A felcsúti kétszázhuszonöt – A magyar politika vakságáról

  • Herényi Károly
  • 2013.08.31 15:08

Publicisztika

A Fidesz addig marad hatalmon, amíg majd akad valaki, aki végre meg nem érti, hogy vége egy korszaknak: nem egy húszévesnek, hanem egy évszázadosnak.

A többség kormányváltást akar, mégis messze a kormánypárt a legtámogatottabb, az ellenzékiek kullognak utána. Miért is? Sokan keresik a választ erre, de ez többnyire kimerül az ellenzéki összefogás formai elemzésében, esélyek latolgatásában. Meg a Csányi–Lázár szembenállás aprólékos és tudálékos elemzésében, ami az ország jövője szempontjából körülbelül annyira fontos, mint a tavalyi naptáron a légypiszok.

Pedig a válasz nem bonyolult. Az aktív többség a borzasztó és becstelen kormányzati teljesítmény ellenére is Orbánban és csapatában bízik. Nem is tehet mást, mert ami az ellenzéki oldalon történik, az normális ember számára emészthetetlen. A Csárdáskirálynőből előlépett Mesterházy és a tétova, halk szavú Bajnai elkeseredett kapaszkodása a miniszterelnök-jelöltségért több mint szánalmas. Mindeközben nincs egyetlen értelmes mondatuk arról, hogy mi történik az esetleges győzelmük után. Illetve egy mondatuk van: mindent visszacsinálnak, úgy, ahogy a Fidesz előtt volt. Tényleg jobb volt a Fidesz előtt. Nekik. Hatalmon voltak, ám amit lehetett, elrontottak a megalapozatlan választási ígéretek beváltásától kezdve (Medgyessy) az értelmetlen és indokolatlan áfacsökkentésen át a 2006 utáni mélyrepülésig (Gyurcsány). A Fidesz elsöprő győzelmét nem Orbán tehetsége, hanem a szocialisták tehetségtelensége és tehetetlensége alapozta meg. Utóbbiból lett elege az országnak. Nos, ezekhez képest kell értékelni Mesterházy azon mondatát, hogy mindent visszacsinálunk.

*

Az, hogy az ország közel fele a létminimum környékén él, félmilliós a munkanélküliség, tízezrével hagyják el az országot tehetséges honfitársaink, legfeljebb egy-egy sajnálkozó sajtótájékoztatót ér meg. Pedig a Fidesz addig marad hatalmon, amíg majd akad valaki, aki végre meg nem érti, hogy vége egy korszaknak: nem egy húszévesnek, hanem egy évszázadosnak. Az elmúlt huszonhárom év egyik legnagyobb hibája az, hogy a társadalmi jövedelmi viszonyok az arányokat tekintve nem változtak. Évszázada a hárommillió koldus országa vagyunk, ma is hozzávetőleg ennyien élnek mélyszegénységben, vagy annak a határán. Az alsó és a felső jövedelmi sávok közötti szakadék Európában párját ritkító. Az, hogy a szomszédos Ausztriában azonos árak mellett közel ötszörösek a jövedelmek, nemcsak az elmúlt négy évtized szocialista örökségének köszönhető, hanem a rendszerváltás politikai elitjének is. Mert a társadalmi igazságosság eszméje 1990 óta is csak írott malaszt.

*

Itt van például a felcsúti polgármester esete, amire az ellenzéki politika egy árva szót nem veszteget. Vállalkozása évi négymilliárdos bevételéből 20 százaléknyi osztalékot, nyolcszázmillió forintot zsebel be, ami persze az ő dolga is lehetne. Csakhogy közben az osztalékának kevesebb mint 20 százalékát, 157 millió forint bért fizet egész évre 225 dolgozójának. Dolgozónként átlag 58 148 forint havi jövedelmet. Akik ebből fizetik a rezsit, etetik és ruházzák, iskoláztatják a családjukat. Fejenként nem több, mint évi 700 000 forintból, szemben a tulajdonos 800 milliójával. 1146-szoros a különbség. Ezek az emberek a családjaikkal mélyszegénységben élnek. Ha az Orbán kedvenc Puskás Akadémiáját vezető felcsúti polgármester beérné fele osztalékkal, az alkalmazottak több mint kétszer annyit keresnének. Ha beérné 100 milliós osztalékkal, alkalmazottai 316 ezer forintot vihetnének haza havonta, és még mindig 26-szoros lenne a jövedelemkülönbség.

Ez nemcsak az ellenzéki pártokat nem érdekli, de a munkás szolidaritás nevében mélyen hallgat az összes szakszervezet, a keresztényi szolidaritás nevében hallgat a KDNP, és hallgatnak az egyházak. Hallgat az egész ország. Nyilván így van ez rendjén.

Pedig a felcsúti kétszázhuszonöt esete nem egyedi. A kevesebb mint négymillió munkavállaló közül másfél millióan osztoznak sorsukban. Közben az ország örül a százötven leggazdagabb magyar sikereinek, könyvet adnak ki minden évben róluk. A másfél millió minimálbéren bejelentett ember nagy része amúgy náluk dolgozik, hozzájuk képest a felcsúti sikerember kispályás tartalék. Egy újságírónak, egy szakszervezetnek nem jut eszébe rákérdezni a leggazdagabbak alkalmazottainak jövedelmi viszonyaira, pedig azok a felcsúti arányokhoz hasonlóak lehetnek.

*

Nem nagyon akarjuk érteni a kapitalizmust. A köztudatban az él, hogy a gazdagoknak mindent szabad. A kormány a  szegénység ellen rezsicsökkentéssel, államosítással, mindenféle piacellenes eszközzel küzd, az ellenzék helyeslése mellett. Senki szót sem ejt az esetleges jövedelemnövelésről, egy lehetséges igazságosabb jövedelemmegosztásról. Pedig a normális országokban erről beszélnek, Svájc például néhány hónapja sikeres népszavazást volt képes tartani a menedzserek bérezéséről, a jövedelemkülönbségek mértékének korlátozásáról.

Nem jobb és baloldal szembenállásáról kellene hosszú évtizedek óta vitázni. Bajnainak nem azt kellene Mesterházyval szajkózni, hogy a jobboldal csak baloldalról győzhető le. (Főleg, hogy amit képviselnek, az ugyanúgy nem baloldali, ahogyan a Fidesz nem jobboldali.)

A jövő szempontjából több mint aggályos, hogy a kizsákmányolt, alulfizetett, kilátástalan helyzetben lévő, és ezért motiválatlan munkavállalók nem lesznek képesek egy kívánatos gazdasági fellendüléshez szükséges humán erőforrást biztosítani. Ezt a tényt, ha már a Fidesz nem képes rá, az ellenzéknek kellene végre felismerni. Nem az a nemzet boldog, ahol sok a gazdag, hanem az, ahol kevés a szegény, mondta Deák Ferenc. Ha ezt nem tudatosítja magában az ellenzék, marad a Fidesz. Sokáig. A jelek szerint ugyanis a többség úgy gondolja, hogy a biztos rossz is elviselhetőbb, mint a bizonytalan jövő, amit az ellenzékkel kapnának meg. Marad a felcsúti kétszázhuszonöt, marad a többi másfél millió szegény, kihasználva, kiszolgáltatva, reményét vesztve. Ez az apróság a tét, kedves baloldali barátaim.

Neked ajánljuk