitur)

Mikor van készen egy ház?

  • Rajk László
  • 2019. október 19.

Publicisztika

A legenda szerint egy kora őszi este Ludwig Mies van der Rohe a hatalmas Michigan-tó partján állt, és merengve vizsgálgatta leg­újabb opusát, a Lake Shore Drive lakóházait. Őszinte sóhaj szakadt fel belőle – házirendbe kellene foglalni, hogy kötelezően minden lakónak azonos időben, meghatározott magasságig lehet leengednie az ablakredőnyt, illetve fel- vagy lekapcsolnia a villanyt. Igaza volt, hiszen a napszálltában házai sokkal inkább gigászi, kaotikus, kivilágított keresztrejtvényeknek tűntek, mint a Van der Rohe-féle szigorú, megtervezett, fehér rend, a „kevesebb több” elv megtestesítőinek.

Tartok tőle, hogy sok építész ért egyet Van der Rohével. Minden abszurditása ellenére ez a történet valami nagyon fontos kérdést tesz fel. Mikor van egy épület készen, mikor van az a pillanat, amikortól az alkotó, a tervező elengedi azt? Anélkül, hogy az építészettel kapcsolatos – általam igencsak megkérdőjelezett – szerzői jogok állandóan előjövő vitájába mennénk bele, vizsgáljuk meg, hogy egy Ház mikor is van készen. Ki határozza meg ezt? Az emberek, akik birtokba veszik, a hatalom, a mecenatúra, mely megnyitja, felavatja, felszenteli, vagy az idő, mely igazából elmossa a befejezettség és a folyamatosság közötti határokat? Valljuk be, kedves kollégák, az építész legfőbb ellensége az ember. Nem hiszik?

Talán azért van ez így, mert az ember tiszteletlenül bánik az építészeti művel. Amint birtokba veszi, rögtön átalakítja, átrendezi, átfesti, külsejét, belsejét megváltoztatja. Szöget ver, fúr, farag, hozzátesz, hozzáépít. Az építész szándékát figyelmen kívül hagyva az egészet átértelmezi, úgy tekint az építészeti műre, mint talált tárgyra, ready made-re. Ez ellen az építész képtelenebbnél képtelenebb módszerekkel próbál harcolni. Mostanában előbb nyílik meg egy múzeumépület, mint hogy tárlat kerülne bele, hogy a közönség megnézhesse, milyen is az opus úgy, ahogy a tervező elképzelte. Vezetett túrákkal volt látogatható az Elb­philharmonie épülete Hamburgban, még mielőtt az első koncert megszólalt volna a nagytermében. 2013-ban a Varsói Felkelés Múzeuma átadásán én magam is az üres épületet jártam be, egyetlen installáció volt csak a térben, Forgács Péter költői Levelek a távolból című munkája. Daniel Libeskind egyenesen a berlini Zsidó Múzeum betonfalába öntette tervezői szándékainak leírását.

 

Félház

A beavatkozás elleni legjobb védelem a közmegegyezés. Még pontosabban, a műemlékké nyilvánítás. Igaz, ezt az építészek általában nem érik meg, a tulajdonosok és a benne élők pedig nem örülnek neki. Hisz’ amikor a védelem, a listára vétel megtörténik, az a ház éle­tében kimerevített pillanat, paradoxonokkal teli történet. Mi volt az autentikus, az eredeti állapot? Mindez megvédheti az építészeti gondolatot, de a befejezettség áhítása ekkor is merő tünemény, ábránd. A majd’ ezeréves templomba fűtés kerül, a lovagvár múzeumába légkondicionálás, a több száz éves színházba villany. Mindez azokért, akik használják, lakják, és akik ezzel tönkre is teszik az építész megálmodott rendjét.

Ugyanakkor a tér csak velük válik teljessé, az elképzelt mű valójában csak általuk születik meg. Nélkülük, emberek nélkül a piac, a mozi, a koncertterem, a kórház csak katasztrófa vagy járvány sújtotta, elhagyatott világ. Ez akkor is így van, ha a funkció már muzealizálódott, és csak turisták lepik el az épületet, csodálva azt. Český Krumlov vagy Epidaurosz színházának terei üresen csak szibarita vázak. A színházi szakzsargon szerint a „fél ház” azt jelenti, hogy a nézőtér bizony nem telt meg, maradtak eladatlan jegyek jócskán. Figyelmeztetés, hogy valami baj van, valami nem tetszik, nincs befogadás. De egyúttal figyelmeztetés arra is, hogy az adott pillanatban a tér, a ház csak félig van készen, az a valami, az ember hiányzik belőle abban a létszámban, ahogy oda lett képzelve, kiszámolva, nézőtéri elrendezéstől kezdve parkolóhelyekig, ruhatári akasztókig, menekülési útvonalakig.

Korunk hatalma sorra valósítja meg fél-házait. Sőt, egyre inkább csak olyan házakat, melyek alig látnak embert. Vajon mit gondol a felcsúti despota, amikor házából átsétál a stadionba? Körbenéz-e egyáltalán, amikor köpködi a szotyolát? Mit élvez? Vélhetőleg az üres lelátók magányát, hiszen ha sok ember gyűlik össze, az mindig veszélyezteti az egyszemélyes autokráciát. Még a sajátjai is, hiszen ki tudja… „Et tu, Brute?”

A felcsúti stadion és a vezér többi álma egykor bizton gyönyörű rom lesz, talán még turisták is látogatni fogják, mint a rossz ízlés mementóját. (Ceaușescu palotája legalább grandiózus, nem is vált rommá.) Észszerűbb lett volna rögtön romnak építeni. Mintául szolgálhatott volna az alcsúti arborétum angolparkjában álló Habsburg porticus, amely ugyan nem tervezett rom, de hasonló érzetet ad, mint egy XVIII. századi angliai park mérnöki alapossággal megtervezett műromja.

Ahogy szaporodnak az üresnek szánt stadionok, a vezér úgy érzi magát egyre erősebbnek. Az ember nélküliség, az embertelenség világában. Azt hiszi, ő dönti el, mi mikor van készen. De az üresség befejezettség, végső állapot.

Mi, építészek ez ellen küzdünk, még ha azt hisszük, nem is.

Ez Rajk László utolsó írása, amit halála előtt pár nappal küldött el lapunknak.
A címben szereplő latin fordulat Aquinói Tamás kifejezése, jelentése: az elvégzett munka.

 

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.