A hatalom összpontosításában megállíthatatlan zsarnok és mamelukjai már korábban felismerték, hogy tömegtársadalomban nem az érdekekre kell hivatkozni, hanem ideológiával kell a tömegeket mozgósítani. El kell nekik adni egy fikciót, mely félelmet kelt bennük, s elhitetni velük, hogy egyedül őtőlük remélhetnek védelmet egy láthatatlan (nem létező) fenyegetéssel szemben. Az ellenséget meg kell személyesíteni. Erre szolgál az arc és a név. Ez nem új. Erdoğan már évek óta „nevesítette” az ördögöt Fethullah Gülen személyében. Ő állt a „puccs” szervezése mögött, ő diktál minden ellenzéki újságírónak, ő irányít minden tüntetést és persze minden civil szervezetet is. A recept bevált. Soros Gülen-kópia lett, s mint ilyen, sikeresen felhasználható.
Nem minden ideológia mérgezi meg az emberek lelkét. De az ideológia, mely félelmet, gyűlöletet és szolgalelkűséget generál, hosszan ható méreg. Az illiberális demokrácia által terjesztett méregre nehéz ellenmérget találni.
A tömegtársadalomban (szemben a legtöbb régi osztálytársadalommal) a zsarnok általános választáson kerül hatalomra, s marad ott, ameddig akar, mint Putyin, Erdoğan vagy az egyiptomi Szíszi. Orbán abban különbözik tőlük, hogy neki egyelőre nincs szüksége pártok betiltására, megelégszik a megbénításukkal és az ellenzéki médiumok elhallgattatásával.
Nem tanul, nem emlékezik
Mi a közös minden zsarnokságban? Hogy minden megtörténik, amit a zsarnok akar, és semmi sem történhet meg, ha ő nem akarja. Nem minden zsarnok lop, nem minden zsarnok csal, nem mindegyik tiltja el esélyes kihívóit a választási részvételtől, nem mindegyik dugja hangos ellenzékét börtönbe. Csak akkor teszik, ha szükségük van rá.
Április 8-án lett volna mód Orbánt és mamelukjait választáson legyőzni. Igaz, nem okvetlenül volt mód őket a hatalmuktól megfosztani. Nem tudható, milyen eszközökkel tartották volna meg, ha veszítenek. Mivel ez nem történt meg, nem érdemes ezen töprengeni.
Mi kellett volna a Fidesz legyőzéséhez? Nem több mint két ellenzéki lista; nem több mint minden választókerületben egyetlen ellenzéki jelölt. Ezt körülbelül minden párt vezetősége pontosan tudta, de úgy tett, mintha nem tudná. Azt állították, pontosabban szólva azzal hitegették híveiket, hogy majd ők, s egyedül ők fogják megverni Orbán politikai futballcsapatát (nagyjából tizenegy a közvetlen mamelukok száma).
Igazán nem akarok a vesztesekbe rúgni. Számosan közülük sokat dolgoztak, kampányoltak éjjel-nappal, fáradságot nem kímélve. Mi történt mégis?
Négy tényezőt most nem veszek tekintetbe, mert nehezítik a tisztánlátást. Az első a Fidesz-ügynökök kérdése. Kétségkívül több pártban vannak ilyenek, de ez csak kis mértékben járult hozzá a vereséghez. A másik a választási csalás. Szemmel láthatóan voltak választási csalások, de nem hiszem, hogy ez befolyásolta volna az eredményt. A harmadik a pénz: egyes jelölteket azért nem léptettek vissza az esélyes javára, mert ezzel a pártjuk pénzt vesztett volna. Elfojtom a megjegyzést, hogy vajon a pénz többet ér-e a becsületnél, s csak annyit mondok, hogy ne becsüljük le ennyire saját népünket. Összeadták volna a pénzt a becsületes pártnak, ahogy most a sok áldozatot hozó Juhász Péter javára teszik. A negyedik érv az, hogy a választási törvény igazságtalan, rossz választások elé állítja s bünteti az ellenzéket. Ez persze igaz, de a pártok ennek tudatában szálltak be a választási küzdelembe.
Nos, ha nem ezek, mi volt akkor a fő baj? A kampánystratégiát nem előzte meg a helyzet felismerése. Nem gondolták végig, hogy milyen országban, milyen történelmi múlttal a hátunk mögött, milyen társadalmi és politikai környezetben, milyen ellenféllel van dolguk. A legfontosabb: nem tették világossá, hogy a Fidesz nem párt, ahogy az MSZMP sem volt az, hanem az államhatalom végrehajtó szerve. Hogy sem nem polgári párt, sem nem jobboldali párt – ahogy az MSZMP sem volt baloldali párt. Ideológiáját a szélsőjobbtól, a rasszistáktól vagy xenofóboktól kölcsönzi, de ez nem jelenti azt, hogy ez lenne a Fidesz „oldala”. Ugyanezeket az ideológiai eszközöket manapság a szélsőbaloldali pártok is bevetik. Ezt a körülményt a Jobbiknak kellett volna kihasználnia – kampányolhatott volna azzal, hogy egyedül képviseli a magyar polgári jobboldalt.
Súlyos hibát követtek el a baloldali pártok is. Folyton-folyvást arról beszéltek, hogy a baloldal egyedül nyeri meg a választást. Ebben a hagyományosan jobboldali (esetleg fele-fele) országban inkább arra kellett volna törekedni, hogy ne a jobb/bal, hanem a jogállamiság/zsarnokság, az európaiság/Putyin-függés kerüljön az előtérbe. Néhányan ezt tették, becsületükre is válik.
Ahelyett, hogy a hazug Fidesz-narratívával egy másik történetet állítottak volna szembe, szakkérdésekre, programokra összpontosítottak. Mondjak egy ellentörténetet? Mindig uraink döntöttek a magyarság sorsáról – de mindig latifundiumaik, vagyonuk védelme, növelése érdekében, s mi miattuk mindig a vesztesek között végeztük. Most végre a nyertesek oldalán lehetnénk! Nemcsak az egyes lopásokat kellett volna leleplezni, hanem azokat rendszerbe foglalni. S ez ráadásul igaz történet is. A Fidesznek nem volt programja, ezért nem is lehetett azzal vitatkozni – de nem is volt értelme nem létező programmal programot szembeállítani. Lehetett a program nagyon jó, de nem lehetett hatásos.
Lesütjük szemünket
S mi volt a vereség legfontosabb oka? Az, hogy a magyar ellenzéki pártok és híveik olyanok voltak, mint a Bourbonok: nem tanultak és nem felejtettek semmit. „Hát elfelejtetted, hogy mit mondott X. három évvel ezelőtt?” „Mi van, talán nem emlékszel, hogy mit művelt Y. nyolc évvel ezelőtt?” „Ezzel nem!” „Azzal meg aztán végképpen nem!” „Nem, nem, nem, soha! Inkább… inkább a Fidesz?”
Orbán, mint mindig, ha módja van rá, eszkalálni fog. Hatalomból sosem lehet elég sok, ez nem szex, ebben nem lehet kielégülni. Nemsokára nagy felhajtással bevonul a várba, mint örök királyunk. Megszállja a bíróságokat, betiltja vagy ellehetetleníti a civil szervezeteket, elüldözi a CEU-t, megkísérli megvásárolni Budapestet (hisz’ az még nincs teljesen hatalmában – tűrhetetlen!). Az „orbánizmus” az európai terjeszkedést is meg fogja kísérelni.
Ideiglenes sikerek után azonban visszaszorul. Még félmillióan hagyják el az országot, főleg fiatalok és szakemberek, külföldön fognak a magyar gyerekek születni. Egyetlen valóban égető kérdést sem lehet itthon racionálisan megbeszélni. Bevándorló sem lesz – csak csurran-csöppen, főleg Ukrajnából –, de marad a harsogás ellenük, még ha csökkenő hangerővel is. A külföld meg fog vetni, felteszi, hogy mindez a mi népünk hibája, hogy egy ramaty nép vagyunk. Lesütjük szemünket, próbálunk magyarázkodni, de hiába. S még a gazdasági összeomlásra sem kell nagyon sokáig várnunk.
Bárcsak ne lenne igazam!
Tegnap egy felemelő tüntetésen vettem részt, ahogy 2010 óta számtalan, ha nem is ilyen népes és fiatalos tüntetésen. Minden eddigi kivétel nélkül, eredménytelenül a semmibe veszett. A kitartás ugyanolyan fontos, mint a lelkesedés. Ahhoz, hogy Isten megsegítsen, mint tudjuk, magunknak kell magunkon segíteni.
