A gombócgondolkodó

Lukács Györgyről, halálának 50. évfordulója előtt

„Az élet minden pillanatában kénytelen vagyok az egész életemre gondolni.” (Karinthy Frigyes)

„Lukács jelentősebb aktusai a következők voltak az utóbbi időben. Először jelentkezett a pártnál, kérte a felvételét azon a címen, hogy ő alapító tag. Mikor megmondtuk, hogy ez mégsem megy ilyen egyszerűen, akkor kiderült, hogy nem hajlandó nézeteit elítélni. Akkor írt egy levelet az olasz pártban lévő intelektuel [!] barátainak és megkérte őket, hogy legyenek szívesek szervezkedjenek, gyakoroljanak nyomást az Olasz KP Központi Bizottságára, az nyomja a magyar pártot, hogy Déryt engedjék szabadon. Közben két jelentős írást külföldre juttatott, egyik az önéletrajzi kiegészítése, és ezzel fegyvert adott a Magyar Népköztársaság ellenségei kezébe. Harcolt tehát a párt ellen. Azt ajánlom, hívassák be a pártközpontba Lukácsot a »gondozók«: Orbán és mások. Beszélgetést kell vele folytatni. Ezt a 3-4 aktust fel kell neki sorolni. Meg kell neki mondani, hogy a tapasztalatok szerint neki se becsületérzése, se lelkiismerete, se erkölcse nincs, arról nem is beszélve, hogy a párthoz, a rendszerhez hogyan viszonylik. Egy ember, aki miközben felvételét kéri a pártba, egy másik pártnál kér nyomást gyakorolni ránk, hogy Déryt engedjék szabadon. Ez politikai banditizmus. Meg kell mondani, nekünk vannak bizonyos kötelezettségeink, hogy védjük a pártot minden rendű és rangú emberrel szemben. Nem nyugodhatunk bele az ő működésébe, ezért megkérjük, a jövőben tájékoztasson minden ilyen vagy hasonló lépéséről. Ez nem azt jelenti, hogy halálra ítéljük őt, de az ilyen lépésektől a rendszert meg kell védeni. Vagy ha ez neki megalázó és kellemetlen, vegye tudomásul, hogy rendőri felügyelet alá helyezzük postáját és őt magát is. A rendszer ellenségeivel mi nem cicázhatunk, és ez rá is vonatkozik. Ami a türelmet illeti, nálunk békésebb és türelmesebb emberek vele szemben nemigen voltak. Ezt láttuk, tudtuk és még mindig vártunk. Tessék, beszéljétek meg vele. Azt is megmondhatjuk, ha kedve van, csempésszen ki levelet külföldi barátaihoz. Esetleg azt is megkérdezhetjük tőle, nincs-e szándéka kivándorolni. Beszéljünk magyarul, mert így nem élhetünk együtt, egy utcában. […] Nevezze meg kapcsolatait, és ha akarja, legalizálja azokat. […] Fel kell vetni azt a kérdést is, hogy milyen módon akarunk vitatkozni a továbbiakban, mert egyenlőre [!] ő a zászló bizonyos körök szemében. Az imperializmus felhasználja őt eszköznek és zászlónak, és mindenféle propagandát folytatnak körülötte.” (Kiemelések tőlem – K. A.)

Ez az ormótlan idézet Kádár Jánostól származik 1960-ból, a politikai bizottság (PB) egyik üléséről. A forradalom leverése és megtorlása után a Snagovba deportált Lukácsot pár hét után leválasztották Nagy Imréékről, sőt, ’57 áprilisában haza is engedték. Ám a Kádár vezette MSZMP sehogyan sem tudott megbirkózni Lukáccsal, aki, noha nem közvetlenül politizált, de fenntartotta különvéleményét, és a megtorlások alatt kiküldte kéziratait Nyugatra, miközben Az esztétikum sajátosságán dolgozott. A PB sorozatban tárgyalta a Lukács-kérdést, ’59-ben Lukács egykori tanítványa, Szigeti József rá is támadt mesterére, és mint a fenti idézetből láthatjuk: Kádár a rendőri felügyeletet és a kivándorlást is lehetséges „megoldásnak” tartotta.