Pedig nem történt semmi, ami okot adna a derűlátásra, a megnyugvásra. A járványadatok – már amennyi napvilágot lát ezek közül – Romániában nem biztatnak, nem is ejtenek kétségbe: kiszámíthatóan ingadozik a fertőzések száma. A járványintézkedések lazításakor, május közepén kissé megugrott, aztán visszaesett, majd ahogy az emberek egyre merészebben tértek vissza a korábbi szokásaikhoz, ismét növekedni kezdett. A tűrőképesség, a belátóképesség csökkent (különösebben nem is volt erős), a növekvő árak és munkanélküliség miatt nő a feszültség is – így könnyen elfordult a figyelem a járványtól, és belekapaszkodott bármibe, ami alkalmas az indulatok levezetésébe.
Március legelején, amikor a készenléti, majd a szükségállapotot bevezették, még minden a járványról, és csakis a járványról szólt. Naponta kétszer közölték a fertőzöttek adatait, megyei bontásban, követhetően. Folyamatosan közvetítették a felkészülést a járványra, a kórházak átalakítását, a szigorító intézkedéseket. Aztán megszűnt a napi kétszeri tájékoztatás, és azt sem lehetett már követni, hogyan alakulnak a számok területi eloszlásban. A kórházépítés, járványközpont-szervezés lelassult, egyre-másra derültek ki a hibák, a mulasztások. Elkezdődött a felelősséghárítás, az elszámoltatás. Minél kevesebb adat látott napvilágot, annál hangosabbak lettek ezek a viták. Április elején már szabályos adatszolgáltatási csata alakult ki a hivatalos szervek és az újságírók, adatbányászok között, hogy ellenőrzött információkhoz lehessen jutni. Akkor vált a leghomályosabbá a kép, amikorra a járvány tetőzött. Közvetett adatok felhasználásával, kórházi szivárogtatók segítségével alakult ki valamiféle második nyilvánosság, miközben mindenki attól rettegett, hogy Románia lesz a következő Olaszország.
A legfertőzöttebb olaszországi körzetekben dolgozott a legtöbb romániai – pontos adat természetesen nem volt a számukról, hollétükről, kilétükről. De azt azért mindenki elfogadta megkérdőjelezhetetlen tényként, hogy az ország egyenesen be van kötve a járvány európai epicentrumába, és ha nem sikerül nagyon fegyelmezetten, szervezetten megelőzni a katasztrófát, ugyanazzal kell szembenézni Romániában is, mint Olaszországban. A fegyelmezettség és a szervezettség áll a legtávolabb a túlbürokratizált, korrupcióalapú, jogi játszmákkal működtetett nemzetállamtól. Ezt is mindenki tudta, és Románia hol rettegett önmagától, hol – jobbára kínjában – röhögött magán.
Csempészett halott
A járványabszurd kiemelkedő műfaja lett ennek a három hónapnak Caragiale országában. A teljes európai határzár idején platós teherautón csempészték haza az agyafúrt máramarosi atyafiak az Olaszországban, vírusfertőzésben elhunyt nagymamát. Országokon át hozták illegálisan a halottat rejtő koporsót, és fittyet hányva az érvényes tiltásokra, széles rokonságot megmozgató temetést szerveztek. Szemléltették, mennyire lehet az unióban tényleg lezárni a határokat, és mennyire lehet érvényesíteni bármilyen szigorító intézkedést. Kolozsváron, a város főterén egyetlen közös kiskanállal osztották a szentséget a sorban álló ortodox híveknek, miközben a gyógyszertárakba is csak egyesével, védőfelszerelésben engedték be az embereket, leállt a tömegközlekedés, és csak külön engedéllyel, igazolással lehetett utcára lépni.
A vallási fanatizmus és irracionalitás ellen fellázadt Románia kevésbé fanatikus és racionális fele – ilyen is van. Az észszerűség és tudományosság jegyében például a sikeres járványintézkedéseket ünneplő craiovai orvosok teljes orvosi felszerelésben, steril köpenyben, műtőspapucsban és sapkában járták a hórát, a román nemzeti táncot a helyi kórház udvarán. Úgy, ahogy ezt kiemelt eseményekkor mindig el szokták táncolni Romániában: szorosan körbeállva táncoltak az orvosok, egymás kezébe jól belekapaszkodva, egymás nyakába dúdolva-zümmögve-lehelve a hóra dallamát. A rendőrség az állampolgári együttműködést zenélő rendőrautókkal ösztönözte: a közutakon járőrözők a himnuszt bömböltetve eredtek a szabálysértők nyomába, igazoltatták a járókelőket. Az állampolgárok vérszemet kaptak, és kérésekkel bombázták a rendőrőrsöket: a himnusz mellett – vagy inkább helyett – más zeneszámokat kértek; mintha egy nagy nemzeti kívánságműsor vette volna kezdetét.
Ám ezek a káoszról, a szerepzavarokról és a mindenek fölött győzedelmeskedő mutyizásról, ügyeskedésről árulkodó epizódok nem fedték el a mély, járványon messze túlmutató drámákat. A diaszpóra, az évtizedek óta imádott, istenített külföldön élő románok közössége, akiktől eddig mindent vártak az országban: hazaküldött eurót, modernizációs tudást, politikai hatalmat, korrupcióellenes fellépést – ellenséggé vált. A kormányváltó tüntetések hősei, a választásokat eldönteni képes szavazói közösség egyik percről a másikra vált gyanússá, kockázatossá, elutasítottá. „Ne gyertek haza” – üzente a saját állampolgárainak a román államelnök ezekben a hetekben. Nagyjából ennyi segítséget tudott és akart nyújtani számukra a román állam. A hazatérőket feltartóztatták a határon, azok, akik hosszas sorba állás és várakozás után mégis bejutottak az országba, frontvonalba kerültek. A potenciális vírushordozót látták bennük az emberek, árgus szemmel figyelték, betartják-e az izolációs szabályokat. Sokasodtak ellenük a feljelentések, a rendőri intézkedések.
A rendőri erőszak is elharapózott, hetekkel megelőzve George Floyd amerikai tragédiáját. Rendőrök és csendőrök csaptak le imitt-amott. Különösen a gettólakókra vadásztak, az Olaszországból hazatért roma napszámosokra. A rajtaütésekről, a vegzálásról, az erőszakos előállításokról megalázó videók készültek, és ezek nagy népszerűséggel keringtek a neten, mint az óvó és védő állam működésének bizonyítékai. Május elejére mindenki konfliktusban állt mindenkivel. Az ortodox hívők a hitehagyókat kárhoztatták – miattuk szabadult el a járvány, mondták. A fanatikus ortodoxokat a laikusok marasztalták el, mert képtelenek belátni és követni a járványmegelőzés észszerű szabályait. A Romániában élők a vírust határokon át hurcoló vendégmunkásokat ítélték el, a vendégmunkások azokat a rokonokat, akik eddig a segítségükben bíztak, most pedig a rendőrséget küldték rájuk. Közellenséggé váltak az ápolók, az egészségügyi személyzet – elvégre ők hozzák ki a vírust a kórházakból. A rendőrök és csendőrök, kivéve, ha gumibotokkal estek neki a náluknál is jobban gyűlölt gettólakóknak, romáknak, vendégmunkásoknak, bárkinek, aki alkalmasnak tűnt a leszámolásra. Május közepére már fokozhatatlannak tűnt a feszültség. Addigra túlpörgött az állam: teljesen leállt az ország, felfüggesztettek minden felfüggeszthető szolgáltatást úgy, hogy már hosszú hetek óta hiányzott a hiteles információ arról, hol hány beteg, fertőzött, vírushordozó van.
Fazonigazítás
És akkor kinyitották a fodrászszalonokat. Azt, hogy lazítani kell, már hetek óta lebegtették, de nem volt egyértelmű, hogyan történik a lazítás, mi az, amiben engedékenyebbnek kell vagy érdemes lenni. Az emberek hanyatt-homlok rohantak fodrászhoz: a sok-sok ezer műkörmös és fodrász országában úgy tűnik, mégiscsak az állampolgár önmagára fordított figyelme, önmaga iránti gondoskodása, ez az össznépi tollászkodás bizonyult a legfontosabbnak. A fodrászatok felszabadítása után lazítottak a kijárási szabályokon is. Már nem kellett külön nyilatkozat a lakhelyelhagyáshoz, maszkban bárki utcára mehetett. Az egymást hónapokon át függöny mögül leső és jelentgető emberek május végén tömegesen jelentek meg a köztereken. Igaz, a bevásárlóközpontok, közintézmények bejáratánál mindenhol ott várták őket a hőmérsékletet mérő alkalmazottak. Június elejére megszokottá vált, hogy fegyvernek látszó tárgyat tartanak minden üzletbe, hivatalba belépni akaró ember fejéhez – ilyen digitális eszközökkel zajlik a folyamatos testhőmérés. Mindenki oda is hajtja a fejét és közben tényként kezeli, hogy a hőmérők, természetesen, át vannak állítva, meg vannak buherálva, hogy még véletlenül se kelljen senkit feltartóztatni, eltántorítani a bevásárlástól, pénzköltéstől vagy adófizetéstől. „Ha én tényleg ilyen hideg lennék, már rég a tepsiben volnék” – magyarázza teli pofával egy, hétvégi bevásárláshoz Marosvásárhelyen sorban álló férfi, amikor a bevásárlóközpont biztonsági őre 34 fokos testhőt mért nála. Ám senki nem áll ellen, rögzítik a hamis adatokat; három hónap alatt hozzáedződött az ország ahhoz, hogy most is a látszat a lényeg, ezúttal épp a járványmegelőzés és -kezelés látszata.
Ősszel vagy télen jöhet egy újabb hullám – hallatszik itt is, ott is, némi aggodalommal. Ha így lesz, bírja-e majd a sebtében átszervezett egészségügyi rendszer? Kikalapálhatók-e az alig működő, sokak számára elérhetetlen távoktatás hibái? S legfőképpen: kezelhetők-e az elmúlt hónapokban kibomló konfliktusok? A látszatok és mutyik rendszerére vonatkozó, rendszerkritikus kérdésekkel ma senki sem bíbelődik. Meglátjuk, ha megérjük – szól a minden rendszert fölülíró román népi bölcsesség.
