Tartok tőle, hogy sok építész ért egyet Van der Rohével. Minden abszurditása ellenére ez a történet valami nagyon fontos kérdést tesz fel. Mikor van egy épület készen, mikor van az a pillanat, amikortól az alkotó, a tervező elengedi azt? Anélkül, hogy az építészettel kapcsolatos – általam igencsak megkérdőjelezett – szerzői jogok állandóan előjövő vitájába mennénk bele, vizsgáljuk meg, hogy egy Ház mikor is van készen. Ki határozza meg ezt? Az emberek, akik birtokba veszik, a hatalom, a mecenatúra, mely megnyitja, felavatja, felszenteli, vagy az idő, mely igazából elmossa a befejezettség és a folyamatosság közötti határokat? Valljuk be, kedves kollégák, az építész legfőbb ellensége az ember. Nem hiszik?
Talán azért van ez így, mert az ember tiszteletlenül bánik az építészeti művel. Amint birtokba veszi, rögtön átalakítja, átrendezi, átfesti, külsejét, belsejét megváltoztatja. Szöget ver, fúr, farag, hozzátesz, hozzáépít. Az építész szándékát figyelmen kívül hagyva az egészet átértelmezi, úgy tekint az építészeti műre, mint talált tárgyra, ready made-re. Ez ellen az építész képtelenebbnél képtelenebb módszerekkel próbál harcolni. Mostanában előbb nyílik meg egy múzeumépület, mint hogy tárlat kerülne bele, hogy a közönség megnézhesse, milyen is az opus úgy, ahogy a tervező elképzelte. Vezetett túrákkal volt látogatható az Elbphilharmonie épülete Hamburgban, még mielőtt az első koncert megszólalt volna a nagytermében. 2013-ban a Varsói Felkelés Múzeuma átadásán én magam is az üres épületet jártam be, egyetlen installáció volt csak a térben, Forgács Péter költői Levelek a távolból című munkája. Daniel Libeskind egyenesen a berlini Zsidó Múzeum betonfalába öntette tervezői szándékainak leírását.
Félház
A beavatkozás elleni legjobb védelem a közmegegyezés. Még pontosabban, a műemlékké nyilvánítás. Igaz, ezt az építészek általában nem érik meg, a tulajdonosok és a benne élők pedig nem örülnek neki. Hisz’ amikor a védelem, a listára vétel megtörténik, az a ház életében kimerevített pillanat, paradoxonokkal teli történet. Mi volt az autentikus, az eredeti állapot? Mindez megvédheti az építészeti gondolatot, de a befejezettség áhítása ekkor is merő tünemény, ábránd. A majd’ ezeréves templomba fűtés kerül, a lovagvár múzeumába légkondicionálás, a több száz éves színházba villany. Mindez azokért, akik használják, lakják, és akik ezzel tönkre is teszik az építész megálmodott rendjét.
Ugyanakkor a tér csak velük válik teljessé, az elképzelt mű valójában csak általuk születik meg. Nélkülük, emberek nélkül a piac, a mozi, a koncertterem, a kórház csak katasztrófa vagy járvány sújtotta, elhagyatott világ. Ez akkor is így van, ha a funkció már muzealizálódott, és csak turisták lepik el az épületet, csodálva azt. Český Krumlov vagy Epidaurosz színházának terei üresen csak szibarita vázak. A színházi szakzsargon szerint a „fél ház” azt jelenti, hogy a nézőtér bizony nem telt meg, maradtak eladatlan jegyek jócskán. Figyelmeztetés, hogy valami baj van, valami nem tetszik, nincs befogadás. De egyúttal figyelmeztetés arra is, hogy az adott pillanatban a tér, a ház csak félig van készen, az a valami, az ember hiányzik belőle abban a létszámban, ahogy oda lett képzelve, kiszámolva, nézőtéri elrendezéstől kezdve parkolóhelyekig, ruhatári akasztókig, menekülési útvonalakig.
Korunk hatalma sorra valósítja meg fél-házait. Sőt, egyre inkább csak olyan házakat, melyek alig látnak embert. Vajon mit gondol a felcsúti despota, amikor házából átsétál a stadionba? Körbenéz-e egyáltalán, amikor köpködi a szotyolát? Mit élvez? Vélhetőleg az üres lelátók magányát, hiszen ha sok ember gyűlik össze, az mindig veszélyezteti az egyszemélyes autokráciát. Még a sajátjai is, hiszen ki tudja… „Et tu, Brute?”
A felcsúti stadion és a vezér többi álma egykor bizton gyönyörű rom lesz, talán még turisták is látogatni fogják, mint a rossz ízlés mementóját. (Ceaușescu palotája legalább grandiózus, nem is vált rommá.) Észszerűbb lett volna rögtön romnak építeni. Mintául szolgálhatott volna az alcsúti arborétum angolparkjában álló Habsburg porticus, amely ugyan nem tervezett rom, de hasonló érzetet ad, mint egy XVIII. századi angliai park mérnöki alapossággal megtervezett műromja.
Ahogy szaporodnak az üresnek szánt stadionok, a vezér úgy érzi magát egyre erősebbnek. Az ember nélküliség, az embertelenség világában. Azt hiszi, ő dönti el, mi mikor van készen. De az üresség befejezettség, végső állapot.
Mi, építészek ez ellen küzdünk, még ha azt hisszük, nem is.
Ez Rajk László utolsó írása, amit halála előtt pár nappal küldött el lapunknak.
A címben szereplő latin fordulat Aquinói Tamás kifejezése, jelentése: az elvégzett munka.
