A hétfőn megtartott „rendkívüli” nagyköveti értekezlet sajtónyilvánossá tétele után már lehetett tudni, hogy a miniszterelnök mindenekelőtt a Nyugatnak kíván üzenni. És valóban: a korábbiaknál kevesebb kijelentés foglalkozott a szuverenitással, viszont valamelyest több a nyugati elkötelezettséggel. A teljességgel tartalmatlan „déli nyitással” pedig Orbán valószínűleg a „keleti nyitás” csőd közeli állapotát próbálta ellensúlyozni.
| ||
Érdemes figyelmet szentelni ugyanakkor annak a körülménynek, hogy a nagyköveti értekezlet néhány héttel ezt megelőző bejelentésekor az Orbán-kormány még úgy vélte: az amerikai–magyar kapcsolatok teljes újraindítása (reset) megtörtént. Tény, Goodfriend távozásával lezárult egy korszak, viszont jelen pillanatban ugyanott vagyunk, mint a Goodfriend-korszakot megelőzően. Hogy félre ne érthessék e körülményt Budapesten, s ne éljék bele magukat a resetelésbe, arról a State Department március első napjaiban gondoskodott, amikor egyértelműsítette, hogy a három legnagyobb kifogás – a demokratikus jogok 2010 után bekövetkezett csorbulása, a Putyinnal kapcsolatos külön utas politika, valamint a mindent elárasztó fideszes korrupció – továbbra is él, és terheli a kétoldalú kapcsolatokat.
Orbán terveit az új politikai irányvonal meghirdetésével kapcsolatban ez alaposan összezilálta, hiszen a State Department állásfoglalása, mely alig egy héttel előzte meg a nagyköveti értekezletet, nyomatékosan jelezte: Budapest semmit sem teljesített a washingtoni elvárásokból. Ez pedig arra is rávilágít, Orbánnak a jövőben nem lesz elegendő az a produkciót, amivel eddig híveit és önmagát rendszeresen megnyugtatta, így biztosítva terveinek és módszereinek folytonosságát.
A miniszterelnökben egy a legitimitását már felélt politikust látnak; és még fideszes támogatói közül sokakat mélyen sért az az alázat, amelyet a kormány Putyinnal szemben gyakorol. Még szélesebb azoknak a tábora, akiket az unió- és Amerika-ellenes politikai kurzus dühít, s ne legyenek a kormánynak illúziói: szövetségeseink körében ez sem titok. Elég, ha megnézzük a Merkel- és a Putyin-látogatás után közölt feldúlt cikkeket a legjelentősebb világlapokban; ezek mind azt mutatják, Orbán számára legalább olyan megalázó egy-egy vizit, ha megvalósul, mint ha – miként a legtöbbször – elmarad.
A veszprémi választási vereség, de még Simicska komolytalan produkciói is hasonló gondokat szülnek mind a Fideszen belül, mind a külső megítélésben.
A végére hagytam a diplomaták előtt elmondott beszéd legjellemzőbb poénját, a „déli nyitást”. Érdekes módon egyes politikusoknak valahogy mindig Afrika jut eszébe, amikor már semmi sem sikerül. Amikor Ceauşescut uralma utolsó éveiben senki sem fogadta, Jean-Bédel Bokassa császár Közép-afrikai Köztársaságáig vándorolt néhány remek üzlet reményében. Fidel Castro is Etiópiában, majd Angolában kavarta fel az állóvizet, így jelezve nyomorgó honfitársainak, hogy vezetőjük világpolitikai tényező. Hogy Orbánt ilyesféle vágyak hajtanák, azt nem tudom, de egy olyan szegény kontinensnek, mint amilyen Afrika, azért többre és másra van szüksége, mint a magyarok déli nyitására. Az afrikai komoly beruházásoknak persze lehet haszna, de csak hosszú távon és ha nagy volumenben; ahogyan azt Kína teszi. Vannak-e Magyarországnak az ilyesmihez kellő forrásai? Még a kérdés is komolytalan, nem beszélve az arra adható válaszról.
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.
