A kérdés ez esetben világos: a fent vélelmezett árulók (eme minősítés enyhítésére sajnos itt nincs mód: az onus probandi, miként a gyanú árnyéka, ezúttal is a nevezettekre vetül) vajon merényletet követtek-e el a haza, a nemzeti princípium ellen, avagy a sok kis Martinovics Ignác is csak a haza üdvét szolgálta - mindenekfelett.
Múlt a kút mélyén
A kései kádárizmus a korabeli írástudó szemtanúk (ez csupán egy markáns kisebbség) egybehangzó állítása szerint egyrészt gusztustalan, másrészt unalmas, harmadrészt módfelett kisszerű képződmény volt; e minősítések az adott rezsimet alapvetően esztétikai (esetleg kvázimorális) oldalról közelítik meg, kikerülve az adott rendszer weberi értelemben vett legitimitását, nem is szólva az állami szuverenitásról. Nos, mint azt De Gaulle tábornok-elnöktől tudjuk, egy államnak, mely méltó erre a titulusra, nincsenek barátai - ehhez képest Magyarország önálló állami létének meglehetősen rövid, ám annál zavarosabb évtizedei alatt egyszer sem volt (hangsúlyozzuk: most sem) képes eleget tenni ennek a gőgös, generálisfejből kipattant definíciónak - de ez nem is oly nagy baj, elvégre barátok nélkül tán büszke, ám mindenképpen unalmas az élet. Azt, hogy mondott évtizedekben hazánk a Szovjetunió nevű egzotikus történeti képződmény protektorátusa volt, úgy eleink, mint az urakodó kortárs politikai mitológia csak a vélt/valós civilizációs különbség okán érzi kellemetlennek; a gyarmattartóra akár még fel is lehet nézni, már ha naponta frissen mosott ruhában mutatkozik, nem köp a padlóra, és legfőképpen ha nem kapunk vérhast, amikor a tenyeréből eszünk.
Mondott rezsim ezen felül persze nem felelt meg a jogállamról, a törvény uralmáról és a népszuverenitásról vallott liberális-demokratikus elképzeléseknek, amikről persze már a tudszoc szemináriumokon kiderült, hogy hamistudati voltuknál fogva csak a nemzetközi imperializmus érdekeit szolgálják (hál´ istennek, máig erre a srófra jár a nemz. rad. jobboldal meg a Kádár-árvák agya). Mi több, a Kádár-rezsim (hogy végre nevén nevezzük) még a saját ideológusai által gyártott primitív definícióknak sem felelt meg - ámbátor meglehet, hogy a kortárs szemtanúk ideológiai képzetlenségük okán elfelejtették a formális meghatározásokat (például a munkások és a parasztok állama) dialektikusan értelmezni: az ország, amennyiben kézbe vesszük s megfelelő szögben szemünkhöz illesztjük, hamarosan azonossá válik a róla kialakított s dédelgetett 3D-s eszményképpel.
Seregek élén
Amennyiben megvizsgáljuk, hogy az érintett hálózati személyek mily pozícióban vegetáltak a nehéz években, gyorsan szemünkbe ötlik a tény: valamennyien felső, de legalábbis középszinten szolgálták az államot (ti. prolidikiben mindenki a pártállamot szolgálja így vagy úgy - lásd az idevágó Illyés-verset), közülük a legtöbben tagjai, sőt funkcionáriusai voltak az egypártnak. A rendszerváltás környékének egyik legnépszerűbb dezinformációja volt az a tétel, hogy a kommunista titkosszolgálat párttagokat nem szervezhetett be (ezt vállvetve hangsúlyozták az utódpárt képviselői és az elődpárti múltú titkosszolgák), de már tudjuk, hogy ez sem volt igaz. De hát ez már csak így szokott volt lenni: hiába figyelmeztetett a hiszékenység hátulütőire az egykor volt, erősen szubverzív hatású Zsebtévé.
Persze ne legyünk igazságtalanok: érintettek hinni véltek abban, hogy jelentős különbség van az állam mint olyan (szocialista hazánk, Magyarország) és annak egy setét alrendszere (a politikailag erősen motivált titkosrendőrség) szolgálata között - eme distinkció meglétéről számot is adtak akkor, amikor - saját visszaemlékezésük szerint - megpróbáltak tiltakozni beszervezésük ellen. A hiba alighanem az ő készülékeikben (meg a miénkben) van: említett rendszer kapcsán különválasztjuk azt, ami alighanem különválaszthatatlan. A legenda szerint már Aczél is a következő szavakkal figyelmeztetett egy renitens írástudót: Ne csak beszéljenek arról, hogy itt rendőrállam van, de vegyék is tudomásul! Nyilván hamis általánosítás mindenkit kollaboránsnak tekinteni, aki nem harcolt fegyverrel a hegyek között (ami fegyverek, hegyek és jelentkezők híján amúgy is abszurd kívánalom volna), ellenben hazugság és illúzió mindaz, amit a korabeli (s jórészt a mostani) ún. lakosság, köztük a haladó intelligencia táplált a Rendszer iránt, hiszen sokkal nagyobb volt benne a represszív-titkosszolgálati potenciál, mint amennyiről a Kádár-rezsim jelenbéli szoci apologetái és jobboldali antagonistái tudni szeretnének. (Ez utóbbit jelzi a meglepetés, mely id. Pokorni esetét kísérte, s amely még számos eljövendő esetben kísérteni fog.)
Elárulni persze csak azt lehet, ami van: például a nemzet szubsztanciáját, autentikus lényegét, netalán a nemzet valós érdekeit, ahogy a naiv nemzeti platonisták azt tudni, sőt látni vélik. A mai jobboldal szerint persze létezik ilyen, aki pedig a gonosz mellé áll, az áruló, és a pokolra jut, kivéve ha mégsem (elvégre csak az ökör következetes). Továbbá a nép széles tömegei nem lehetnek/nem kerülhetnek szembe önnön lényegükkel, így a diktatúra csak egy szűk komprádor elitre épült, az én apám márpedig nem áruló (a legutóbbi szavazás eredménye Krisztus-Barabás példázatokkal és sűrű prolizással kielégítően interpretálható - néha a nép nem érdemli meg valódi lényegét, illetve tökéletesen megérdemli saját magát). A konkurens szocialista mitológia szerint (ennek reprezentációja mind erősebb a napisajtóban) az a bizonyos rendszer tulajdonképpen azonos a mostanival, az evolúció, a fű alatti polgárosodás, a gyarapodás folyamatos és zavartalan, s a nagy transzformációt ugyanaz az aufkler réteg vezényelte, amely most magát mintegy megkettőzve ciklusról ciklusra mind nagyobb sikerekre vezeti az országot. Mivel a Haza sohasem lehet ellenzékben (igen: O. V. öntudatlanul is kimondta a posztkádáristák legfőbb érvét), ezért az igaz hazafi mindig ott áll a frontvonalban, míg csak le nem szerelik, s elő nem léptetik miniszterhelyettessé.
Népünk, mint az a hazug és hamis közvélemény-kutatásokból kiderül, mintha hitelt adna ez utóbbi torz mitológiának: Magyarország legnépszerűbb politikusa jelenleg a miniszterelnök, amit nyilván jogtalan irigységgel interpretálnak az egykori Bach-huszár kollégák például otthon, a csödei magányban. Meglehet, népünk nem csupán állítólagos transzcendens lényege, de a történeti valóság iránt is rendre nagymértékű érdektelenséget mutat. És ezek után az sem nyújt vigaszt, hogy a kurrens álhír szerint hamarosan a Bond-filmek dívája, Shirley Bassey énekeli lemezre a Himnuszt és a Szózatot.
