Sepsi Tibor

A politika árvái

A rossz kormányzásról

  • Sepsi Tibor
  • 2015. március 6.

Publicisztika

A választókerület országgyűlési képviselője a Magyar Közlönyből tudja meg, hogy az általa átadott gyorsforgalmi út másnaptól díjköteles, holott ő még akkor is a helyi ellenzéket vádolta az ügyben rémhírterjesztéssel, amikor már elkezdték kirakni az útra a díjfizetésre figyelmeztető táblákat.

Ez az eljárás a jó cél érdekében belefér – gondolhatja a kormány. Egy kedvezőtlen és népszerűtlen, de hosszú távon az emberek többségének életére alapvető befolyást nem gyakorló változást egyszerűbb ultimátumszerűen bevezetni. Az M86 díjmentességét végül keresztülverő Hende Csaba azonban nem egyszerű kormánypárti képviselő, hanem ugyanannak a kormánynak a minisztere, mint az útdíjrendeletet december 30-án kiadó Seszták Miklós fejlesztési miniszter. A jelentős méretű honvédségi gépjárműparkra tekintettel pontosan tudnia kellett volna előre, hogy mi változik ja­nuártól. Súlyos működési zavart jelez, ha a stábja nem látta a tervezetet, vagy nem tájékoztatták annak következményeiről.

Számos település önkormányzata 2015 első heteit azzal tölti, hogy a helyi bölcsődei, óvodai, iskolai étkeztetésben január 1-jétől általa eldöntött térítésidíj-emelést megmagyarázza a szülőknek. Ez, sajnos, elkerülhetetlen volt a menzarendelet végrehajtásához, amely a gyermekétkeztetést kívánja – helyesen – kirántani a székelykáposzta, tepertőkrémes fehér kenyér, lekváros grízes tészta háromszögből. Aztán január közepén a sajtóból tudja meg mindenki, hogy a szakminiszter – anélkül, hogy erről bárki tájékoztatta volna a nyilvánosságot – újabb kilenc hónappal, 2015. szeptember 1-jére tolta el a szigorúbb követelmények alkalmazását. Visszavonulást ne kommunikáljunk, gondolhatta a kormány, ne zavarjuk meg a rendelet alkalmazására felkészült intézményeket.

Pedig már az sem mindegy, hogy a gyerekeknek uzsonnára Túró Rudit adó szolgáltató jogszabályt sért-e. De a minisztérium ezzel szerfölött kínos helyzetbe hozta azokat az önkormányzatokat, amelyek azt hitték, hogy a jogszabályi követelményeknek megfelelő étkeztetés januártól már emelt szintű szolgáltatást jelent, s így kötöttek szerződést az alvállalkozóval. Súlyos működési zavart jelez, hogy ez mégis megtörténhetett, mint ahogy az is, hogy január 1-jén a teljes magyar sajtó az MTI híradása alapján számolt be arról, hogy az új szabályok aznap hatályba léptek.

A két miniszteri rendelet a Magyar Közlöny ugyanazon számában jelent meg – és bár a harmadik Orbán-kormánynak vannak a jó kormányzás ideájához 2014. december 30-nál jobban közelítő napjai, hasonló esetek rendszeresen előfordulnak. Talán gyakrabban is, de mindenképpen látványosabban, mint az előző kormányzati ciklusban. Egyik nap a jövedéki biztosítékok már eldöntött átalakításáról derül ki, hogy a kormánypártok nem ilyen lovat akartak. Másik nap a köztársasági elnök hibáztat minden érintettet a napelemek termékdíjkötelessé tétele miatt. Megint máskor a szaktárca hiszi azt, hogy betiltották a vasárnapi internetes házhoz szállítást, holott ilyen szabály nincs a vasárnapi zárva tartási törvényben.

 

Elveszett valahol

Hibák mindig vannak és lesznek, függetlenül attól, hogy a politikai kommunikáció a tévedhetetlenség látszatát kívánja-e kelteni a kormányzatról, vagy sem. És ha a politikai haszon alapján megéri, a jogbiztonság, általában a jogállam, urambocsá’, a józan ész tudatos döntéssel is háttérbe tolható. Ám a nyilván­valóan félrement intézkedések és az igazgatási káosz politikai kárral járnak – a kormány önérdekét nézve is. Még akkor is, ha végül jön a miniszterelnök, és nagyvonalúan jogalkotási próbaüzemnek nyilvánítja a területet.

Az efféle sűrű hibák jellege fontos összefüggésekre mutat rá azzal együtt is, hogy az egyes esetek pontos hátterét nem ismerjük. Az útdíjrendelethez, vagy akár az internetadóra vonatkozó abszurd normaszöveghez hasonló ügyek közös vonása, hogy komplex szabályozási háttér mellett technikai kérdésekben kellett volna megalapozott, végrehajtható politikai döntést hozni. Ehhez pedig még akkor is elengedhetetlenül szükséges lenne a kompetens apparátusi háttér és a politikai döntéshozók közötti megfelelő kommunikáció, ha a kormány amúgy az apparátusi ellenvetések, aggályok ignorálására rendezkedett be. A 2010-ben választott kormányzási technika gyermekbetegségeinek állandósulását jelzi, hogy a folyamatos kormányzás ötödik évében találkozunk ezekkel az ügyekkel.

Addig, amíg meglátjuk a jogszabályszöveget vagy a dühösen nyilatkozó minisztert, sok minden félremehet egy pár nap alatt lezavart előkészítési folyamatban. Lehet, hogy a szakértők fel sem ismerik a problémát. Lehet, hogy nem mernek szólni, mert azt hiszik, hogy a politikai döntés már megszületett, az esetleges ellenérveket biztos mérlegelte valaki. Lehet, hogy a politikusok közötti kommunikáció a hiányos, lehet, hogy az apparátusok közötti. Az is valószínű, hogy a politika és az apparátus közti kapcsolatban lefelé és felfelé is rengeteg információ vész el. Néha egészen banális mozzanatokon múlhatnak a dolgok: elég egy téves adat vagy egy rosszul megválasztott eljárás. Az útdíjrendelet „próbaüzem” utáni módosításai nyilván megelőzhetők lettek volna, ha az útdíjas utak térképe nem a rendelet kiadása után, hanem előtte születik meg, és nyilvánosságra kerül, vagy legalább a döntéshozók látják.

Mindezt félrevezető lenne teljes egészében a Fidesz és a KDNP nyakába varrni; az alapproblémák jelentős része évtizedes. A magyar kormányzati szakmai apparátus – tisztelet a kevés kivételnek – az elmúlt huszonöt évben soha nem volt képes arra, hogy legfontosabb feladatai közül az általa előkészített döntési javaslatok hatásainak feltárását és a megszületett döntések végrehajtásának ellenőrzését elfogadható szinten elvégezze. A jelenlegi kormánypártok az erre a jelenségre adott válaszban hoztak radikálisan újat: minden eddiginél szélesebbé tették azoknak a kérdéseknek a körét, ahol a politika nem is vár inputot vagy visszajelzést az apparátustól.

A közigazgatáson kívül született, gyakran képviselői indítványként az Országgyűlés elé vitt javaslatok nagy száma és az azonnal induló intézkedések egy ideig még magyarázhatók voltak az átmenetiséggel vagy a hosszú ellenzékiség után valóságos pszichózissá fajult bizalmatlansággal. Ám a 2010-ben kialakított, a bizalmi vagy annak gondolt posztokon számos személycserén átesett szervezet – négy évvel a földrajzi helységnévbizottság megszüntetése és az indokolás nélküli felmentés bevezetése után – már régen nem dédelget szentségtörő gondolatokat. Így konszolidálni kellett volna a működtetését – már ha alkalmas lenne erre.

Konszolidáció helyett azonban a zavarok állandósulnak. Ennek a hátterében pedig elsősorban az állhat, hogy a politikai kormányzás valójában ugyanúgy nem érdekelt – bármilyen lojális és puha – belső ellensúlyként elismerni az apparátust, mint ahogy a külső intézményi korlátok ellensúlyi szerepét sem volt érdeke megőrizni, ha egyszer megvolt a lehetősége ennek felszámolására. Azt túlzás lenne állítani, hogy a fideszes kormányzati agytröszt, illetve az apparátus szakpolitikai irányítását végző államtitkárok ne tekintenék a csapatba tartozónak a saját apparátusukat – de hogy nem nagyon osztanak lapot nekik, az is biztos.

 

Inkább hallgat

Ennek kézenfekvő oka, hogy a politika által (gyakran politikai kommunikációs indíttatásból) kiválasztott komoly ügyek szinte mindig azonnali döntést, a kezdeményezőkészség és a határozott cselekvés látszatának fenntartását indokolják. Így senkinek eszébe sem jut kivárni a bejelentéssel a szakmai inputokat. A politikailag jelentős ügyek azonban – mint a rezsicsökkentés vagy a kereskedelemkorlátozó törvénycsomag – csak az összes ügy kisebbségét jelentik. A kiemelt politikai figyelmet nem kapó, ám szintén polgárok millióit érintő „napi” döntésekben éppen a politikusi közreműködés hiánya okoz késedelmet vagy olyan kínos helyzeteket, mint amit a menzarendelet esetében láttunk. Ennél is égetőbb azonban, hogy a kormányzati igazgatás jelen állapotában sokszor látványosan képtelen hatékonyan végrehajtani, illetve végrehajtatni a döntéseket. A problémákat fel sem ismeri előre, és ha mégis, akkor sem meri őket megfelelő súllyal jelezni. Ha pedig nem jelezte, akkor utólag inkább hallgat, vagy a kormányzati szándékot ismételgeti, függetlenül attól, hogy a döntés maga megfelelt-e annak.

A kormányzat és a kormánypártok érzékelik a működés hektikusságát és a magas hibaszázalékot. A Miniszterelnökség megerősödése, s az, hogy a politikailag érzékeny ügyek egyre nagyobb része vándorol Lázár János apparátusának irányítása alá, nyilvánvalóan erre ad választ. Ez azonban akkor sem lenne képes a kormányzat egészére vonatkozóan megoldást nyújtani, ha a Miniszterelnökségen napi 24 óra fölé sikerülne nyújtani a munkaidőt. Ennek a rendszernek a kulcsfigurái ugyanis az államtitkárok és a több mint száz helyettes államtitkár. Ha ők, akik a szakpolitikáért felelősek, nem képesek összekötni a döntéshozót a szakértőnél, a szakértőt pedig a döntéshozónál meglévő információval, akkor ezt a központból nem lehet pótolni, még ha az összes államtitkár átül is a Miniszter­elnökségre.

Más kitörési pont sem látszik: hiába morog néha Kövér László vagy Áder János a túlpörgetett törvényalkotás miatt, hiába vállalt konfliktust – az azóta kiszámíthatóbb igazgatásba távozó – Navracsics Tibor a frakcióval, hiába oktat tisztviselőinek hatásvizsgálatot vagy hoz létre a Jó Állam meg az Államreform jegyében hatásvizsgálati háttérszerveket a kormány. Megfontoltságot mindig csak a jövőre ígérnek, kommunikációs és döntési kényszer viszont mindig ma van.

A kormány akár úgy is érezheti, hogy nincs szükség változtatásra, hiszen eddig még semmiből nem lett igazán nagy baj és kezelhetetlen népszerűségvesztés – azt meg, ami ezzel fenyeget, mindig lehet utólag korrigálni. Ám előbb vagy utóbb a döntések tartalmi hibái és a végrehajtás hiányosságai a legsikeresebben kommunikált ügyek esetében is visszaütnek. Az elmúlt időszak azt mutatja, hogy inkább előbb, mint utóbb.

A szerző ügyvéd, alkotmányjogász, 2008 és 2010 között a Miniszterelnöki Hivatalban működő Kormányirodát vezette.

Neked ajánljuk

Meghalt Schlecht Csaba

  • narancs.hu

A Lánchíd Rádió és a Magyar Nemzet egykori főszerkesztője, Simicska Lajos jobbkeze, a Kaya Ibrahim-ügy központi figurája 63 éves volt.