A honi úgynevezett jobboldal időről időre hajlamos arra, hogy belevesszen saját korántsem rejtett eszmetörténetébe, s annak foglyaként rendre elkövesse ugyanazon hibákat - melyek nyomán az erős ressentiment-nel kísért bűnbakkeresés is ismétlődhet újra és újra.

n A honi úgynevezett jobboldal időről időre hajlamos arra, hogy belevesszen saját korántsem rejtett eszmetörténetébe, s annak foglyaként rendre elkövesse ugyanazon hibákat - melyek nyomán az erős ressentiment-nel kísért bűnbakkeresés is ismétlődhet újra és újra.

Erre, mondhatni, nem is kínálkozna jobb lehetőség, mint amit a mostani helyzet kínál: lassan nem is marad más, mint menekülés a múltba, legyen az bármily kevéssé épületes. A szituáció jól ismert: a jobboldal s főleg annak vezető ereje, a Fidesz - MPP a kémügy kapcsán sikertelenül próbálta kommunikálni, hogy mennyiben is (szubsztanciálisan, mondanunk sem kell) különbözne ő a legalább négy emberöltő óta változatlan jelzőkkel illetett (minimum: nemzetietlen) ellenfeleitől, s ez főleg az említett párt saját, cél- és eszközsemleges, egyben az idiotizmusig pragmatikus értékelési rendszere szempontjából számít kudarcnak. A Fidesz ráadásul saját taktikájának és retorikájának foglyaként szorgalmasan megszavazta a jelenlegi kormánykoalíció által beterjesztett jóléti csomagot - jelezvén, hogy a nekivadult osztogatásban egyek a t. küzdő felek. Exminiszterelnökünk, az önjáró polgári erők e sártekéből a magyar égbe transzcendált vezére éppen ezért tartotta fontosnak, hogy Szt. István és az alkotmány nagy ünnepe alkalmából leszögezze: mi az, amiből, mintegy lényéből fakadóan, nem enged a magyar.

Először is tűrhetetlennek nevezte, hogy hazai (magyar) cég nem lehet e hazában fővállalkozó (lásd: Vegyépszer), egyben elítélte a kormányt, mivel az eladná (vagy már el is adta?) a termőföldet a külföldieknek, megfojtotta a Széchenyi-tervet, privatizálni kívánja a maradék állami tulajdont. Ez első blikkre még csak afféle békebeli, kvázibaloldali populizmusnak tűnik, ám az összetevők (gazdasági nacionalizmus, idegenellenesség, echte kuruc kirohanásokkal garnírozott primitív antiglobalizmus, erős klientúraépítési hajlam, és a már meglévő gazdasági holdudvar elszánt védelme) szemrevétele után legalábbis erős a gyanú, hogy az építmény koherenciája nem véletlen. Fölösleges belemenni annak részletezésébe, hogy mennyire őszinte a Fidesz Nyugat-, kapitalizmus-, globalizáció- és piacellenessége - hát persze, hogy nem az, a Fidesz nagyjából csak egyetlen princípium tekintetében tanúsít egyenes és őszinte magatartást: ez pedig a sajátosan orbáni értelmezésű Wille zur Macht, a hatalom utáni nekivadult sóvárgás. Egyébiránt, ha definiálni kell pártjukat, úgy a Fidesz politikusai, teoretikusai és O. Viktor szövegírói leginkább tudszoc tanulmányaikra szoktak volt hagyatkozni (ez a hagyomány, magától értetődő módon, a komancs oldalon is erős és eleven), hisz ez volt ama utolsó politikai stúdium, amellyel még fogékony korukban találkoztak (sokaknak sajnos túl későn jött el a rendszerváltás). Márpedig mint tudjuk (forrás: LÖM, SZÖM) egy párt mindig osztálypárt, mely nem tesz, nem is tehet mást, mint hogy politikájában, taktikájában, stratégiájában dialektikusan vagy mechanikusan visszatükrözi az őt létrehozó csoportsajátos réteg érdekeit. O. Viktor látnivalóan biztos benne, hogy az említett különleges társadalmi csoport (jelen esetben az ún. nemzeti középosztály) tényleg létezik, érdekei világosak, azokat artikulálni pedig kizárólag a Fidesz - MPP feladata (sőt, említett pártnak nincs is más dolga e földön). Annál is inkább (s itt jön a csavar), mert a párt (úgy is, mint felépítmény) maga segítette világra alapját, a magyar érzelmű keresztény nemzeti középosztályt és annak csoportspecifikus ökonómiai formáit (ezúttal eltekintenénk felsorolásuktól), s most már nincs is más hátra, mint erősíteni a hitet: osztály és osztálypárt örökké egymásé lettek, amúgy jó vulgármarxista módon.

Pedig a dichotómiák felállításánál nem ártana némi óvatosság. Jól tudható, hogy a nemzeti és nemzetietlen (komprádor) burzsoázia, meg a kétfajta (a teremtő és a karvaly)tőke megkülönböztetése néhány évtizednyi csúszással ugyan, de két irányból hatolt kis hazánkba (mint afféle gesunkenes Kulturgut, elsüllyedt kultúrjav). Az egyik forrás a századforduló (értsd: 1900) körüli újkonzervatív (és antiszemita) német jobboldal, ami még rendben is lenne (az ő lelkük rajta).

A másik viszont a nagy Mao.