Ha a gyakran önellentmondásba keveredő gazdabizalmit, illetve a racionálisan érvelő pénzügyminisztériumi tisztségviselőt hallgatjuk, könnyen hajlunk arra, hogy elhajtsuk a kistermelőket a bánatba. Ha az arrogáns miniszteriális tényezőket, illetve a napi megélhetési gondjait soroló kiskőrösi, akasztói stb. kisembert hallgatjuk, könnyen hajlunk arra, hogy elhajtsuk kormányunkat a bánatba. A traktorokon itt-ott megjelenő kisgazdapárti zászlók, az, ahogyan a nyilatkozó gazdák egyike-másika a Vezér jól ismert szólamait szajkózza, azt sugallhatják, hogy mindezt megtervezték, hogy az irányítóknak semmi sem drága. Az viszont, ahogyan a nyilatkozó gazdák egyike-másika azt fejtegeti, hogy az úristen mentsen meg minket Torgyántól meg Csurkától, azt sugallja, hogy a demonstráció független attól, vagy egyelőre független attól, amivé azt arra érdemtelenek változtathatják. A kormány kezdeti eltökéltsége (az őstermelők által vitatott új jogszabályok meghozatalakor), majd ijedségre valló visszakozása ugyanúgy lehet jele a kabinet kapkodásának, mint kompromisszumkészségének. (A kormány egyik érve azonban menthetetlenül mellébeszélés: az tudniillik, hogy a tb milliárdos hiányait valahogyan fel kell számolni. Jellemző módon ebbe a képtelen állításba senki sem kötött bele.)
Van szó még bormaffiákról, összefonódásokról, politikai tőkekovácsolásról, provokációról meg sok minden másról is. Pedig meglehet, arról kéne beszélni, hogy a magyar agrárvilágnak hol és mi a helye az 1989 után megváltozott szituációban. Arról, hogy a még mindig az öröklött struktúra által meghatározott honi mezőgazdaságra jelenlegi formájában az Európai Uniónak, félő, nemigen lesz szüksége. Magyarországnak viszont szüksége van az EU-ra.
