Publicisztika

Mindazt, ami "múltfeltárás" és ügynökügy ürügyén zajlik ma Magyarországon, értelmezzük ezúttal a lehető legteljesebb jóhiszeműséggel. Ne feltételezzük tehát, hogy kormány- és ellenzéki pártjaink nem a valóság minél teljesebb rekonstruálásán dolgoznak, és azt sem, hogy lépéseiket a sunyi, rövid távú haszonlesés, a minél teljesebb zűrzavar keltésének vágya vezeti. Eszünkbe se jusson, hogy a Medgyessy-ügyet a választási vereségükbe belenyugodni nem tudó, a (most mindegy, milyen) törvény által védettnek minősülő adatokkal visszaélő politikusok robbantották ki. Tekintsük képtelenségnek azt a feltételezést, hogy a kormánypártok azért hozták létre a Mécs-bizottságot, hogy a kormányfő titkosszolgálati múltját elkenjék, relativizálják, mondván, van mindenkinek vaj a fején (sőt, az ellenzéknek kicsit több is). Nevessünk a szemébe annak, aki azzal jön, hogy a kormánypártiak is biztosra mentek, mert az elmúlt évtized gyűjtögető életmódja okán indulásból rendelkeztek a visszavágáshoz szükséges információkkal.

"Jászladányból egy második Zámolyt akar csinálni ugyanaz a politikai maffia, amelyik feltüzelte a zámolyi romákat is" - nyilatkozta a minap Jászladány polgármestere az Új Néplap riporterének. Dankó István feltehetően azokra a jogvédő aktivistákra utalt, akik a falu cigány önkormányzatának elnökét és a helyi roma közösséget támogatva léptek fel a roma gyerekek iskolai szegregációja ellen. A polgármester akarata ellenére majdnem pontosan fogalmazott: miként a zámolyiakat, a jászladányi romákat is az a politikai gengszterizmus juttatta a címlapokra, amelyik bátran szeg törvényt, sért rendeletet, tipor sárba emberi jogot és méltóságot, ha a romák rovására ezáltal némi vélt előnyt biztosíthat a többségi lakosságnak. Hogy aztán ezt a romák házainak törvénytelen lerombolásával vagy a kulturális különbségekre ejtett cinikus hivatkozással alapítványi apartheid-iskolát indítva teszi, szinte mellékes. A "romakérdés" kezelésének hasonlósága persze abban is tetten érhető, hogy miután az aprónak gondolt, helyi ügyekből országos botrány lett, mindkét esetben éppen azok kárhoztatják a jogsértések ellen tiltakozó romákat és vezetőiket, akik a leginkább felelősek a botrányokért.

Tizenöt éve a párizsi bolhapiacon nagyobb csoportosulásra lettem figyelmes: aprócska ember három gyufásskatulyát húzogatott egy rögtönzött emelvényen. A bámészkodók közül egy Popeye-erős fickó meglobogtatott egy papírpénzt, majd rámutatott az egyik skatulyára - és nyert. Újabb, kigyúrt nézelődő egész kötegnyi pénzt vett elő, a mutatványosnak csak járt a keze villámgyorsan, aztán megpihent, a kigyúrt mutatott - és nyert. Lassan világossá vált, összjáték tanúi vagyunk. Egy gyanútlan kezdő gambler gondolta, szerencsét próbál, előhúzott egy tízfrankost, majd diadalmasan a nyertes skatulyára bökött. A mutatványos a dobozkák fölé hajolt és pofátlan ügyetlenséggel felcserélte a nyertest egy vesztes skatulyára. Az áldozat dühösen felkiáltott: "Nem igaz, csalás, add vissza a pénzem!", mire elé ugrott a kigyúrt meg a Popeye, és eltuszkolta. Mire feleszméltem, nyoma sem volt már a mutatványosnak. A német Hüttchenspielnek hívja, az angol Now you see it, now you don´t-nak, magyarul "itt a piros, hol a piros" a neve.

"Ideje félretenni az áprilisi választások okozta kesergést, ha azt akarjuk, hogy a nemzet ismét magára találjon, a családok blabla, a tehetséges és szorgalmas fiatalok a legkisebb faluban is megkapják a tanulás lehetőségét. Ha azt akarjuk, hogy a magyar vállalkozók itthon munkához juthassanak, és kenyeret adhassanak az embereknek. Ha azt akarjuk, hogy szüleink blabla. Ha véget akarunk vetni a polgári értékek mellett elkötelezett, nemzeti érzelmű becsületes emberek elbocsátásának, ellehetetlenítésének, lejáratásának és üldözésének, blabla.

Mint arról bizonyára önök is értesültek, legalább egy tucatnyi egykori (és mostani) kormánytagról derült ki mintegy frissiben, hogy az egykori kommunista titkosszolgálat munkatársai voltak - vagyis, ahogy a naiv politikai közbeszéd mondja róluk, elárulták a saját fajtájukat, olyat pedig magyar ember ugyebár nem tesz, legfeljebb ha nagyon megszorítják.

Az 1990 óta eltelt időszak tapasztalatai alapján megállapítható: a magyar önkormányzati rendszer átfogó reformjára van szükség, mivel az önkormányzatok helyzete az évek múlásával - kormányról kormányra - fokozatosan romlik. A mindenkori központi kormányzatnak való kiszolgáltatottság erősödik, csökken viszont a települések autonómiája: azaz növekszik a társadalomirányítás központosító jellege. A jelenlegi megengedő, kijátszható, puha szabályok helyett alkotmányi és törvényi garanciákra van szükség, amelyek egyértelműen biztosítják az önkormányzatok gazdasági önállóságát, a hatékony működés feltételeit és autonómiáját.

Lassan három hete, hogy tudjuk: Kis János és Hack Péter még júliusban kiléptek a Szabad Demokraták Szövetségéből. Nem együtt és - amennyiben kilépésük okaként elfogadjuk azt, amit ők maguk megneveztek - nem is ugyanazon politikai megfontolásból. A tagság sújtottan áll. Vagy nem. Egy liberális tekintély is tekintély, ugyanakkor a liberális azért liberális, hogy akkor is gondolkodjon, ha egy tekintély emeli fel a mutatóujját: eddig, és ne tovább, majd e mutatóujjat határozottan, 90 fokkal lefelé, utána immár a megfelelő, vízszintes síkban ebbe vagy abba az irányba fordítja, és szól: mostantól erre! (Vagy: arra!)

AMagyar Államvasutak 1995 óta az átfogó reformok időszakát éli. Mostanra, 2002-re sokadik, eddigi legsúlyosabb pénzügyi válságába került. A "permanens reform", avagy inkább az egymást követő papírreformok és az egyre súlyosbodó pénzügyi válságok között nincs közvetlen ok-okozati öszszefüggés. Közvetett, több áttételen keresztül érvényesülő kapcsolat azonban annál inkább.

Az első az egyszerűbb, látszólag. Pret-a-porter a víz fölött. Tigrises pólóhoz viseljünk katonai helikoptert, garbóhoz bőrkabátot, és álljunk olyan testtartásban Matula bácsi ladikjában, mint Leonardo di Caprio a Titanicon, ha már cabrio az a lélekvesztő, mint hősleg tette ezt Orbán Viktor. A helikopterhez ma már kockás ing járja, bár a párizsi divat nagy barátja, Medgyessy Péter némileg karótnyeltnek tűnt, na ja, a Szajna sajna ritkán lép ki medréből a kifutóra, legalább az ing ujját, ha fölgyűrte volna, borzaska.

A honi úgynevezett jobboldal időről időre hajlamos arra, hogy belevesszen saját korántsem rejtett eszmetörténetébe, s annak foglyaként rendre elkövesse ugyanazon hibákat - melyek nyomán az erős ressentiment-nel kísért bűnbakkeresés is ismétlődhet újra és újra.

Kis János és Hack Péter kiléptek a Szabad Demokraták Szövetségéből. Számszerűen nem sok ez, lelkileg azonban korántsem kevés. Azon sem kell sokat gondolkodni, hogy mi váltotta ki e lépést. Nyilvánvalóan Magyarország jelenlegi miniszterelnökének múltja, illetve az ügy kezelése vezetett idáig. Az ügyet kísérő napi politikai cinizmus valószínűleg még egy marslakót is arra csábított volna, hogy sztratoszférikus magasságból köpjön a magyar politikára. Ugyanis e politika mindegyik, még komolyan vehető szereplője elég rendesen sérült erkölcsileg a közelmúltban. A kormánypártok azért, mert megpróbálták az ügyet egyfajta non chalance-szal kezelni: hát igen, ügynök vagy szigorúan titkos állományú tiszt volt bár, de magasabb feladataink nem teszik lehetővé, hogy ezzel az ügydarabbal érdemben foglalkozzunk.

Még előttünk az özönvíz, a tűzijáték és az anyaföld, mely befogad, de máris nyakunkon az önkormányzati választás, s az isten sem mentheti meg településeinket attól, hogy pár hónapra ismét Lutra-albummá változzanak. A pártok - legalábbis így vélné naivan az ember - mélyen magukba néztek az alig pár hónapja lezajlott országos voksolás után, s végre racionális személyzeti döntések következnek majd. Különösen attól a párttól várná az ember mindezt, amelyik tavasszal a saját előzetes várakozásaihoz képest bukott akkorát, mint az ólajtó, s most nyilván levon tanulságot, fizetést, rovást, kinek mi jár.

Urbán jó ütemű közbelépéssel előzi meg Van Nistelrooyt, ügyes testcsellel becsapja a rátámadó Giggst, továbbteszi a labdát Vincze Ottónak, az fölnéz, tértölelő íveléssel indítja Egressyt a balszélen, Egressy átveszi, egy kötény után megkerüli Keane-t, az alapvonalról bead, a kétségbeesetten hátrafutó Beckham estében épp Kenesei elé pöcköli a labdát, a csatár pedig elegánsan a hosszú, fölső sarokba emel. Védhetetlen, káprázatos, megalázó. A Puskás Stadion őrjöngve ünnepli az ötödik magyar gólt, csak le ne szakadjon a lelátó. Sir Alex Ferguson lemondóan rágja gumiját, ekkora előnyt még a félelmetes Old Trafford oroszlánbarlangjában sem lesz könnyű ledolgozni.

Vetítettek egyszer a Magyar Televízióban egy emlékezetes filmet a jugoszláviai háborúkról, Házak volt a címe. Szerepelt benne egy bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen aszszony, aki a magyar menekülttáborban arról mesélt, hogy van neki egy gyönyörű álma. Ebben az álomban ő egy iciri-piciri fehér galamb, aki felszáll a levegőbe, elröpül a boszniai, szerbiai, horvátországi vagy kosovói, mindegy is, milyen faluja fölé, megkeresi az iciri-piciri házacskáját, melyből őt kiűzték az ő bosnyák, szerb, horvát vagy kosovói, mindegy is, milyen szomszédai, és beköltöztek.