Az indulatok nagy zűrzavarában könnyű elfeledkezni arról, hogy a képviseleti (parlamenti) demokrácia azért (bizonyult mindmáig) a legjobb (még ha nem is teljesen jó) társadalmi berendezkedésnek, mert a lehető legtöbb személyes szabadságot biztosítja az egyéni kezdeményezésekhez. A Jézus Krisztus által is vallott kommunisztikus szisztéma jóval „igazságosabb” lenne, azonban mint saját 1948-tól 1989-ig tartó szocreál kísérletünkből (és Madách falanszterjelenetéből) tudjuk, korlátozza a szabadságot, bénítja a kezdeményezőkészséget, ezért durván lassítja a fejlődést. (A „fejlődés” nem üres szó. A jólét és a szélesedő szabadság egymást kölcsönösen erősítő „spirálja”.) Láttuk, hogy ez a rendszerből eredő bénultság a Szovjetunióban éhínséghez, nálunk „padláslesöpréshez”, Lengyelországban és Romániában évtizedes (nem kívánt) húsmentes diétához vezetett.
Sajnos sokunknak a „szabadság” is üres szó. Legföljebb jó, de elérhetetlen valami, mint a boldogság kék madara. Igazából nem tudjuk, mire való. Pedig tudhatnánk, hiszen nap mint nap érezhetjük a hiányát. A jelenleg rajtunk országló „centrális erőtér” ugyanis gyalázatos erkölcstelenséggel támadja a szabadság minden „kis körét”. Saját (tökfejének) központi irányítása alá vonta és tönkretette mindennapi kis szabadságainkat: kivégezte az oktatást és az egészségügyet. Megszüntette az információhoz jutás (a „sajtó”) szabadságát. Magyarnak és művészetinek csúfolt akadémiája fölemészt mindent, ami nem giccs. Vidéki fociöltözők szintjére züllesztette, kihívó durvaságra szoktatta „édes anyanyelvünket”. (A közbeszéd leggyakoribb igéje a „kirúgni”, jelzője a „pofátlan”. A parlamentben buzizni, cigányozni, zsidózni szabad, de tegeződni nem.)
Az önkormányzatiság a szabadság legnagyobb kis köre.
Egyben a nacionalista centrális erőtér legveszélyesebb ellenfele. Emlékszünk, amikor az első újvilági jobbközép kormány cibálni kezdte a demokrácia zakóját, micsoda kemény kiállást mutattak a városok és polgáraik (l. Charta-tüntetés). Mára az önkormányzatiság kéz- és lábbilincsben van, kifosztva, üres zsebbel menetel a kivégzőosztag elé. Mert ezt a teljesen restaurált, vezetőszáron irányított tanácsi rendszert, amivé a területi önkormányzatok váltak, ezt sem viseli el a centrális tökfej. Ki fogja adni a tűzparancsot. Nem holnapután, holnap. Sürgősen cselekedni kellene. De mit?
Először nézzük meg, hogyan sikerült az önkormányzatok kormányhivatallá tétele?
Ez legjobban Budapesten és a nagyobb városokban látható: a képviselők és a tisztségviselők között alig van pártfüggetlen tag, zöld vagy városvédő. A testületi többséget mindenütt pártfrakciók alkotják, a döntéshez szükséges többséget pedig a kormánypártiak adják. A centrális erőtér a kisujjából rázza ki ezt a kiszolgáló csapatot. Jól fizeti őket, a nagyobbakat még az országos nagy korrupciós szisztémába is beveszi. A kicsiket pedig érdekeltté teszi a különböző sanyargató-pénzbehajtó rendszerek (pl. parkolás) „hatékony” működtetésében. Leginkább azért, hogy jó szívvel tudjanak fütyülni az igazi feladatokra. A pesti utcákon több az agresszió, a kosz és az állati ürülék, mint a felcsúti legelőkön. Szemétdombon kukorékoló törpekakasok érzik itt jól magukat.
Ha önkormányzatiságról álmodunk, először takarítani kell!
Országos politikai pártoknak nincs helye az önkormányzatokban.
Sokféleképpen el lehet ezt érni, de leggyorsabb a prágai módszer: a defenesztráció. Ne az elsőt, (1419. július 30.), hanem a másodikat vegyük példának. (1618. május 23. Bő egy hét múlva lesz a 400. évforduló!) Akkor ugyanis a (Károly téri) Városháza ablakán kidobott tisztségviselők közül senki sem sérült meg.
Az új önkormányzati rend kialakításához kérjük ki a budapestiek véleményét! Rendezzünk egy valódi, hiteles „Budapesti Nemzeti Konzultációt”! Csak ízelítőül néhány kérdés: Akarja-e a tisztelt budapesti polgár, hogy városa üresen kongó stadionromok között verekedő kábult futballsuhancok és őrző-védőik bulizóhelye legyen? Vagy: Akarja-e a tisztelt budapesti polgár, hogy az ő pénzéből vidékszerte fatornyos-rovásírásos sportpályák, székelykapus főterek és kopjafás, 30 centis kilátótornyok épüljenek? Esetleg: Akarja-e a tisztelt budapesti polgár, hogy a világörökség budai várából falvédős-konyhás, udvari vécés kulipintyót csináljon a centrális erőtér legcentrálisabb centruma, a mindent elnyelő bölcs fekete lyuk? És végül: Akarja-e, hogy mindezek az átalakítások az egyszerű felcsúti gázszerelőnek évi százmilliárd forintnyi tiszta hasznot hozzanak?
A szerző sebész.
