Orbán Viktor a szánkba rágta: ahány munkahelyet a vírus tönkretett, az állam annyi új állást fog teremteni. Ennél lejjebb nem adhatja a kultúra sem: olyan helyzetbe kell hozni, hogy amennyi füstbe ment a vírus miatt, annyi új lehetőséget kapjon az államtól az újrakezdéshez.
A veszteség természete
A fő szimptómák brutálisak. Nincs előadás, nincs közönség, nincs bevétel. Vagy van kiállítás, de nincs látogató. A brazil elnök flegmájával mondhatnánk: ha lecseng a járvány, lesznek előadások, lesznek látogatók, újra lesz bevétel. Visszatérünk a normális kerékvágásba. Csakhogy tudjuk, új normális lesz.
Vajon a vesztegzári bénultság után kettőzött lendülettel fogjuk pótolni az elmaradó élményeket? Valószínűbb, hogy a lassulás lesz a jellemző. A közönség jó része még sokáig óvakodik majd a zsúfoltságtól, értékelni fogja a ritkás rendezvényeket. Módja és talán kedve is kevesebb lesz a mobilitásra. Netán érzékelhető hányad fogja lelkiismereti alapon visszafogni magát, ha összefüggést talál a világjárvány és a globális fogyasztás egyéb káros következményei – jelesül az éghajlati válság – között. Vagyis a látogatók körében kevesebb (kulturális) turistával kell számolni.
| ||
A járvány miatt robbanásszerű gyorsasággal jutottak érvényre a digitális megoldások. A digitális kompetencia rohamosan fejlődött a pult mindkét oldalán: egyfelől a kultúra alkotói és szereplői, másfelől a fogyasztói és befogadói hétről hétre sajátítottak el új készségeket és szokásokat. A kulturális szervezetek tökéletesítették a közönséggel való digitális kapcsolattartás módszereit. A rohamosan bővülő kínálat erre rá is kényszeríti őket, ugyanúgy, ahogy a közönségnek is tanulnia kell az eligazodást a kínálatban.
Százezrek töltöttek le életükben először könyvet vagy filmet, haraptak rá színház- és kiállításlátogatásra laptopon vagy okostelefonon. Ezek a fejlemények nyomot hagynak a majdani új normalitáson. Van rá esély, hogy magas szinten marad a digitális kultúrafogyasztás. Lesznek talán, akik a digitális élvezeteket transzformálják analóg üzemmódra, növelve a korábbi közönségszámot. Az sem zárható azonban ki, hogy tömegesen rögzül a személyes részvétel kárára a digitális műélvezet.
A digitális eszközök révén kitágult mezőnyben a felfokozott versenyhelyzet elősegíti a tehetség demokratikus kiválasztódását, ahol a sikeren leginkább a figyelem megragadásának képességét kell érteni. Reális veszély ugyanakkor a domináns tartalomszolgáltatók, mindenekelőtt a Netflix és Spotify kategóriájú globális szervezetek hegemón szerepének erősödése.
A kultúra a korábbinál központibb figyelmet kap a döntéshozók és a nagyközönség szemében, s várakozás övezi a társadalmi traumák meghaladásában betölthető szerepét. Ez az előny azonban kevés annak a kivédéséhez, amit a gazdaság visszaesésével megcsappanó vásárlói és támogatói erőforrások miatt el fog szenvedni. A jellemzően kis létszámú szervezetek és magas arányú önfoglalkoztató szabadúszó helyzete strukturálisan kedvezőtlen a jelentős tartalékok képzéséhez, amivel könnyedén áthidalhatnák a néhány szűk hónapot.
| ||
Méretek
A kultúra dimenziói és az azokat érő veszteségek szokványos mértékegységgel nem fejezhetők ki. Mi viszont hűvös tárgyilagossággal számszerű válaszokat keresünk arra, hogy mekkora ágazatot sodort bajba a Covid-19 vírus.
Az Európai Unió magáévá tette a mesteri brit lépést, és a hagyományos kulturális ágazatra ráhúzta a fajsúlyosabb kreatív iparokat, miáltal egy nemzetgazdasági mércével izmosabb kreatív szektor érdekeit lehet érvényesíteni. A kultúrpolitikai diskurzusban ezerszer elhangzik – hiszen olyan jól hangzik –, hogy a kreatív ágazat 4,2 százalékkal járul hozzá az EU GDP-jéhez. Nem könnyű persze szétszálazni a zenészt és az építészt, a filmrendezőt és a divattervezőt, vagy a könyvtárost és a videójáték-fejlesztőt. Valójában kérdéses, hogy ezzel a fajta érveléssel mit nyertek a kultúra, közelebbről a művészet szereplői.
Kulturális ágazatról szólva a statisztikusok megmaradtak a bevett kontúrok között. Az Eurostat a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adataira alapozva 150 ezer körüli főt sorol a magyarországi kulturális szektorba. Nagyobbik csoportjuk a hazai fogalmak szerint a TEÁOR 900-as rovaton szerepeltetett mintegy 80 ezer „alkotó-, művészeti, szórakoztató tevékenységet” folytatók halmaza. A filmmel, tévével és rádióval, könyvkiadással foglalkozó másik 70 ezer az „információ, kommunikáció” főcsoportba van sorolva.
A 150 ezer kultúrmunkás a magyar foglalkoztatottak 3,4 százalékát teszi ki, mely arány közel van az uniós átlaghoz. Az Eurostat a művészekkel és írókkal együtt kezeli a fordítókat, újságírókat és más kreatívokat. Magyarországon e kör nagyjából egyharmada szabadúszó, ami jellemző a keleti tagállamokban, míg az önfoglalkoztatók hányada az Európai Unió egészében ennél nagyobb, közel 50 százalék.
A 150 ezer „kulturális foglalkoztatott” többsége tehát állásban van. Nem feltétlenül kulturális cégnél (gondoljunk a reklámcég grafikusára vagy az iskolai könyvtárosra), de jellemzően a kulturális értékek teremtését és közvetítését végző szervezetben. Az Eurostat idesorolja a magyar vállalatok 5,2 százalékát, ami szinte azonos az uniós átlaggal. A KSH emellett számon tart mintegy 10 ezer nonprofit kulturális szervezetet.
Költségvetési hátterű intézményben dolgozik a könyvtárak, múzeumok, levéltárak és művelődési házak, továbbá színházak és zenekarok közel 30 ezer alkalmazottja. Őket lepte meg Semjén Zsolt nagycsütörtök este – napra közel kétezer évvel az utolsó vacsora után – azzal, hogy készülhetnek a nyílt munkaerőpiacon való megmérettetésre.
A kultúra kemény magjának az Artisjus megbízói közt nyilvántartott több mint 20 ezer alkotót és előadót, illetve – velük részben átfedésben – a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) közel 7 ezer tagját tekinthetjük. A fentebb sorolt munkaadóknál dolgozók jelentős része értelemszerűen nem művész, a kulturális élet karanténba zárása azonban őket is sújtja (és ők a művészeket segítő akciókból is kimaradnak).
| ||
A finanszírozás forrásai
Honnan remélhetnek támaszt a kultúra itt összeszámolt aktorai a kibontakozáshoz és a remélhetőleg bővített újratermeléshez? A kultúra finanszírozása kapcsán az állam, a közönség és a támogatók hármasságát szokás sorolni. A közönséggel kezdünk, mivel a kultúra értük létezik, nem az államért.
A kultúra iránti éhség dacára sajnos nagy biztonsággal jelezhető előre a vásárlóerő gyöngülése. A gazdaság visszaesése még azokban az országokban is megcsapolja a háztartások kasszáit, ahol kevésbé spártai (Boross Péter férfiasnak nevezné) a válságkezelés, mint nálunk. Ugyanakkor a magyarországi kultúrafinanszírozásban a lakosság jóval az európai átlag alatti mértékben, ráadásul némileg csökkenő összegekkel vesz részt „szabadidős és kulturális tevékenységekkel kapcsolatos szolgáltatásokat” vásárolva. Erre és könyvre (tankönyv nélkül) a KSH legutóbbi ismert adata szerint 2018-ban együttesen mintegy 200 milliárd forintot szánt a lakosság.
Más adatsorok – és személyes tapasztalataink is – a kulturális alkalmak és látogatottság fokozatos növekedését jelzik. Részese vagyunk a Krakkótól Ljubljanáig és Kolozsvártól Brünnig zajló kulturális pezsgésnek, az elmúlt évtized valóságos kelet-közép-európai kulturális forradalmának. Részben a statisztika rejtelmei közé tartozik, hogy ez miért nem jelenik meg a háztartásmérlegekben.
Akárhogy is, a lakosságtól a 2018-ra mért 200 milliárdnál többre 2021-ben sem számíthatunk. A kormány ennek körülbelül a kétszeresét költi kultúrára. A KSH 2018-ra 448 milliárdot számolt, nekem 2019-re 390 milliárd jött ki (lásd: Nem pártatlan, parttalan, Magyar Narancs, 2020. február 6.). Ez nem kevés, sőt – mint tudjuk – párját ritkítja Európában. Csakhogy ennek az összegnek szűk kétharmad része olajozza az élő kulturális tevékenységet, a többi különféle természetű „felhalmozásra” fordítódik.
A települési önkormányzatok az elmúlt időszakban együttesen mintegy 40 százalékkal fejelték meg a központi költségvetés kulturális ráfordításait. Nagy kérdés, hogy a fokozódó ütemű és egyre invenciózusabb kivéreztetésük után mire lesznek képesek 2021-ben.
Fennforog még a harmadik láb, a szponzorálás. Ezt a lábat szinte teljesen kirúgta a taorendszer, amelynek megszűnte (és részben a látványsportok felé terelése) után alig éledt újjá a vállalati támogatás gyakorlata. A hirdetések zöme ettől függetlenül eleve átvándorolt az internetre. A viszonzásmentes jótékonykodás pedig nálunk csak nyomokban éri a kultúrát. Jellemző módon mindössze három kulturális intézmény – az Élet és Irodalom hetilap, az Átrium Színház és a Pintér Béla és Társulata – mögött álló civil szervezet fért föl az 1 százalékos szja-fölajánlások legutóbbi top 500-as listájára.
A kultúrafinanszírozás forrásai nagyon eltérő módon oszlanak meg az egyes országokban. Ezt egy példán a francia (2016) és a magyar (2018) kulturális finanszírozás összevetésén szemléltetjük, lásd táblázatunkat. (A negyedik sor zöme nálunk az akkor még robogó taotámogatás.)
A segítség válfajai
Szétnézve a világban, változatos megoldásokat találunk, amelyekkel a kultúra világjárvány következtében bajba jutott szereplőinek a segítségére siettek. Az eszközök többsége megegyezik azzal, amit a többi kárvallottnál alkalmaznak. A támogatás egyik fő mozgatója annak belátása, hogy noha a koronavírus volt az ok, a jövedelemszerző tevékenységek szüneteltetését az állam rendelte el. A köz írta elő az önkorlátozást, a közpénzre épülő támogatás ezért nem segély, hanem ellentételezés. A gazdaság, vagyis a foglalkoztatás és az adófizető képesség életben tartásának parancsa a segítség másik fő mozgatórugója.
Az országok többsége a 2008-at követő pénzügyi válság során széltében alkalmazott élénkítő csomagokkal siet a gazdaság segítségére. Sok helyen ezzel az eljárással élnek a kultúra esetében is. A német szövetségi kormány mindenkin túltett. A gazdaság minden szereplőjét megillető eszközökön felül 50 milliárd eurót helyezett kilátásba a független művészek és kulturális kisvállalkozások számára. Hollandia és Csehország visszafogottabban, már márciusban 300 millió euróval, illetve 1 milliárd koronával (kb. 100, illetve 13 milliárd forinttal) toldotta meg az idei kulturális költségvetést.
A művészeknek, illetve a kulturális vállalkozásoknak, tehát a kínálati oldalnak adott különféle pénzcsomagok mellett figyelmet érdemelnek a keresletélénkítő megoldások. Bécs és Zürich városa a korlátozások feloldása után a lakosaihoz eljuttatott kulturális utalványokkal kívánja felpörgetni a forgalmat. Észak-Rajna-Vesztfália tartomány a támogatási procedúra rugalmassá tételében jeleskedett: lényegesen tágítottak a felhasználási jogcímeken, idősávokon és jogosultságokon, és ezek nagy részét meg fogják tartani a válság lecsengése után is.
Miben reménykedünk Magyarországon?
Munkaalapú társadalmunk szikáran méri a támogatást. A Köszönjük, Magyarország! program sok kötöttséggel járó támogatását sokszorosan túljegyezték. Más szereplők – pl. a fesztiválok szervezői – egyelőre nemhogy ígéretet nem kaptak, de még a válság előtt elbírált NKA-s pályázatokat is felfüggesztették. Arra vágyunk mindazonáltal, hogy a támogatások előbb említett két mozgatója – morális kötelezettség és a közérdek józan mérlegelése – jusson szerephez a döntéshozók munkájában. Például a következő módokon.
Kellő transzparencia híján csak remélni tudjuk, hogy a tao nyomán születő 37 milliárdos keret („az előadó-művészeti szervezetek többlettámogatása”) elosztásakor – az idén és 2021-ben is – szem előtt tartják a legtöbb kárt elszenvedő független szervezetek helyzetét.
Ez lenne a vezérelv a fenti keretből a nemzeti komolyzenei stratégia céljaira kikanyarított 4,7 milliárd forint felhasználásakor is.
A Nemzeti Kulturális Alap szakkollégiumainak a keretét (valamint a Magyar Művészeti Akadémia pályázati alapját) a kormánynak ki kellene egészítenie 100–150 százalékkal. A növekmény bázisán a leginkább érintett szakkollégiumok – színházi, tánc, zenei, könnyűzenei és népművészeti, valamint a kulturális fesztiváloké – a válság okozta veszteség kompenzációjára írjanak ki ad hoc pályázatokat. Ez együttesen mintegy 8–12 milliárd forintot igényel, amit érvényesíteni kellene a 2021. évi költségvetésben is.
Sok bajba került kisvállalkozáson és önfoglalkoztató művészen segít, ha a külföldi produkciók helyébe még több hazai filmforgatás léphet. E céllal kellene idén és jövőre mintegy 50 százalékkal növelni a Nemzeti Filmalap 10 milliárd forintos filmgyártást támogató keretét.
Jóllehet a költségvetési hátterű intézmények viszonylagosan jól vészelték át a válsághelyzetet, a központi költségvetés „könyvtári, közművelődési és múzeumi feladatok” sorának 22 milliárd forintját ezeknek a szakmáknak a sanyarú helyzetére és a közalkalmazotti létből való kiűzetésére való tekintettel a kormány nagyobb mértékben emelje, mint amit a megalázóan kevés 6 százalékos béremelés igényel.
Ha van benne egy kis tisztesség, a kormány a második félévben visszaszármaztatja az önkormányzatoknak a gépjárműadó-bevételt. Egyúttal ösztönözhetné, hogy adott részét kulturális utalványok formájában juttassák el a lakossághoz.
Mindezt persze meg kell előznie a veszteségek módszeres föltárásának. Ennek most jött el az ideje, amikor többet tudunk a válság természetét és menetrendjét illetően. A vizsgálódás során kapjanak kiemelt figyelmet a puha kulturális infrastruktúra elemei: a szerkesztőségek, a produkciós cégek, a fesztiválszervezők stb.
*
A válság nem kíméli sem az idei, sem a jövő évi költségvetési erőforrásokat. Sokan vagyunk mégis, akik szívesen teszünk javaslatot az itt fölmerülő néhány tízmilliárd forint forrására. Személy szerint a Gustáv Husák vagy Nicolae Ceaușescu országát idéző kormánypropaganda keretével kezdeném.
Nagyot ütne, ha a kormány a németországi 50 milliárd eurónak megfelelő léptékben – azaz lélekszám- és GDP-arányosan – 5–7 milliárd eurót, vagyis 2000 milliárd forintot fordítana a kultúra megsegítésére. De megelégednék azzal is, ha nem is annyit, de ugyanoda szánna: vagyis a válságtól leginkább sújtott kulturális kisvállalkozások, szervezetek és szabadúszó kultúrmunkások megtámogatására.
A szerző kultúrakutató, a kelet-európai országok kultúrpolitikáját vizsgáló civil szervezet, a Budapesti Kulturális Obszervatórium igazgatója.
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=26afdae1a0a303ef2b6af2203569579a)
