Publicisztika

Van az ORTT (Országos Rádió és Televízió Testület), annak is a panaszbizottsága, amely időnként összeül és közszolgálatiságot méricskél (egyébként ez a dolga). És nem ismer tréfát: sziklaszilárdan lesújt, ha valami híradós szerkesztő leszarja az államilag félreértett objektivitást, és mondjuk

Glatz Ferenc azt akarja, szólaljon fel, nyilván a tudomány mai állásának ügyében, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, bizonyos Glatz Ferenc a parlamentben, ahol egyébként nem szokott, nem lévén képviselő az istenadta. Jó, mondta mindenki, nem baj, szereptévesztés, mindenki hülyét csinál magából meg a magyar Országgyűlésből, csak rajta. Hát most majd jól felszólal.

A szerző a Teleki Alapítvány geopolitikai munkacsoportjának vezetője.

E hét szombatján tartja első országos küldöttgyűlését az MDNP. Az MDF márciusi frakciószakadása után alakult szervezet politikailag súlytalan. Önmagában sohasem keltett érdeklődést: az eseményt nem a létrejötte, hanem a legnagyobb ellenzéki párt szétesése jelentette, s az úgynevezett ellenzéki szövetség kapcsán sem az MDNP a központi téma; legfeljebb mellékesen emlegetik, hűvös távolságtartással. (Egymás között kötetlenebbek a nagy ellenzéki pártok: "Minek kellett ezt a döglött lovat pont a mi ajtónk elé húznotok?", kérdezte mosolyogva az MDF prominens képviselője a Fidesz prominens képviselőjétől egy szeptemberi napon nem sokkal azután, hogy a fiatal demokraták nyilvánosan felvetették: ideje lenne az MDNP-vel foglalkozni. "Ne aggódj", riposztozott mosolyogva a Fidesz-prominens, "a Giczy már rég a saját ajtaja elé húzta azt a dögöt". Hát így.) Magyarország egykori közjogi méltóságai, s nemrég még vezető tisztségviselői, mindezt nehezen viselik. Abban a világban, ahol továbbra is a miniszter meg az államtitkár meg a főtanácsos úr megszólítás az illendő, egyetlen dologtól félnek nagyon: a végső eljelentéktelenedéstől, attól, hogy egyszer s mindenkorra kihullanak a Nemzet Történelméből. Ez az érzés kergeti őket a szánalmasabbnál szánalmasabb helyzetekbe: márciusban biztosak abban, hogy az MDF 30 százaléka fogja követni őket, és Szabó Iván nagylelkűen fel is ajánlja Lezsáknak: ők senkit sem fognak biztatni az átlépésre; amikor kiderül, hogy a Fórum tagságának alig egy százaléka tart velük, kitalálják, hogy a hallgató harminc százalék megszólítása az ő történelmi feladatuk; aztán ők lesznek a Polgári Szövetség kovásza, az új politikai stílus legkövetkezetesebb képviselői etc. S ha ennyi kevés a figyelem felkeltéséhez, mindig akad bombasztikusnak szánt bejelentés, ami menthetetlenül közröhej tárgya lesz: Szabó Iván "leleplez" egy, a "Tocsik-ügynél is botrányosabb" affért a parlamentben, de csak az derül ki, hogy éppen ő tehet arról, hogy ilyenek megtörténhetnek. A történelmi lelépő tragikomikus; de mindenképpen méltó 1990-1994 szelleméhez.

A Budapesti Rendőr-főkapitányság elérkezettnek látta az időt, hogy végső csapást mérjen az elszemtelenedő maffiózókra. Mert a gyalázatosak már az utcán is piszkoskodtak. Piac-újrafelosztás, konkurenciaharc a védelmi pénzekért, halnagykereskedő-holokauszt. A főcsapás a Szabadság téren át vezet, mint minden ebben az országban. Főkapitányék tizenhárom részes szappanoperát rendeltek, a budapesti rendőrséget népszerűsítendő; ettől nem lesz több lövöldözés az Ügetőn, a szervezett bűnözők kézigránát helyett távkapcsolóra kapnak, a Prisztás vérét ontók meghunyászkodnak, a feltételezett keleti szláv megbízók meg Minszkig iszkolnak, Lukasenkóval vodkázni az ellenzék deportálása utáni nagy tuszovkán.

A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője.

Gyulai Endre szeged-csanádi megyéspüspök szerint elfogadhatatlan, hogy az egyházaknak szánt támogatásnak minősüljön az a "jelentéktelen összeg", amely a hívek jövedelemadójának egy százalékából összejönne, ha a parlament elfogadja azt a törvényt, amelynek értelmében az adózók maguk rendelkezhetnének arról, hogy ezt az egy százalékot mely civil szervezetnek utalják át. Gyulai és a vele együtt tiltakozó többi egyházfi, a református Hegedűs Lóránttól az evangélikus püspökön át az unitárius főpapig szemmel láthatóan egy másik sztoriban vannak: evvel a törvénnyel - illetve a lapzártánkkor még bizonytalan sorsú törvényjavaslattal - tudniillik senki nem venné el tőlük azt a kis pénzt, amit az egyházak a költségvetéstől szakítanak. Csak az derülne ki, hogy hány magyar adófizető mennyi forinttal hajlandó őket támogatni akkor, ha választhat a támogatandók között.

Zaire olyan nagyon messze van, szerencsére. Ha közel lenne - mondjuk az ENSZ-székház mellett, netalántán -, az nagyon kellemetlen tudna lenni. A nagykövetek meg a diplomaták és a személyzet úgy járnának be dolgozni, hogy kénytelenek lennének végignézni, ahogy valamilyen hutu meg tuszi fegyveres milíciák molesztálják egymást és a polgári lakosságot főként; akaratlanul is szemtanúi lennének némi banális törzsi viszálykodásnak, éhhalálnak. És ahogy azok az éhező menekültek tocsogni tudnak a sárban, nincsenek tekintettel senkire. Tán még a marhabőr diplomatatáskát is kikapnák az elhaladók kezéből, és megennék. Holott a táskákban papírok vannak, az érző szívekben az éhezők megmentésének nemes szándéka, a fejekben tervek, a tárcákban tisztes hitelkerettel bíró kártyák.

Sokan úgy tartják, s ehhez meg is van a megfelelő hivatkozási alap, hogy 1956 után a társadalom - persze csak metaforikus értelemben - kompromisszumot kötött a hatalommal, hasonlót ahhoz, amit 1867-ben kötött az ország.

Baj lesz. Vannak már MSZP-s képviselők, akik hátra-hátrapillantgatnak, nézik, nem követi-e őket egy fekete, rendszám nélküli Csajka, volánjánál az alapítványos sofőr, a hátsó ablakok függönye mögül egy szenvedélyes dohányos cigarettaparazsának izzása sejlik.

A gyilkos képes kerékpáron érkezni. És nem csak azért, hogy ebben a pocsolyában - amit közmegegyezéssel Magyarországnak hívnak - a körzeti megbízottaknak is legyen esélyük: idén bicikli van, de ahol a kórházi ágyakat ilyen ütemben építik le, ott lehet, jövőre már csak görkorcsolyára telik. Mindez, természetesen, mellékszál: a történetben az az érdekes, hogy Prisztás Józsefet fejbe lőtték, miközben autójába szállt volna be (na jó, még egy adalék az országról: az egyik napilap szerint a testőrként is fungáló barát a merénylet után segítségért kiáltott).

Pokol elnöki tanácsadó azt üzeni Orbán Viktornak, hogy lesz minden, fognak barátkozni is, csak előbb a Viktor tanúsítson megbánást, amiért az FKgP március 14-i tüntetéséről csúnya dolgokat mondott a parlamentben. Pokol kifejti továbbá, hogy a sajtóban megjelenő hirdetésekre külön adót kell kivetni, amiből a nemzeti irányultságú lapokat lehet majd támogatni, valamint hogy az Alkotmánybíróságot meg kell szüntetni. Közben Torgyán kiteszi Schamschula szűrét valami 1,4 milliárdos ügy miatt. Schamschula még megpróbálja a dolgot rákenni a koalíciós kormányra, aztán rezignáltan elhúz, ha már itt sem kell, akkor tényleg vége. Mindenesetre tett még egy utolsó szolgálatot Torgyánnak. De a seggberúgás, amit kapott, a nemzet szempontjából már megérte, hogy Schamschula egyáltalán a világra jött.

Már megint az apparátus. Egy percnyi figyelmetlenség, és itt a baj: aki emlékezetében a tegnapi székelykáposztán túl is képes felidézni eseményeket, annak kihagyott a szívverése. Elkészült a lista, mindenféle kitüntetendő nevekkel, és igazából senki sem tudja, hogy került rá Porubszky István neve, aki festő, szereti a szotyolát és Potyka bácsiként bőrfejűeket patronált, nehéz elképzelni, hogy a mai koalícióra szavazott volna.

Elég lesz-e Suchman Tamás felmentése? Ami a politikai felelősséget illeti, két név jöhet még szóba: Horn miniszterelnöké és Kuncze belügyminiszteré.