Nem a „hegyvidéki” polgármester kereszténységből elbukott atyai fölmenőiről írok, a vezeklését sem kívánom őszintének vagy színleltnek minősíteni. Mindezeknek ahhoz, amire szeretnék némi figyelmet irányítani – kevés köze van.
Azon akarok elgondolkodni, hogy lehet-e közös emlékműve gyilkosnak és áldozatnak? Lelövöm a poént: nem. A modern európai történelem ismerői szememre vethetik, hogy
megfeledkezem a spanyolországi Halottak Völgyéről,
ahol az 1936-38-as polgárháború áldozatainak síremlékei vannak, függetlenül attól, melyik oldal fegyvereitől estek el. Ott azonban nem gyilkos és áldozat került egy sírba, illetve nem gyilkosnak és áldozatnak áll közös emlékmű, hanem katonáknak. Nem véletlen, hogy mai napig vita van arról, tiszteletben tartható-e Franco tábornok végakarata, miszerint ő is a Halottak Völgyében kívánta eltölteni az örök nyugalmat. Egyelőre nincs ott. Pedig Spanyolország – fasizmus ügyben – ki van békülve saját magával.
Amikor a turulos emlékmű készült, még nem a jelenlegi polgármester, hanem egyik párttársa vezette a kerületet. Legyünk jóhiszeműek, s higgyük el, nem tudta, hogy mit csinál. Persze kapott figyelmeztetéseket, hogy gyomorkavargató otrombaságról van szó, de csak az ellentétes politikai oldalról, a saját oldalról nem! Ők nem gondolták, hogy az emlékmű országos hullagyalázás. Pedig a közel félmillió zsidó áldozattal szemben az volt, az biztos. Szerintem a Don-kanyarnál odaveszettek is forogtak, … még csak nem is a sírjukban, hanem ismeretlen helyen a föld alatt. Mégis a rémemlékmű rendíthetetlenül hirdette a hungarizmus érvényességét egészen a legutóbbi időkig, amikor a nyilvánvaló ideológiai hazugság nem volt tartható tovább. Azt ugyanis első pillanattól tudni lehetett, hogy gyilkos nyilas terroristák neve is fel van vésve a „hősi” halottak emlékművén, azonban a polgármester nagypapája még a Fidesznek is kellemetlen volt. Jött a felcsúti deus ex machina,
legyen a turul első világháborús emlékmű!
És lőn! Már az is.
El kell ismerni, az első világháborús magyar részvétel nem volt annyira undorító, mint a második világháborús. De nyolcszázezer magyar halott és ugyanannyi hadirokkant egy aljas célért (a nagy-magyarországi magyar hegemóniáért, a többségben lévő „nemzetiségek” elnyomásának konzerválásáért) folytatott és csak elveszíthető háborúnak 2020-ban turult röptetni igazi nemzeti arculcsapás, bár nem meglepetés. Az viszont igen, hogy jelenlegi vezetőnk elhiszi azokat a hülyeségeket, melyek az utóbbi időben elő-előtörnek kommunikációjában és ugyanolyan veszélyes következményekkel járhatnak, mint az 1914-es Szerbiának küldött ultimátum. Most Európától követelünk bocsánatkérést és pénzt, sokat, számolatlanul és ellenőrizhetetlenül.
A szerző sebész.
