Mindez rutineljárásnak tűnt: az európai elfogatóparancs alapján Celmert az ír hatóságok átadják hazája igazságügyi szerveinek, ahol a törvényszék ítél majd a sorsa – bűnössége vagy ártatlansága – felől. Ám az ügy váratlan fordulatot vett, amikor a gyanúsított, illetve az őt képviselő ügyvédek az ír bíróság előtt támadták meg a kiadatását. Miután az ír felsőbíróság nem tudott dönteni, a luxemburgi Európai Unió Bíróságához (EUB) fordult. Az EUB által a 216/18 LM-ügyben hozott ítélet pedig a nyár legizgalmasabb döntése lett, amely komoly következményeket vetít előre az unió jövőjére vonatkozóan is.
Az ügyben az ír felsőbíróság – a gyanúsított kifogása alapján – a következő kérdésre kért választ a luxembourgi testülettől. Mi a teendőjük akkor, ha a lengyel hatóságok egy lengyel állampolgárral szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását kérik Írországtól – miközben a jogállamiság súlyos megsértésének egyértelmű veszélye tárgyában uniós eljárás folyik Lengyelország ellen? Az írek legfőbb aggálya tehát az volt, hogy épp annak az EU-tagállamnak kellene átadniuk a kért személyt, ahol az igazságszolgáltatás nem jogállami keretek közt működik, s így vélhetőleg nem biztosított az átadni kért személy tisztességes eljáráshoz való alapvető joga sem. Ezt nem más állapította meg, mint az Európai Bizottság, amikor indoklással ellátott javaslatot tett az Európai Tanácsnak az alapszerződés 7. cikke szerinti eljárás megindítására Lengyelországgal szemben. A gyanú ilyenkor az Európai Unió alapértékeinek megsértése.
Kölcsönös elismerés
A dilemma megértéséhez kanyarodjunk vissza az európai elfogatóparancshoz. Ennek az EU-n belül alkalmazott eljárásnak az a lényege, hogy ha egy tagállam büntetőeljárást kíván lefolytatni vagy szabadságvesztés büntetést foganatosítani valakivel szemben, akkor a többi tagállam a kibocsátott elfogatóparancsot minden további mérlegelés nélkül végrehajtja: a keresett személyt kézre keríti és átadja. Míg a hagyományos nemzetközi kiadatási eljárások akár évekig is elhúzódhatnak, az unión belül ez alig egy hónapot vesz igénybe.
Az európai elfogatóparancs gördülékeny működését az biztosítja, hogy az EU tagállamai a kölcsönös elismerés elve alapján úgy tekintenek bármely másik tagállam igazságügyi hatóságainak elfogatóparancsára, mintha az a sajátjuk lenne. A nemzetközi kiadatással szemben az uniós tagállamokat határidők kötik a parancs foganatosításakor, és főszabályként a körözött személyt át kell adniuk. Az átadást csak kivételesen tagadhatják meg, s a megtagadási okok között az alapvető jogok sérelmének veszélye nem szerepel.
Az európai elfogatóparancs mozgatórugója tehát a kölcsönös elismerés, amely a kölcsönös bizalmon nyugszik. Azt jelenti ez, hogy nem kell a másik tagállam igazságszolgáltatási rendszerét, eljárási garanciáit górcső alá venni – úgy, ahogy egy nemzetközi kiadatási eljárás során az államok ezt egyébként megteszik. Az egyik tagállam hagyatkozhat a másik jogrendszerére, hiszen az megfelel az Európai Unió alapértékeinek – köztük a jogállamiságnak, a demokráciának és az alapvető jogok védelmének. Az egyszeri uniós polgár pedig csak annyit érzékel ebből, hogy a határon átnyúló büntető- és polgári ügyek java része gyorsabban intézhető: legyen szó öröklésről, szülői felügyeleti jogról, jogellenes gyermekelvitelről, követelésbehajtásról, bizonyítékszerzésről – vagy épp kiadatási ügyről.
Csakhogy ezt a kölcsönös bizalmat az elmúlt években sok minden megtépázta. Az Európai Unió Bíróságának pedig rettentő óvatosan kellett navigálnia, hogy egyrészt fenntartsa a kölcsönös elismerés elvének maradéktalan érvényesülését és ezzel együtt az igazságügyi együttműködés hatékonyságát, másrészt a tagállamoknak támpontokat adjon, mit is tegyenek, ha már nem lehet vakon megbízni egymásban. Ezzel együtt az EUB-nak most is rést kellett ütnie a kölcsönös elismerés elvén.
Az ügyek sora – még a 2015-ös „menekültválság” előtti – görög menedékjogi rendszerrel kezdődött. Az EUB a görög befogadó állomásokon uralkodó körülmények miatt úgy vélte, megdönthető az alapjogok tiszteletben tartásának vélelme, és felfüggesztette a menedékkérők átadását Görögországba. A kölcsönös bizalom a fogva tartás körülményeivel kapcsolatos magyar és román ügyekkel apadt tovább. Ezekben az EUB lehetővé tette az európai elfogatóparancs végrehajtásának felfüggesztését, ha az átadni kért személy olyan büntetés-végrehajtási intézménybe kerül, ahol fennáll a kínzás, a megalázó és embertelen bánásmód kockázata. Az EUB kétlépcsős bizonyítást írt elő a tagállami hatóságoknak, hogy eltekinthessenek a kölcsönös bizalomtól. Az első körben a másik tagállam rendszerszintű jogsértését kellett bizonyítani, majd pedig azt, hogy emiatt az érintett személyt az alapjogsérelem kockázata veszélyezteti.
Az LM-ügyben az EUB ezt a gyakorlatot viszi tovább. Egyrészt azt állítja: amíg az Európai Tanács az uniós alapszerződés 7. cikke alapján nem mondja ki, hogy Lengyelországban az unió alapértékei – jogállamiság, demokrácia, alapvető jogok – súlyos megsértésének veszélye áll fenn, addig nem lehet automatikusan megtagadni az európai elfogatóparancs végrehajtását, azaz át kell adni a kért személyt. Az Európai Bizottság javaslata a 7. cikk szerinti eljárás megkezdésére önmagában nem elég az átadások azonnali leállítására, Lengyelország továbbra is az uniós igazságügyi térség részének tekintendő. Ebből azonban az is következik, hogy ha a Tanács megszavazza az EU alapértékei súlyos megsértésének veszélyét, akkor le kell állítani a Lengyelországba foganatosítandó átadásokat; sőt, vélhetőleg fel kell függeszteni a kölcsönös elismerés elvén alapuló többi együttműködést is Lengyelországgal.
Az EUB ezek mellett azt is megerősítette, hogy mindaddig, amíg az unió alapértékeinek súlyos veszélyeztetéséről a Tanács nem szavaz, az ír bíróság megtagadhatja az európai elfogatóparancs végrehajtását – akkor, ha a lengyel igazságszolgáltatás rendszerszintű hiányosságait alátámasztó bizonyítékai vannak, és emiatt fennáll az érintett személy vonatkozásában a tisztességes eljáráshoz való alapvető jog sérelmének valós veszélye. Segítségképpen az EUB gondosan elemzi a független igazságszolgáltatás, mint a jogállamiság egyik legfontosabb jellemzőjének feltételeit, tartalmát és összefüggését a tisztességes eljáráshoz való joggal.
Messze ható következmények
Ez a derék igyekezet azonban kevéssé vigasztaló. Az LM-ügy ugyanis végkép megerősíti, hogy az uniós tagállamok kölcsönös bizalmon alapuló együttműködése ma naivitás. Olyan korszakba lépünk, amikor a tagállami bírónak kell majd feltérképeznie, hova küldi büntetőeljárás lefolytatása vagy szabadságvesztés letöltése céljából a kézre kerített személyt. Mielőtt dönt, meg kell majd győződnie arról, hogy a másik tagállamban érvényesülnek-e az alapjogok, és független-e az igazságszolgáltatás. Nem támaszkodhat többé nyugodt lelkiismerettel a korábban bejáratott, és javarészt hatékonyan működő igazságügyi mechanizmusokra.
S ez még nem minden.
Az EUB ítélete alapján egyértelmű, hogy a kölcsönös elismerésen és bizalmon alapuló egyéb uniós gyakorlatok is felfüggeszthetők, ha egy tagállam ellen a 7. cikk szerinti döntést hoz a Tanács. Hiszen nemcsak az európai elfogatóparancs alapul az egymás intézményeibe vetett kölcsönös bizalmon, hanem a büntető igazságszolgáltatás számos más területe is. A börtönbüntetések, a bírságok, a vagyonbefagyasztásra vagy az elkobzásra vonatkozó döntések elismerése ugyanúgy megkérdőjeleződik, mint az elfogatóparancsé, ha ez a bizalom elvész. Működésképtelenné válhat a rendőrségi együttműködés számos intézménye, például a bűnelkövetők DNS-profiljainak és ujjlenyomatainak a megosztása.
Továbbmegyek. Ugyanezen a bizalmon alapul a schengeni rendszer is – de a tagállamok intézményeinek egymás iránti bizalma teszi lehetővé a polgári bíróságok hatékony együttműködését és a polgári ítéletek kölcsönös elismerését is. A bankok és brókercégek egyszerűsített letelepülését valamely másik tagállamban, és azt, hogy a határon átnyúlva szolgáltatást nyújthatnak. És az élelmiszer-biztonságról meg a gyógyszerbiztonságról még szót sem ejtettünk. Mindez evidensen kihat a mindennapjainkra. Azok a tagállamok tehát, amelyek az igazságszolgáltatásuk függetlenségével játszanak, s ezért az Európai Unió alapértékeinek megsértése miatti eljárások peremén táncolnak – s ilyen Magyarország is –, valójában a kölcsönös bizalmat játsszák el, s ezzel uniós polgárok millióinak, köztük saját polgáraiknak nehezíthetik meg szükségtelenül az életét.
| A Hernádi-ügy
Európai elfogatóparancsot adott ki éppen a napokban a zágrábi törvényszék Hernádi Zsolt, a MOL vezérigazgatójának ügyében, akit a horvát hatóságok Ivo Sanader korábbi miniszterelnök megvesztegetésével gyanúsítanak. Egy korábbi hasonló elfogatóparancs teljesítését a magyar hatóságok azon az alapon tagadták meg, hogy az ügyben a magyar ügyészség már vizsgálódott, tanúként meghallgatta Hernádit, de nem állapította meg bűncselekmény elkövetését. A horvát bíróság az Európai Unió Bíróságához fordult, s azt firtatta, hogy az elfogatóparancs teljesítésének megtagadása jogszerű volt-e. Az EUB júliusban jogellenesnek minősítette a magyar hatóságok eljárását. Az újabb elfogatóparancs kérdésében a Fővárosi Törvényszék újra döntött, és ismét megtagadta Hernádi átadását, a bíróság közleménye szerint egyebek mellett azért, mert „fennáll a veszélye annak, hogy a terhelt átadása esetén sérülne a tisztességes eljáráshoz való joga és nem lenne biztosítható az ügy pártatlan elbírálása”. |
A szerző nemzetközi jogász.
