Horn Gábor kritikus véleményt fogalmazott meg e lapban az elmúlt évtized oktatáspolitikai fejleményeiről (lásd: Kivonulás! – Tíz év bűnei és a jóvátétel receptje, Magyar Narancs, 2021. május 13.). A szerző várhatóan a jövőben sem lesz a kormány támogatója, érdemes azonban megvizsgálnunk mindazon állításait, amelyekre a kritikáját alapozza.
Horn elsődlegesen azt nehezményezi, hogy a kormány elvette az önkormányzatok iskolafenntartó jogkörét, és azt állítja, hogy a város polgármestere tudja a legjobban megítélni, hogy milyen iskolára van szüksége a közösségnek. Ez a megközelítés idealisztikus, egy évtized távlatából megszépíti a múlt valóságát. A „3000 iskolafenntartó önkormányzat” világa nemzetközi összehasonlításban is jelentős különbségeket eredményezett a magyar iskolarendszer eredményességében, a rendszerváltást követő két évtized alatt állandósulni kezdett a szegény település – rossz iskola, gazdag település – jó iskola állapot. Nem lehet vitatni, hogy jó gazdák is voltak az önkormányzatok között, de az igazsághoz tartozik az is, hogy amikor a végletekig eladósodott települési önkormányzatok az oktatási célra kapott állami támogatásokat is elvonták az iskoláiktól, esetenként a béreket sem tudták kifizetni. Ezt a helyzetet a kormány felszámolta, az állam ma garantálja az oktatási rendszer működtetését, 2009 óta pedig még a PISA-mérés szerint is csökken a települési, családi háttér hatása az iskolák eredményességére, ahogyan azt a köznevelési stratégia is bemutatta.
Az érintettek döntése
Kevéssé konkrét az a vád, miszerint a Fidesz oktatáspolitikája nem abból áll, hogy teret biztosítson a családok és a pedagógusok együttműködésének, ellenkezőleg, ez is a hatalomgyakorlás eszköze. A valóságban a pedagógusok és a szülők viszonya az iskolafenntartás modelljének megváltozása során nem változott, a szülő jelenleg is a pedagógussal, az igazgatóval áll kapcsolatban, nem a politikusokkal.
Az állam köteles lenne szektorsemlegesen finanszírozni az oktatást – állítja Horn Gábor –, ám a keresztény egyházakhoz tartozó iskolák gyakran kétszer annyi állami támogatást kapnak, mint az állami vagy alapítványi iskolák. Ez valójában nincs így, ahogy azt Jordán Zsuzsa az Új Köznevelés hasábjain levezette. Az állam a vatikáni megállapodás alapján precízen elszámol az egyházakkal, az állami és az egyházi intézményekre tanulólétszámuk alapján „fejenként” ugyanannyit költ az állam, ezt számtalanszor bemutattuk már ellenzéki képviselők parlamenti megkeresésére is. Részigazsága abban van Horn Gábornak, hogy a magánintézményeket valóban alacsonyabb intenzitással támogatja a költségvetés, ennek ellentételezéseként ők viszont szedhetnek tandíjat. A névlegesen „egyenlő” állami finanszírozás 2010 előtt éppen ezért egyértelműen a magánintézményeknek kedvezett, hiszen ugyanakkora állami támogatás mellett még többletbevételhez is juthattak. A köznevelés területén működő magánintézmények fennakadás nélkül működnek, fejlesztenek. Több állami támogatásnak persze mindenki örülne, de így is sorra kérelmezik a felvehető tanulói létszám bővítését, ami biztosan nem a tönkremenetel jele.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
