Ennél nagyobbat nem is lehetne tévedni. Teljes természetességgel és meggyőződéssel szoktak arról beszélni, hogy „két Európa” van: az egyik a volt kommunista Európa a kontinens szívében, amelyik most nemzeti-konzervatív, azaz „reakciós”, és mindenben ellentéte a másiknak – azaz a nyugati Európának, a régi demokráciák Európájának, amely állítólag a génjeiben hordozza a liberalizmust.
Olyan mélyen hisznek abban, hogy ez így van és mindig is így lesz, hogy sokan úgy látják, ez a szembenállás megoldhatatlan probléma elé állítja az Európai Uniót.
Csakhogy...
Csakhogy múlt vasárnap, a lengyel elnökválasztás első fordulójának estéjén a felmérésekből és a szavazatbecslésekből egyaránt két, egymáshoz nagyon hasonló méretű blokk rajzolódott ki. Olyannyira, hogy lehetetlen volt megmondani, kit választanak elnöknek július 12-én: Andrzej Dudát, a jelenlegi elnököt, akit a Jog és Igazságosság, a PiS nemzeti konzervatívjai támogatnak, vagy Rafał Trzaskowskit, Közép-Európa Macronját, az európai parlamentet megjárt, több nyelven beszélő fiatal varsói polgármestert.
| ||
Két Lengyelország van: az egyik vallásos, népi és meglehetősen idejétmúlt, a másik városi, a vallástól elfordult, zöld, feminista és egyáltalán nem rémül meg a változó világtól. Sőt, még a konzervatív blokk sem egységes ideológiailag. Ahogy az összes európai jobboldal, a lengyel is magában foglal egy jobbközépet, a jobboldal jobboldalát és a PiS-en kívül álló szélsőjobbot is, a „Konföderációt”, amely euroszkeptikus és nemzeti liberális, és amelynek a választói könnyen eldönthetik a voksolás kimenetelét holnap.
Ez a kép tehát egyáltalán nem hasonlít arra „a másik Európáról” szóló klisére, amelyet már a kommunista időkben is hangoztattak.
Lengyelország koránt sincs naftalinba dermedve.
Épp ellenkezőleg: ez egy mozgásban lévő ország, ahol egy nacionalista és szociális jobboldal –logikusan – átvette a stafétát azoktól az Európa-párti centristáktól, akik levezényeltek egy brutális piacgazdasági átmenetet. Ezek a centristák pedig ma visszatérnek a politika színpadára, olyan új és fiatal figurák vezetésével, akik épp annyira nincs közük a a kommunizmushoz, mint amennyire a kapitalizmusba való visszatéréssel járó szociális erőszakhoz sem.
| ||
Politikai kurzusváltás zajlik Lengyelországban, és bármi is lesz az eredmény július 12-én, látható, hogy a PiS rosszul járt a jobbközép szövetségeseinek önállósodásával, a szélsőjobb megerősödésével, és a szenátusi választásokon elszenvedett tavaly októberi vereséggel. Most pedig Rafał Trazkowski felemelkedésével is, aki modernizálja és balra tolja a Polgári Platformot, a nagy liberális pártot, amelyből előlépett.
Húzzák föl az óráikat és állítsák be a pontos időt:
valóban két Európa van, de az egyiket Európai Uniónak hívják, a másikat pedig Orosz Föderációnak. Az Unión belül ugyanis nincs más, csak egyetlen Európa, amelyiknek egyre inkább összeérnek a politikai sakktáblái.
Ennek a lengyel jobboldalnak, akár nyer, akár veszít, meg kell találnia a helyét a saját jobbközepe és jobbszélei között, és újra kell definiálnia magát, mielőtt szétesik. De ez a jobboldal tényleg annyira lengyel? Nem, ez egy európai jobboldal, ugyanis a dilemmái nagyon emlékeztetnek a francia, a német, a spanyol és az olasz jobboldal dilemmáira.
És ezek az új lengyel liberálisok, akiket Rafał Trzaskowski előrelendített, ők vajon sajátosan lengyelek?
Azon kívül, hogy a vezetőjüknek kimondhatatlan neve van, aligha. Ugyanis a szociálliberalizmus, a környezetvédelem és a szociáldemokrácia között világosan el kell magukat helyezniük, pontosan ugyanúgy, ahogy a Corbyn utáni brit Munkáspártnak, Emmanuel Macronnak, a kereszténydemokratákkal összefonódó olasz baloldalnak és az egyesült magyar ellenzéknek is meg kell ezt tennie. Utóbbiak elnyertek ugyan tíz megyei jogú várost tavaly októberben, de még találniuk kell maguknak egy címkét, mely túlmutat azon, hogy ők valamiféle „Orbán-ellenes demokraták”.
Akár baloldalról és jobboldalról beszélünk, akár – kicsit pontosabban – a „rend” és a „mozdulás” pártjairól, az összes társadalmi és ideológiai, az európai kulturális családok között húzódó határvonalat újra kell definiálni, beleértve az új szélsőjobboldalakét is, amelyek maguk között sem kevésbé sokszínűek és kialakulatlanok.
Akár mit hoz a holnapi választás, Lengyelország másodszor is visszatért Európába.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
