Hogy bizonyos Kövér László magyar állampolgár mit gondol Trianonról, felelősségről, a „baloldalról” mint olyanról, a történelemről, a világmindenségről meg mindenről, magánügy. Gondolni még szabad. Hogy mit mond Kövér László, Magyarország (a korai, hirtelen halált halt Magyar Köztársaság oldalági örököse) harmadik számú közjogi méltósága, az – úgymond, a nemzet választói akaratát képviselő – Országgyűlés elnöke, már nem. Az közügy, vagy inkább köztünet.
Teljesen érdektelen lenne foglalkozni Kövér László állampolgár véleményével, hiszen ilyesmit számos kocsmában hallhat az ember, többnyire olyan alakoktól, akik már hosszú évek óta nyitástól zárásig ott ülnek a zenegép és a vécéajtó közötti vendéglátóipari holttérben, és időnként belemondják sarkalatos igazságaikat a hideg és ellenséges világba, amely ezt potya felesekkel honorálja. Ez persze nem jó, de nem is tragikus. Ha azonban Kövér László (és a kövérlászlók mint gyűjtőfogalom) efféle szesztesvérnemzeti élettérré szűkíti a közbeszédet, akkor – függetlenül attól, hogy politikailag kiszámított pózról vagy éppen privát delíriumról van-e szó, netán arról, hogy az utóbbit kihasználják az előbbi kialakításához – nehéz ezzel nem foglalkozni (még ha háborog is tőle az ember gyomra, mint a „Kevert” fantázianevű szeszvegyipari terméktől).
Kövér László tézisének summázata szerint a „baloldal” felelős Trianonért, hiszen – és ezt tekinthetjük a tézis argumentációjának – a „baloldal” mindenkor kész rárontani „nemzetére”. Ebben nem sok újdonság van. Lehet persze cáfolni, vitatkozni vele, de tulajdonképpen sok értelme nincs az efféle vitának, hiszen ahhoz naivan úgy kellene tennünk, mintha az efféle kinyilatkoztatások valamiféle diskurzus, és nem egy sajátos hatalmi monológ részei lennének. Itt tehát részemről nem arra teszek kísérletet, hogy valamiféle párbeszédet imitáljak, mintha Kövér László és a kövérlászlók valamiképpen megszólítottak volna, hanem inkább arra, hogy rámutassak: a fenti „tézis” nem csupán ostoba, következetlen, történelmietlen és rossz a szaga, hanem ennél több (és/vagy kevesebb): aktuálpolitikai, fröcsögő lózung, semmi köze traumához, Trianonhoz, történelemhez. Puszta propaganda, visinszkiji veszettkutyázás. És mint ilyen, baromi unalmas.
| ||
Muhi, Mohács, Majtény
Az egész probléma veleje talán az a közkeletű tévedés, hogy a történelmi folyamatok mögött sanda emberek és sanda hatalmak fondorkodnak, hogy a történelemnek felelősei vannak, és ezek megnevezhetők, sőt egész nevezéktan építhető rájuk. Ezek a mindenkori kór- és károkozók tehetnek a történelem hullámvölgyeiről és katasztrófáiról (és persze vice versa: vannak hősök és lovagok, akik mindig ellenállnak a sötétség erőinek). Kissé gyermeteg mágikus dualizmus ez, aminek szimbolikus végpontja, ahogy Magyarország Alaptörvénye a Történelem Urát helyezi deuszként a Preambulum masinájába. Ha elhisszük, hogy a történelem alapvetően egyéni felelősségek és cselekedetek folyománya, úgy valóban már csak az ízlésünknek megfelelő felelősöket kell megkeresnünk, az ősi rituáléknak megfelelően nevén kell neveznünk a Gonoszt, hogy legyőzhessük.
Tehát, játsszunk el a lehetséges Megnevezések alternatív multiverzumával: ki mindenki lehetett felelős Trianonért? A Tanácsköztársaság? A kunbélák, stromfeldaurélok? De hát ők csupán az 1918-as köztársaság tehetetlenségéből és az Antant követeléseiből szárba szökkenő ellenállást jelentették, és katonailag is igyekeztek ideig-óráig szembeszegülni a diktátumokkal. Az 1918-as Népköztársaság? A károlyik, linderbélák? Ők csupán a világháborúból iszonyú sebekkel borítva kitántorgó óvilág halálát, a Monarchia szétesését, a négyéves mészárlásban született elsöprő békevágyat testesítették meg. A háború támogatói, a tiszák, habsburgok és hohenzollernek? Vagy nyugati és orosz ellenségeik? De hát az I. világháború olyan fejlődési utak, társadalmi, gazdasági, politikai és geopolitikai feszültségek rettenetes és logikus (logikusan rettenetes) következménye volt, amelyek messze túlmutatnak bármiféle egyéni és csoportos felelősségeken (már ha a teljes civilizációt nem tekintjük elkövetőnek). Talán nem kellett volna belenyugodni, hogy a magyarok kivételezett helyzetbe kerültek egy soknemzetiségű, ám politikailag dualista közép-európai unióban? Szóval, akkor a kiegyezés a felelős, a deákferencek, ahogy azt Kossuth is megmondta. Csak hát 1867 után a Magyar Királyság mégiscsak prosperált, nem is rosszul, és a kiegyezés józan kompromisszumot jelentett. Akkor talán tetszettünk volna forradalmat csinálni? Nos, tetszettünk, az ismert eredménnyel. És így tovább a végtelenségig, Mohácsig, Muhiig, Ádámig-Éváig. Elmejátéknak jó az efféle visszamenőleges történelmi vérvádaskodás, de az, ahogy ilyenkor a kontextusból egy-egy adott kauzalitást kiragadva visszafejtjük a történelmet, csupán pillanatnyi valóságunkról ad képet, pontosabban arról, hogy miként szemléljük magunkat ebben a valóságban.
A kenyér vajas oldala
Trianon megtörtént, hiszen az I. világháború megtörtént, voltak győztesek és vesztesek (bár, ahogy a nemzetietlenül baloldali Brecht rámutatott, itt is, ott is éhezett „az egyszerű nép”). A háborút békeszerződések zárták le. Nemigen lett volna elkerülhető, hogy felbomoljon az Osztrák−Magyar Monarchia, amely jelentős, soknemzetiségű hatalomként terpeszkedett Európa közepén, szomszédos volt a török birodalom széthullásával létrejövő teremtő káosszal – azzal a szinte kontinensnyi zavaros vízzel, amelyben mindenki halászni akart, mert halászni szükséges. Komoly, ám centralizált és véges erőforrásai voltak, mivel számos történelmi ok miatt késve indult a nyugati új nemzetállamok nemzetek feletti imperialista versenyében. Minden irányból ostromlott Villa Negra lett a kolonializmus véres aranykorának szédítően fejlődő lakótelepébe ékelve. És bár nem volt sem apácazárda, sem fényes lokál, de a „népek börtönének” is túlzás lenne nevezni. Az imperializmus (ami eredetileg nem komcsi szitokszó, hanem szikár, leíró szakkifejezés) gazdasági-geopolitikai kontextusa messze túlnőtt bármiféle nemzeti érdeken, ideértve a legyőzött nemzetek önrendelkezését vagy ön-nem-rendelkezését, de még a nagyhatalmi igényeket is. Hogy a békeszerződések „igazságtalanok” voltak? Természetesen. Minden békeszerződés az, ahogy nem létezik igazságos háború sem – hiszen az adott oldalon minden háborút jogosnak, igazságosnak, sőt szentnek tartanak, éppen úgy, ahogy az ellenséges oldalon is, ám a társadalmi realitás inkább az, amiről Peter Weiss így ír a Marat/Sade-ban: „Egyik oldalon sincs dicsőség. Mindkét oldalon csak rettegő, beszart katonák vannak, és mind ugyanazt akarják: Nem akarnak a föld alá kerülni... járni akarnak rajta... és nem falábakon.” És hogy „diktátumok”? Hát persze. Mi mások lehettek volna? A győztesek mindig diktálnak a legyőzötteknek.
Önigazoló mítosz, hogy személyes rosszindulatok, bosszúvágyak vezették a nagyhatalmak kezét Közép-Európa felosztásánál – az efféle magánügyek a valóságban amúgy is kirívóan ritkán kapnak fontosabb szerepet. Szerződések, érdekek, az egymásnak feszülő hatalmi ambíciók pávatánca, a megosztottság fenntartása, és – bizony – az etnikai sajátosságok szem előtt tartása (mivel ezt, némi joggal, a stabil instabilitás garanciájának tekintették): mindez fontos volt. Az érzelmek nem. (Ha valaki ideáltípusában akarja látni a klasszikus imperialista országszabászat konfekciótermékeit, vessen egy pillantást Afrika politikai térképére. Ezt persze ennyire absztrakt formában Közép-Európában nem lehetett megvalósítani.) Trianonnak tulajdonképpen nem voltak felelősei, vagy ellenkezőleg: minden korábbi politikai alakulat, tendencia, irányzat, állam és kváziállam, nemzeti mozgalom a felelőse volt. A kettő tulajdonképpen ugyanaz.
De ha már mindenképpen felelősöket keresünk (mert ez a rögeszménk, és/vagy aktuálpolitikai előnyöket akarunk ebből kovácsolni, lásd, mint fent), a „baloldal” talán az átlagosnál is alkalmatlanabb erre. A XIX. század és a XX. század fordulóján a magyarországi baloldal lényegében a szociáldemokráciát jelentette. A szociáldemokrácia pedig – bár valóban internacionalizmust hirdetett (ami eredetileg nem jobber szitokszó, hanem szikár, leíró szakkifejezés), Magyarországon leginkább olyasmikkel volt elfoglalva, mint a jobb munkakörülmények, magasabb bérek, a nyolcórás munkanap, illetve az általános választójog kiharcolása. Mindezt persze lehet „nemzetellenesnek” tekinteni (minden attól függ, hogyan definiáljuk a nemzetet, pontosabban kiket definiálunk nemzetként), de a magam részéről őszintén remélem, hogy Kövér László az általános választójog alapján létrejövő Országgyűlés elnökeként nem gondol így az általános választójogra.
| ||
Persze, még mindig ott van a szociáldemokrácia pacifizmusa. Talán háborúellenessége tette volna a baloldalt felelőssé a háborút lezáró békeszerződésért? Ez első olvasatra is eléggé nyakatekert ötlet, de tény, hogy a szervezett munkásmozgalom egyik legfontosabb célja, különösen a XX. század eleje óta, a háborúk megakadályozása volt. A munkásmozgalmat ebben az a praktikus felismerés vezette, hogy a háborúkban igen nagy számban munkások haltak meg, ám a háborúk céljaihoz semmiféle érdekük nem fűződött. Ebben a kérdésben, elméletben legalábbis, szinte valamennyi ország valamennyi irányzata egyetértett, a forradalmi utat elképzelő kevesek éppúgy, mint a reformisták, az anarchisták és a szocialisták. Tulajdonképpen annak idején a II. Internacionálé legfontosabb, legemlékezetesebb vitái is éppen a háború kérdéseiben folytak. Ám 1914-ben – az 1912-es bázeli nyilatkozaton alapuló pacifista várakozásokra rácáfolva – bekövetkezett az, amit általában a szociáldemokraták „pálfordulásaként” vagy éppen „árulásaként” szokás értékelni. „A »munkástömegek ösztönösen tudták, hogy kenyerük melyik oldala vajas« – mármint hogy saját államuk oldalán a helyük” – mutatott rá egy tanulmányában Beverly J. Silver, a korszak munkásmozgalmainak jeles amerikai kutatója. Vagy ahogy a szociáldemokrata Garami Ernő már 1915-ben (!) megfogalmazta: „A nemzetiségi kérdésnek az a megoldása, amelyet az Antant győzelme jelentene, vagyis a nemzetiségi vidékek leamputálása Magyarország és Ausztria testéről, nem jelenti a kérdésnek szocialista szellemben való megoldását.” Az Internacionálé 1917. tavaszi stockholmi konferenciáján pedig a magyar delegáció azt képviselte, hogy „Magyarországot oszthatatlan gazdasági egységnek tekinti […] és a nemzetiségi kérdés helyesen csakis a jelenlegi magyar államegység keretén belül oldható meg”.
Fájt!
1914-ben a frontra induló vonatokon a szociáldemokrata munkások éppúgy lelkesen énekelték, hogy „Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia”, mint politikailag képzetlenebb osztályostársaik, akiknek amúgy többnyire szintén csak homályos fogalmaik voltak arról, hogy mi fán terem az a Bosznia, és miért nem lehet éppenséggel a kutya Szerbiáé. Szomorú, de így történt. Tehát, amennyiben a baloldal már innentől „felelős” a trianoni békéért (Kövér László évszázadokon túlívelő felelősségről beszél), akkor felelőssége annyi, hogy nem akadályozta meg, hogy Magyarország (ez az ellentmondásos közjogi fogalom) egyáltalán belépjen a háborúba. Nos, erre természetesen nem csupán szándéka nem volt, de esélye sem – sem itt, sem a világ más részein. Trockij egy kétes eredetű bonmot-ja szerint a forradalmi pacifisták (vagyis a háborúellenes internacionalisták) még 1916-ban is „elfértek volna egyetlen konflisban”.
Szóval, mi marad? Károlyi, aki az elvesztett háború után minden tétovázása és hebehurgyasága (valamint minden józansága és valós reformja) után éppen abba bukott bele, hogy nem volt hajlandó aláírni a Vix-féle demarkációs diktátumot? Kun Béla, aki kétségbeesetten igyekezett újraéleszteni a hadsereget, hogy felvegye a harcot? Komolyan?! Ők a felelősek? Akkor már miért nem Tisza, „a gyújtogató, csóvás ember”? Ja, hogy ő kényszerpályán mozgott? Éppen ez az. Mindenki azon mozgott. 1919 augusztusától 1920 júniusáig pedig a baloldalnak nemigen volt beleszólása a dolgok alakulásába – ekkoriban a baloldaliakat éppen legyilkolták Horthy különítményesei vagy külföldre menekültek a megtorlások elől.
1920 után viszont a magyar baloldalak (a szociáldemokraták és a kommunisták) tematikája részben megegyezett a hivatalos közpolitikáéval: Trianon, a háború következményei, a nemzetiségi kérdésre adandó válaszok, a nemzeti trauma problematikája. Természetesen az előjelek sokszor eltérőek, de akár a szociáldemokráciát, akár a kommunista mozgalmat tekintjük, egyértelműen látható: nem igaz a korszak közpolitikájában (és lám, manapság ismét) folyamatosan sulykolt vélemény, amely szerint a baloldal en bloc „nemzetietlen” lett volna a tekintetben, hogy – a bevett illyési fordulattal élve – nem fájt volna neki Trianon. Fájt! Természetesen máshogy, sokszor máshol; a baloldalak másutt látták a felelősöket, és teljesen mást gondoltak megoldásnak. Abban viszont, hogy maga a probléma nem csupán múltbéli trauma, lezárult sorscsapás, hanem átgondolandó, a történelmi lehetőségeknek megfelelően kezelendő valami, lényegében a magyarországi baloldal egésze egyetértett.
*
Végezetül álljon itt annak a két politikusnak a neve, akik az őfőméltósága, Horthy Miklós kormányzó úr által kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának tagjaiként aláírták a trianoni békeszerződést: Benárd Ágost, a Kormányzó Úr Őfőméltósága Kormányának népjóléti minisztere, valamint Drasche-Lázár Alfréd, külügyminisztériumi államtitkár, a békeszerződés aláírására kinevezett rendkívüli és felhatalmazott miniszter. Nevezett urak közül egyik sem volt baloldali.
Tény: nemigen volt más választásuk. Valakinek ezt is meg kellett csinálnia. Kövér Lászlónak alighanem lenne egyéni választása, de ez lényegtelen – ő csak egy szerep, egy funkció a NER-gépezetben, és valakinek ezt a szerepet úgyis be kell töltenie.
Kár.
A szerző történész, publicista.
