Parászka Boróka

Rettegés és röhögés

Járványnapló

  • Parászka Boróka
  • 2020. július 11.

Publicisztika

A járványpánik úgy illant el körülöttem, mint ahogy megjelent: egyik napról a másikra, sőt egyik óráról a másikra.

Pedig nem történt semmi, ami okot adna a derűlátásra, a megnyugvásra. A járványadatok – már amennyi napvilágot lát ezek közül – Romániában nem biztatnak, nem is ejtenek kétségbe: kiszámíthatóan ingadozik a fertőzések száma. A járványintézkedések lazításakor, május közepén kissé megugrott, aztán visszaesett, majd ahogy az emberek egyre merészebben tértek vissza a korábbi szokásaikhoz, ismét növekedni kezdett. A tűrőképesség, a belátóképesség csökkent (különösebben nem is volt erős), a növekvő árak és munkanélküliség miatt nő a feszültség is – így könnyen elfordult a figyelem a járványtól, és belekapaszkodott bármibe, ami alkalmas az indulatok levezetésébe.

Március legelején, amikor a készenléti, majd a szükségállapotot bevezették, még minden a járványról, és csakis a járványról szólt. Naponta kétszer közölték a fertőzöttek adatait, megyei bontásban, követhetően. Folyamatosan közvetítették a felkészülést a járványra, a kórházak átalakítását, a szigorító intézkedéseket. Aztán megszűnt a napi kétszeri tájékoztatás, és azt sem lehetett már követni, hogyan alakulnak a számok területi eloszlásban. A kórházépítés, járványközpont-szervezés lelassult, egyre-másra derültek ki a hibák, a mulasztások. Elkezdődött a felelősséghárítás, az elszámoltatás. Minél kevesebb adat látott napvilágot, annál hangosabbak lettek ezek a viták. Április elején már szabályos adatszolgáltatási csata alakult ki a hivatalos szervek és az újságírók, adatbányászok között, hogy ellenőrzött információkhoz lehessen jutni. Akkor vált a leghomályosabbá a kép, amikorra a járvány tetőzött. Közvetett adatok felhasználásával, kórházi szivárogtatók segítségével alakult ki valamiféle második nyilvánosság, miközben mindenki attól rettegett, hogy Románia lesz a következő Olaszország.

A legfertőzöttebb olaszországi körzetekben dolgozott a legtöbb romániai – pontos adat természetesen nem volt a számukról, hollétükről, kilétükről. De azt azért mindenki elfogadta megkérdőjelezhetetlen tényként, hogy az ország egyenesen be van kötve a járvány európai epicentrumába, és ha nem sikerül nagyon fegyelmezetten, szervezetten megelőzni a katasztrófát, ugyanazzal kell szembenézni Romániában is, mint Olaszországban. A fegyelmezettség és a szervezettség áll a legtávolabb a túlbürokratizált, korrupcióalapú, jogi játszmákkal működtetett nemzetállamtól. Ezt is mindenki tudta, és Románia hol rettegett önmagától, hol – jobbára kínjában – röhögött magán.

 

Csempészett halott

A járványabszurd kiemelkedő műfaja lett ennek a három hónapnak Caragiale országában. A teljes európai határzár idején platós teherautón csempészték haza az agyafúrt máramarosi atyafiak az Olaszországban, vírusfertőzésben elhunyt nagymamát. Országokon át hozták illegálisan a halottat rejtő koporsót, és fittyet hányva az érvényes tiltásokra, széles rokonságot megmozgató temetést szerveztek. Szemléltették, mennyire lehet az unióban tényleg lezárni a határokat, és mennyire lehet érvényesíteni bármilyen szigorító intézkedést. Kolozsváron, a város főterén egyetlen közös kiskanállal osztották a szentséget a sorban álló ortodox híveknek, miközben a gyógyszertárakba is csak egyesével, védőfelszerelésben engedték be az embereket, leállt a tömegközlekedés, és csak külön engedéllyel, igazolással lehetett utcára lépni.

A vallási fanatizmus és irracionalitás ellen fellázadt Románia kevésbé fanatikus és racionális fele – ilyen is van. Az észszerűség és tudományosság jegyében például a sikeres járványintézkedéseket ünneplő craiovai orvosok teljes orvosi felszerelésben, steril köpenyben, műtőspapucsban és sapkában járták a hórát, a román nemzeti táncot a helyi kórház udvarán. Úgy, ahogy ezt kiemelt eseményekkor mindig el szokták táncolni Romániában: szorosan körbeállva táncoltak az orvosok, egymás kezébe jól belekapaszkodva, egymás nyakába dúdolva-zümmögve-lehelve a hóra dallamát. A rendőrség az állampolgári együttműködést zenélő rendőrautókkal ösztönözte: a közutakon járőrözők a himnuszt bömböltetve eredtek a szabálysértők nyomába, igazoltatták a járókelőket. Az állampolgárok vérszemet kaptak, és kérésekkel bombázták a rendőrőrsöket: a himnusz mellett – vagy inkább helyett – más zeneszámokat kértek; mintha egy nagy nemzeti kívánságműsor vette volna kezdetét.

Ám ezek a káoszról, a szerepzavarokról és a mindenek fölött győzedelmeskedő mutyizásról, ügyeskedésről árulkodó epizódok nem fedték el a mély, járványon messze túlmutató drámákat. A diaszpóra, az évtizedek óta imádott, istenített külföldön élő románok közössége, akiktől eddig mindent vártak az országban: hazaküldött eurót, modernizációs tudást, politikai hatalmat, korrupcióellenes fellépést – ellenséggé vált. A kormányváltó tüntetések hősei, a választásokat eldönteni képes szavazói közösség egyik percről a másikra vált gyanússá, kockázatossá, elutasítottá. „Ne gyertek haza” – üzente a saját állampolgárainak a román államelnök ezekben a hetekben. Nagyjából ennyi segítséget tudott és akart nyújtani számukra a román állam. A hazatérőket feltartóztatták a határon, azok, akik hosszas sorba állás és várakozás után mégis bejutottak az országba, frontvonalba kerültek. A potenciális vírushordozót látták bennük az emberek, árgus szemmel figyelték, betartják-e az izolációs szabályokat. Sokasodtak ellenük a feljelentések, a rendőri intézkedések.

A rendőri erőszak is elharapózott, hetekkel megelőzve George Floyd amerikai tragédiáját. Rendőrök és csendőrök csaptak le imitt-amott. Különösen a gettólakókra vadásztak, az Olaszországból hazatért roma napszámosokra. A rajtaütésekről, a vegzálásról, az erőszakos előállításokról megalázó videók készültek, és ezek nagy népszerűséggel keringtek a neten, mint az óvó és védő állam működésének bizonyítékai. Május elejére mindenki konfliktusban állt mindenkivel. Az ortodox hívők a hitehagyókat kárhoztatták – miattuk szabadult el a járvány, mondták. A fanatikus ortodoxokat a laikusok marasztalták el, mert képtelenek belátni és követni a járványmegelőzés észszerű szabályait. A Romániában élők a vírust határokon át hurcoló vendégmunkásokat ítélték el, a vendégmunkások azokat a rokonokat, akik eddig a segítségükben bíztak, most pedig a rendőrséget küldték rájuk. Közellenséggé váltak az ápolók, az egészségügyi személyzet – elvégre ők hozzák ki a vírust a kórházakból. A rendőrök és csendőrök, kivéve, ha gumibotokkal estek neki a náluknál is jobban gyűlölt gettólakóknak, romáknak, vendégmunkásoknak, bárkinek, aki alkalmasnak tűnt a leszámolásra. Május közepére már fokozhatatlannak tűnt a feszültség. Addigra túlpörgött az állam: teljesen leállt az ország, felfüggesztettek minden felfüggeszthető szolgáltatást úgy, hogy már hosszú hetek óta hiányzott a hiteles információ arról, hol hány beteg, fertőzött, vírushordozó van.

 

Fazonigazítás

És akkor kinyitották a fodrászszalonokat. Azt, hogy lazítani kell, már hetek óta lebegtették, de nem volt egyértelmű, hogyan történik a lazítás, mi az, amiben engedékenyebbnek kell vagy érdemes lenni. Az emberek hanyatt-homlok rohantak fodrászhoz: a sok-sok ezer műkörmös és fodrász országában úgy tűnik, mégiscsak az állampolgár önmagára fordított figyelme, önmaga iránti gondoskodása, ez az össznépi tollászkodás bizonyult a legfontosabbnak. A fodrászatok felszabadítása után lazítottak a kijárási szabályokon is. Már nem kellett külön nyilatkozat a lakhelyelhagyáshoz, maszkban bárki utcára mehetett. Az egymást hónapokon át függöny mögül leső és jelentgető emberek május végén tömegesen jelentek meg a köztereken. Igaz, a bevásárlóközpontok, közintézmények bejáratánál mindenhol ott várták őket a hőmérsékletet mérő alkalmazottak. Június elejére megszokottá vált, hogy fegyvernek látszó tárgyat tartanak minden üzletbe, hivatalba belépni akaró ember fejéhez – ilyen digitális eszközökkel zajlik a folyamatos testhőmérés. Mindenki oda is hajtja a fejét és közben tényként kezeli, hogy a hőmérők, természetesen, át vannak állítva, meg vannak buherálva, hogy még véletlenül se kelljen senkit feltartóztatni, eltántorítani a bevásárlástól, pénzköltéstől vagy adófizetéstől. „Ha én tényleg ilyen hideg lennék, már rég a tepsiben volnék” – magyarázza teli pofával egy, hétvégi bevásárláshoz Marosvásárhelyen sorban álló férfi, amikor a bevásárlóközpont biztonsági őre 34 fokos testhőt mért nála. Ám senki nem áll ellen, rögzítik a hamis adatokat; három hónap alatt hozzáedződött az ország ahhoz, hogy most is a látszat a lényeg, ezúttal épp a járványmegelőzés és -kezelés látszata.

Ősszel vagy télen jöhet egy újabb hullám – hallatszik itt is, ott is, némi aggodalommal. Ha így lesz, bírja-e majd a sebtében átszervezett egészségügyi rendszer? Kikalapálhatók-e az alig működő, sokak számára elérhetetlen távoktatás hibái? S legfőképpen: kezelhetők-e az elmúlt hónapokban kibomló konfliktusok? A látszatok és mutyik rendszerére vonatkozó, rendszerkritikus kérdésekkel ma senki sem bíbelődik. Meglátjuk, ha megérjük – szól a minden rendszert fölülíró román népi bölcsesség.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.