Az ősbűn – avagy az aljasság fokozatai

  • Janisch Attila
  • 2015. március 13.

Publicisztika

A magyar társadalom és elsősorban a rendszervaltó politikai elit ősbűne a feltáratlan múlt. Későbbi csalók, hazugok, politikai és gazdasági kalandorok, gátlástalan haszonszerzők, rablók – élhetnek és lapíthatnak így a múltjuk árnyékában. És minthogy semmi nem lett tisztázva, minden állítás lehet igaz, de cáfolható rágalomként is. Ezzel a bizonytalan (mert bizonytalanságban tartott) kettősséggel fokozva tovább a teljes társadalmi szétrothadást, a mindenre kiterjedő relativizmust.

Amíg nem jön egy olyan, valóban új politikai elit, amely a múlt felvállalására és a közelmúlt eseményeinek feltárására, nyilvánossá tétélére kötelezi az érintetteket – értsd: a gazdasági és politikai élet meghatározó karaktereit –, és amíg nem lesz igazi elszámoltatás, törvényes kivizsgálás, semmilyen vélt előjognak nem kedvező igazságszolgáltatás a bármikori kormányon lévők által elkövetett gazdasági és emberjogi bűncselekményekre vonatkozóan, addig teljesen fölösleges bármiféle valódi váltásról, változásról álmodozni, ebben reménykedni. Amíg lesz valaki – és úgy tűnik, mindig volt/van/lesz –, akár egyetlen személy, akinek személyes érdeke felül tudja írni a fentiekben említett közérdeket, addig a magyar társadalom szétesése, rothadása, a politikai elit végletes és végzetes lezüllése megállíthatatlan.

A hatalmas történelmi maszatolások, rágalmazások, ferdítések és hazugságok közepette nem árt – legalább önmagunk számára – végiggondolni az aljasság fokozatait, legalábbis ami a III/III-as beszervezésekre és besúgásokra vonatkozik, mert ennek hiányában és a feltáratlanság következtében látszólag minden könnyen és gyorsan (akár a nyilvánvaló manipuláció szándékával is) egy szintre hozható.
Valójában azonban – legalábbis szerintem – vannak jól megkülönböztethető magatartásformák, viselkedésminták, amelyek a beszervezés teljes elutasításától a társaikat, ellenfeleiket, riválisaikat a leggátlástalanabbul, mondhatni élvezettel, kéjjel feljelentők, besúgók között különbséget tesznek.
Alább egy saját tipológiát kíséreltem meg összeállítani a teljesen ártatlantól a legaljasabbig. A fokozatok persze tovább finomíthatók. De azt hiszem, a lényeges eltérések így is érzékelhetők. Mindenki el tudja helyezni a listán azokat, akikről tud, hogy jelentettek, vagy akiknek jelentései már nyilvánosságra lettek hozva.
A tisztázatlanságnak ugyanis fontos része (és értelme) az is, hogy – sok esetben szándékosan, hatalmi, politikai manipuláció eszközeként és annak céljából – egyetlen „a III/III-as besúgó” kategóriába van/lesz besorolva mindenki, a valódi körülmények és magatartásformák további árnyalása nélkül.
Valójában pedig:
1. Megkísérlik a beszervezését, de az illető teljes egészében ellenáll. Sőt a kísérletet nyilvánossá is teszi – mindezzel a maximális személyes kockázatot vállalva.
2. Enged a beszervezést célzó és eredményező nyomásnak, zsarolásnak, de minden érintettet, akiről jelentenie kell, előre értesít a megváltozott helyzetről, adott esetben az érintettekkel egyeztetett jelentéseket ír, olyanokat, amelyekben semmilyen lényeges, a jelentett ellen fordítható adat, esemény, közlés nem szerepel.
3. Enged a beszervezési nyomásnak, nem értesíti azokat, akikről jelenteni kell, de a jelentései semmilyen lényeges momentumot nem tartalmaznak a besúgottra vonatkozóan, csak lényegtelen, a besúgott ellen a hatalom részéről nem felhasználható adatokat szolgáltat.
4. Enged a beszervezési nyomásnak, nem értesíti az érintetteket, a besúgási kötelezettségnek eleget téve pontos adatokat közöl a besúgottakról, nem téve különbséget a besúgott számára veszélyes, mert ellene fordítható, illetve lényegtelen események, történések között.
5. Enged a beszervezési nyomásnak. A besúgottat innentől kezdve fokozott figyelemben részesíti, a besúgásokat pontosító és azok szorgalmas gyakoriságát lehetővé tevő személyes kapcsolatait még szorosabbra fűzi a megfigyelt személlyel. A jelentésekben nem tesz különbséget lényeges (a besúgottat veszélyeztető) és lényegtelen (a hatalom számára érdektelen) információk között.
6. Enged a beszervezési kényszernek. Mindenben úgy tesz, mint az 5. pontban említett személy (szorosabb kapcsolat, szorgalmas jelentések, nincs különbségtétel lényeges és lényegtelen infók között), azonban a jelentéseit kifejezett rosszindulat vezérli egyes besúgottakat illetően. A lényegtelen eseményeket is hangsúlyossá, lényegessé teszi, a jelentéseit saját, személyes megjegyzéseivel tűzdeli, amelyek mind segítik a hatalmat, hogy a besúgottról adott információkat a lehető legerőszakosabb módon használhassa fel a besúgottal szemben. Mindezt a besúgottal szembeni személyes indulatok, féltékenység, gyűlölet, rosszakarat vezérli.
7. Önmaga jelentkezik besúgónak, elsősorban azért, hogy a besúgásaival ellehetetlenítse, tönkretegye, a hatalom kiszolgáltatottaivá tegye a saját személyes riválisait, ellenfeleit. A besúgást a személyes rosszindulat vezérli, a valódi tényeket meghamisítja, hogy a besúgottaknak minél nagyobb kárt okozzon. A besúgásainak köszönhetően ő maga mind feljebb jut a társadalmi ranglétrán.
A fentiekkel természetesen nem azt kívánom sugallni, hogy a beszervezést teljesen elutasító, és a beszervezésnek a legenyhébb fokozaton is engedő között ne lenne domináns különbség, de az sem szerencsés, ha minden érintett egyforma súllyal lenne megbélyegzett.
Mindemellett a politikai közéletben való részvétel csak a teljes mentesség esetén elfogadható. Hiszen ne kerülhessen mások feletti döntési helyzetbe olyan személy, aki bármilyen – akár még meg is érthető – okoknak engedve és nem kifejezetten aljas módon a saját személyes érdekeit valaha is fontosabbnak tartotta, mint a mások elárulására tett beszervezési kísérlet teljes, önmagára nézve kockázatos elutasítását.
Személyesen mindig tartózkodtam, hogy könnyen és gyorsan törjek pálcát mások fölött, akik ilyen-olyan módon besúgóvá, beszervezetté lettek. Erre két indokom van:
1. Amíg nem látom át az adott esetet és az adott személyt érintő teljes szituációt, addig csak önkényesen lehetséges bármilyen ítéletet mondani. Ekképpen pedig könnyen és gyorsan válhatunk magunk is – akár akaratlanul – a nem megalapozott rágalmak, vádak terjesztőivé.
2. Minthogy a sorsom soha nem állított e próbatétel elé, így nem is lehetek biztos abban, hogy magam miképpen döntöttem volna abban a helyzetben, amelyben mások elbuktak, így vagy úgy gyengének bizonyultak. Természetesen könnyű azt mondani, hogy vasbeton jellem vagyok/voltam, aki sohasem volt/lesz megtörhető. Azonban ez az állítás csak akkor nyerhetne százszázalékos bizonyosságot, ha valóban kiálltam volna a próbát.
A fentiek hiányában az eseményre éhes közvéleménynek két lehetősége marad:
1. A gyors és felszínes ítélkezés (általában persze épp azok nem törnek gyorsan pálcát, nem azok ítélkeznek könnyed és megfellebbezhetetlen magabiztossággal mások fölött, akik maguk ki is állták a próbát, talán annak bizonyítékaként is, hogy aki jellemes, az minden helyzetben jellemes).
2. A személyes törekvés a mindenkori megítélés objektivitására.
Márpedig ez így lesz/marad, ameddig a magyar társadalom nem jut el a felnőttségnek arra a szintjére, amelyben mindannyiunk számára nyilvánvaló lesz, hogy a tisztázatlan, feltáratlan múltra építkezve a legkevésbé sem lehet meglepő, ha még a múltnál is mocskosabb jelenben találjuk magunkat.

Neked ajánljuk