A népiesség új hívószava: legyél menőbb, mint Esterházy

  • Haskó László
  • 2018. július 16.

Publicisztika

A csúcspopulista Orbán csak királysága kilencedik évében hajolt le a népiesség csodafegyveréért, hogy meghirdesse a nyílt kultúrkampfot.

„Európába, de mindahányan!” Az idézet az irodalmár Csengey Dénestől, a múlt század nyolcvanas–kilencvenes éveinek egyik emblematikus figurájától származik, és kifejezetten az akkor viruló Európa-párti úgynevezett urbánus oldal képen vágásaként fogalmazódott meg, valamikor, a rendszerváltás hajnalán.

Egy régi nóta remake-je volt.

A néhány évtizedig alámerülve lélegző „népiesség” feltámasztásához felharsanó tárogatószó.

Ez az úgynevezett népies oldal egykor „irodalmi köntösben” jelentkezett, igen tehetséges szerzők értékes alkotásai is jellemezték. De azt sem érdemes tagadni, hogy bizony egy sovinizmussal pecsétes politikai mozgalom is fejlődött az irodalom mellé. A politikai népiesség befogadásképtelen, intoleráns, kirekesztő mozgalommá vált. Oda csak beleszületni (vagy azt hazudni) lehetett.  Ellenfeleik, a modernista városiak (urbánusok) azt is mondták rájuk, hogy haladásellenesek. Ez nem volt teljesen korrekt, lehet így is, úgy is haladni, aztán vagy sikerül, vagy nem. Azonban a modernitáshoz való viszonyuk árulkodó: ezt a viszonyulást a magyar népiesek sértettségi és kisebbségi érzése határozta meg. Sajnos tudható (ha máshonnan nem, a hungarista-nyilas mozgalomból, vagy az iszlám fundamentalizmusból), hogy ez a két hamis tudatforma generációkon átívelően megváltoztathatatlan és csillapíthatatlan. Az örökösen égő revansvágy mozgató ereje. A népiesek és a szélsőségesek barátkozása tehát nem a véletlen műve.

A háború után, a létezett magyar szocializmus indulásakor a rezsim a népies kultúrát megkísérelte elválasztani bűnös múltjától, és egyfajta kulturális mellék-világítótoronynak állította be.

Nem sok sikerrel.  Az ’56-os forradalom után, a (kádári–aczéli) rendszerkiigazítás finomította a viszonyokat a kultúrában is. Aczél György – amikor éppen volt szava – ügyesen egyensúlyozott a népiesek és az urbánusok között. Mindkét oldal tehetségeseit támogatta, és mindkét oldal tehetségtelenjeit tűrte. (A harmadik T, a tiltás, ritkán és időlegesen került csak elő.) Az eredmény ismert: Révai idején alig, Aczél alatt nagy számban születtek remekművek, minden műfajban.

A rendszerváltás első pillanataiban (sőt már azelőtt, a lakiteleki Lezsák-sátorban) megindult a népies mozgalom rezuszcitációja (újjáélesztés szívmasszázzsal és mesterséges lélegeztetéssel). A hagyományosan soviniszta-nacionalista (antiszemita) magyar (szélső) jobboldal számára nincs jobb ideológiai fundamentum a „romlatlan egyszerű nép” becses kultúrájánál.

Meglepő, hogy a csúcspopulista Orbán csak királysága kilencedik évében hajolt le a csodás fegyverért, hogy meghirdesse a nyílt kultúrkampfot. Ugyanis ez történt a Petőfi Múzeumban az új népiesek összejövetelén; nyilván afféle gumicsontnak szánva, rágja csak az ellenzék, de keresni azért lehet ezen is. A verejtékillatú verseiről ismert volt államtitkár menten fel is szólította az övéit, hogy övék a pálya, írjanak remekműveket. Ahogy eddig, ezután sem fognak. A Terror Pláza kulturál-hőscincére még nagyobbat dobott: minden pénzt bele a jó népiesek zsebébe. Ez könnyebben fog menni, ehhez nem kell tehetség.

A szerző sebész


Neked ajánljuk