Esszém kiindulópontja az a megállapítás, mely szerint a harmadik köztársaság elbukott. Noha utalok rá, hogy a magyarázat összetett, az okok közül kiemelek egy különleges fontosságút, a magyar jobb- és baloldal közti százéves háború kiújulását. Ezt anakronizmusnak nevezem, részben azért, mert sem az ország rendszerváltáskori társadalmi struktúrája, sem külső, geopolitikai környezete nem támogatta. De anakronizmusnak nevezem azért is, mert a politikai világképek, melyek fogalmaiban a két oldal önmagát és egymást értelmezte, maguk is anakronisztikusak voltak. Ugyanakkor igyekszem megérteni, hogy mi tette lehetővé az anakronisztikus vélekedések és attitűdök makacs továbbélését. Ebben lényeges szerepet tulajdonítok annak, ahogy a két oldal egymás anakronisztikus képzeteire és az ezek által motivált viselkedésekre reagált. Felelősségüket nem látom szimmetrikusnak. A köztársaság szétmállasztásából a baloldal is kivette a részét, de csak a jobboldal szakított vele. A bukáshoz vezető folyamatot azonban a kettejük közt zajló játszma keretei közt lehet csak megérteni.
Balázs "A kisimult idő"-ben már megfogalmazott ellenvetései felidézésével kezdi. Először, benyomása szerint írásom "többé-kevésbé nyíltan föltételezi: a demokráciáknak van valamilyen inherens történelmi fejlődésmenetük, de legalábbis normálállapotuk", amiben ő kételkedik. Másodszor, úgy gondolja, hogy a százéves háborút a mai viszonyok közt nem csupán anakronizmusnak, de - éppen ezért - "egyszerű elhatározással, a bizalom akarásával" lezárhatónak vélem, amit szintén kétségesnek tart. Egyik ellenvetést sem támasztják alá idézhető szöveghelyek, és Balázs nem mutatja ki, hogy bármelyik logikus következménye volna állításaimnak. Alább csak annyiban foglalkozom velük, amennyiben az újabb cikkben is megjelennek. Előzetesen annyit mondanék, hogy ezek a kifogások más szinten mozognak, mint a vitatott esszé. Én egy történelmi folyamatot próbálok megérteni és értékelni. Balázs a tartalmi kérdésekben nem - vagy nem tartalmi érvek alapján - foglal állást, hanem álláspontom fogalmi alapjait vitatja. Ez a megközelítés, mint látni fogjuk, akkor is csak korlátozottan volna termékeny, ha egyébként bírálóm minden állítása megállná a helyét.
Miért bukás?
Az újabb ellenvetés, melyre a második vitacikk összpontosít, ugyanígy megkerüli a tartalmi állásfoglalást. A kritika most "a bukás tézisét" veszi célba. Balázs Zoltán szerint nem beszélhetünk a harmadik köztársaság bukásáról. Mindenekelőtt azért nem, mert "az említett történelmi ellentét és bizalmatlanság miatt" valószínűbb jellemzése a történteknek, hogy a politikai közösség létre sem jött, "a közös politikai élet" el sem kezdődött. "Ha viszont valami el sem kezdődött, akkor értelemszerűen véget sem érhetett."
Mindjárt ez után megfogalmaz egy másik indokot is. Arra utal, hogy a politikai változások nem a "mindent vagy semmit", hanem a "több vagy kevesebb" logikáját követik, és "nincs a priori kritériuma annak, hogy milyen mértékű változás után jelenthető ki, hogy egy rezsim, egy köztársaság megbukott". Rövidesen válaszolok erre az érvre, de előbb rámutatnék, hogy logikája könnyen "a politikai közösség létre sem jött" kijelentés ellen fordítható.
A politikai közösség fogalma egy ideált rögzít. Egyének egy csoportja azáltal alkot politikai közösséget, hogy közösen birtokolják államukat. Ahhoz, hogy egy ország népe politikai közösséggé váljon, alkotmányának el kell ismernie, hogy a nép minden gyermeke - a köztük lévő vallási, világnézeti, kulturális, szociológiai különbségektől függetlenül - egyenrangú részese az államot közösen birtokló csoportnak. Ám ez önmagában még nem elég. Az alkotmány által deklarált politikai közösség akkor válik valósággá, ha tagjai egymást is elismerik az államot közösen birtokló csoport egyenrangú részesének, polgártársnak.
Mint minden ideál, ez is határeset: normái a valóságban csupán többé-kevésbé teljesülhetnek. Ez azonban nem jelenti, hogy ne tehetnénk különbséget az ideál jobb és rosszabb megközelítései közt, az ideálhoz való közelítés és a tőle való távolodás közt. Sőt, azt sem jelenti, hogy ne beszélhetnénk olyan esetekről, amelyek egyáltalán nem tekinthetők az ideál - még oly tökéletlen - megvalósulásának.
Balázs többféleképpen érvel e lehetőség ellen. Egyrészt arra céloz, hogy a politikai ideálok nem húznak éles határokat. Nincs pontos fogalmi választóvonal, ameddig egy rendszer még politikai közösségnek ad keretet, melyen túl azonban már kimondható, hogy a politikai közösség megszűnt. Ez igaz: normatív - erkölcsi és politikai - fogalmaink bizonytalan kontúrúak, határaik elmosódottak. De ez nem jelenti, hogy semmilyen határt ne húznának. Erre számos példa van nem normatív fogalmaink köréből is. Vannak kopaszodó emberek, akikről nem tudjuk egyértelműen megmondani, kopasznak számítanak-e már. De ez nem jelenti, hogy ne tudnánk határozott különbséget tenni egy bozontos üstök és egy tar koponya között.
Az, hogy a harmadik köztársaság a két politikai oldal közti nagyfokú bizalmatlansággal indult, önmagában még nem érv amellett, hogy "a közös politikai élet" el sem kezdődött. Több írásomban is rámutattam, hogy a '89-es alkotmány alkalmas volt rá, hogy egy modern, sokszínű társadalmat politikai közösséggé egyesítsen. "Az összetorlódott idő" pedig számos adatot hozott fel arra, hogy a köztársaság indulásakor a két oldal viselkedését nem csupán bizalmatlanság jellemezte, hanem megegyezési készség és számos bizalomépítési kísérlet is. A tendencia csak az ezredforduló körül kezdett egyértelműen megfordulni, és 2006 őszén-telén vált visszafordíthatatlanná. Balázsnak meg kellene mutatnia, hogy ez a leírás téves, ám ezt nem teszi. Így azonban állításának, mely szerint nem is volt minek megbuknia, nincs alapja.
De persze - s ezzel már a második érvnél is vagyunk -, a megállapítás, mely szerint nem a köztársaság fokozati módosulásáról van szó, hanem a bukásáról, szintén indoklásra szorul. Én azonban erre vonatkozó indokaimat is részletesen előadtam (legrészletesebben a könyv egy másik, "Alkotmányozás - mi végre?" c. írásában). Először, az Alaptörvény létrehozása során a jobboldal megfosztotta ellenzékét tárgyalási pozícióitól (törölve az alkotmányból a négyötödös szabályt): kisajátította a maga számára a "közös élet" szabályozására szánt legfőbb jogi dokumentum létrehozását. Másodszor, az alaptörvény a magyar állam kollektív birtokosának identitását a jobboldal hagyományos nemzet- és történelemfelfogásával azonosítja, kizárva, hogy a baloldali érzületű emberek a sajátjuknak tekintsék. Harmadszor, az alaptörvény és a sarkalatos törvények lebontják a hatalmi fékek és ellensúlyok rendszerét, eltorzítják a hatalmi verseny és a demokratikus kormányzás feltételeit. Mindez együtt a harmadik köztársaság kísérletének nem más eszközökkel való folytatása, hanem a megszakítása. Ezek érdemi megfontolások, melyeket érdemben kellene vitatni ahhoz, hogy a politikai fogalmaink természetére vonatkozó megállapítástól el lehessen jutni a "bukás tézisének" cáfolatához, ám az érdemi vita ezen a ponton is elmarad.
Milyen demokrácia?
Balázs körvonalaz egy harmadik érvet is; ez szintén normatív fogalmaink természetével kapcsolatos: azzal, hogy ugyanazt a fogalmat más és más világnézetű emberek gyakran más és más felfogásban használják. Részletesen leírja, hogy a 2010 után létrejött rezsim szakít a hatalommegosztás elvével, és azt is érzékelteti, hogy ezt nem tartja örvendetesnek. Hozzáteszi azonban: "Ettől még tudomásul lehet venni, hogy a... közjogi keretek fundamentalistábban demokrata, parlamentarista, etatista és centralista irányban mozdultak el. Vagyis a demokrácia a hatalmat gyakorlók világnézete szerint azt jelenti, hogy annak lényege a népszuverenitás akadálytalan és egycsatornás, azaz az egykamarás törvényhozáson keresztüli azonnali és feltétlen érvényesülése." (K. J. kiemelése.) Ezek valóságos nézetkülönbségek: nincs olyan végső, "a priori kritérium", amely eleve meghatározná a demokrácia fogalmának helyes használatát. De mi következik ebből?
Balázs szerint, úgy tűnik, az, hogy nekünk, akik a "fundamentalistább" felfogással nem értünk egyet, nincs elégséges okunk kétségbe vonni, hogy az új rend is demokratikus: hisz legalább a hatalomgyakorlók számára az. Érzékelem, hogy e megállapítás kritikai éle nemcsak a Fidesz-világ ellenzői felé irányul, hanem a képviselői felé is. 'k ugyanis azzal az igénnyel lépnek föl, hogy új rendet alapítottak. Ha viszont a '89-ben létrehozott rend nem bukott meg, akkor új rend alapítására sem került sor.
Ez azonban kritikának sovány - és ráadásul nem is tartható. A kontinuitás kimutatásához nem elég, hogy a hatalomgyakorlók demokratikusnak tartják a saját rezsimjüket. Azt is meg kellene mutatni, hogy rendszerük nem csupán az ő felfogásuk szerint legitim variánsa a demokráciának, hanem ezt a hatalommegosztás, a joguralom liberális és konzervatív híveinek is okuk van elismerni.
Mert ha igaz, hogy a hatalommegosztás felszámolása a többség zsarnokságához vezet - ami a liberális és a konzervatív hagyomány közös gondolatkincséhez tartozik -, akkor nem mondhatjuk egyszerre azt is, hogy a többség (vagy a többségi felhatalmazással kormányzók) zsarnoksága is zsarnokság, ami ellen demokráciában intézményi biztosítékokra van szükség, meg azt is, hogy a "fundamentalista demokrácia" a demokrácia legitim válfaja. Ma a demokráciaelméleti mainstream következetesen elveti a "fundamentalista" álláspontot, a demokráciák politikai gyakorlata pedig hosszú ideje egyre távolodik tőle. Ezt tapasztalhattuk meg, amikor a Tavares-jelentést az EP nagy többséggel fogadta el, a jelek szerint mélyen megosztva a Fidesz pártcsaládját. A tanulság ugyanaz, mint korábban: az érdemi állásfoglalás nem spórolható meg.
"Kis János az összes részletkérdést illetően igyekszik a lehető legmesszebb elmenni a konszenzuskeresésben, mind a bal-, mind a jobboldal felé a megértés és a segítő kritika szellemében közelít. Azonban a 'bukás' tézisével óhatatlanul radikálisan állást foglal az egyik oldal mellett, tévútnak, zsákutcának tekinti a 2010-11-ben megkezdett 'új' világot. A magam részéről úgy gondolom, hogy ez a kettős stratégia hatástalan." Én viszont úgy gondolom, hogy ez nem kettős stratégia. Balázs Zoltán egy ponton azt írja, szükség van "közös nyelv kialakítására", és ezzel mélyen egyetértek. Úgy azonban nem lehet közös nyelvet kialakítani, hogy a verbális megegyezés kedvéért ki-ki feladja, amit alapos megfontolás után igaznak tart. Szerintem arra érdemes törekedni, hogy megértsük, pontosan mit is tart a másik igaznak, és milyen indokok alapján, és ebből kiindulva próbáljuk szűkíteni nézeteltéréseinket. Minél kevésbé teszem világossá álláspontomat és a mellette szóló érveket, annál kevésbé segítem vitapartneremet abban, hogy gondolkodásomat megértse. Ez a konfliktuskerülő stratégia biztosan kudarcra van ítélve.
Ebből természetesen nem következik, hogy az általam követett stratégia biztosan sikerre vezet. "Lehet, hogy ez lesz a végzetünk: negyedszázadonként bal- és jobboldali alkotmányok váltogatják egymást" - írja kritikusom. Lehet. De éppen ezért lankadatlanul keresni kell a módját, hogy ne így legyen. Nem tudom, mire alapozza Balázs állítását, mely szerint a magyar jobb- és baloldal közti százéves háborút "egyszerű elhatározással, a bizalom akarásával" vélem lezárhatónak. Ennek az ellenkezőjéről beszéltem. Arról, amivel vitacikkét befejezte: a jelenlegi rezsimben "nincs szükség az ellenfelek közti bizalomra".
Ez a rezsim véleményem szerint instabil, meg fog rendülni. Ám ahhoz, hogy "az ellenfelek közti bizalom" ügye napirendre kerüljön, előbb valóban meg kell rendülnie. A Fidesz és személy szerint Orbán Viktor döntő politikai veresége nélkül, mely gyökeres változást hozna a magyar politika szervezeti és személyi felállásában is, a parlamenti patkó két oldala közt nem indulhat meg semmiféle bizalomépítés. Esszém vége felé azt írtam, hogy 2010 "fülkeforradalmát" a jogállami intézményekbe vetett hit eróziója tette lehetővé. A Fidesz veresége együtt járhat a sokkszerű felismeréssel, hogy a 2010 utáni közjogi dúlás csak rontott a dolgokon. A "fülkeforradalom" sokkja meghozhatja az egyidejű belátást a két oldal mérvadó politikai köreiben, hogy az alkotmányosság, a versengő többpártrendszer, az alapjogok és a joguralom mindenek fölött védendő értékek. Ez a történelmi gyanakvásokat nem oszlatná el, de lehetővé tenné a demokratikus jogállam stabilizálását, és így időt adna a múlt lassú feldolgozása számára.
Ilyen fordulatot "egyszerű elhatározással" aligha lehet előidézni. Biztonsággal előre látni sem lehet. Azokról az okokról azonban lehet gondolkodni, melyek a bekövetkezésére esélyt adnak. Esszém egy ilyen esélyre hívta fel a figyelmet.
De akkor mit várok ettől a vitától most, amikor még azt se tudjuk biztosan, hogy az esély, melyről beszélek, mikor adatik meg, ha megadatik? Mit várok hatalom és befolyás nélküli közírók, értelmiségiek párbeszédétől? Erre a kérdésre úgy felelnék, hogy megmondom, mi történnék szerintem, ha a párbeszéd nem indulna el. Elmulasztanánk megtenni azt a keveset, amit megtehetünk azért, hogy amikor az esély egyszer majd felkínálkozik, legyenek közös gondolati eszközök a felismerésére és a kipróbálására.
