Publicisztika

Három évvel ezelőtt, 2017. június 13-án a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) valamennyi munkatársa bent volt az irodában, együtt vártuk, hogy megtörténjen, amiről hetek, hónapok óta tudtuk, hogy be fog következni.

A holland miniszterelnök „magyarellenessége” egyszerű fideszes propagandatermék, nem több.

Végül is meleg helyzet volt. Azzá tette a fullasztó nyári hőség, amely tavaly előbb érkezett Budapestre, mint az idén. Az volt, mert korábban nem próbált, a magyar politikában szokatlan, a közjogi rendszer számára ismeretlen, a Párbeszéd által évek óta és makacsul hangoztatott demokratikus intézmény tartott főpróbát. Voltunk néhányan, akik izgultunk a sikeréért. Június 26-án volt egy éve, hogy Budapesten majd’ 70 ezer fővárosi választópolgár nyilvánított véleményt a főpolgármesteri előválasztás második fordulójában.

A George Floyd erőszakos halála nyomán május végén fellángoló tüntetések résztvevői az Egyesült Államokban az általuk rasszista elnyomás szimbólumaiként azonosított emlékművek ellen fordultak.

A hír ma már csaknem minden tekintetben hétköznapi: a Magyar Nemzeti Bank egyik cége közbeszerzési eljárást indított a Magyar Telekom egykori, Krisztina körúti székházához kapcsolódó műalkotások elkészítésére.

2020-ban turult röptetni igazi nemzeti arculcsapás, bár nem meglepetés.

Hozzon bármit is a holnapi elnökválasztás.

Konok Péter írása.

Eközben Budapesten kétszer akkora Fidesz-sánc épül.

A Párbeszéd társelnökei arról, hogyan valósítható meg az összellenzéki siker 2022-ben.

Minél nagyobb a baj, annál gyakrabban bukkan fel a vélekedés, hogy színes és exponált mivoltában a kultúra sérelmei elvonják a figyelmet a többi ágazatot érő veszteségekről. Most viszont „papírja van róla”: a kormányok és az Európai Unió helyzetértékelése egyaránt néven nevezi a kultúra szereplőit a világválságot legjobban megsínylő csoportok körében.

Rip Van Winkle nevét mifelénk is sokan ismerik, az amerikaiaknak pedig olyan, mint nekünk Kukorica Jancsi.