„A szív és az ész harcol bennem” – Körkérdésünk: lehet-e a Jobbik jelöltjére szavazni?

A kormányváltást akaró, demokratikus értékrendű – liberális, zöld, baloldali, konzervatív meggyőződésű – állampolgár jó néhány választókörzetben a következő dilemmával néz szembe: vajon a hozzá legközelebb álló jelöltre szavazzon-e, vagy voksát inkább a leg­esélyesebb, sőt, nyerni képes ellenzéki kihívóra adja, aki történetesen a Jobbik jelöltje?

Annak a pártnak az embere, amely nem is oly rég nyíltan rasszista és antiszemita politikát folytatott, és a hazai neonáci közegből is gyűjtögette támogatóit. Ez a párt mára a saját bevallása szerint alapvetően megváltozott, olyannyira, hogy jelenleg a társadalmi megbékélés és az új kiegyezés politikáját hirdeti.

Fogalmunk sincs, hihetünk-e nekik.

Ám tény, hogy sok körzetben a jobbikosnak van a legnagyobb esélye legyőzni a kormánypárt jelöltjét.

Erről a dilemmáról kérdeztünk tizenöt lapunk által fontosnak tartott személyt. Semmiféle előzetes elvárásunk nem volt, és talán épp ezért éreztük végül mindegyikük válaszát pontosnak és igaznak; némelyiket megrendítőnek, vagy épp váratlannak, keserűen meglepőnek. Olvasóink szabadsága, hogy eldöntsék, kivel, kikkel értenek egyet.

Ez volt a kérdés:

„Ha a Jobbik jelöltje a legesélyesebb kihívó a választókörzetben,

szavazzon, szavazhat-e rá az a demokratikus értékek mellett elkötelezett választópolgár, aki kormányváltást akar?”

(A válaszokat az ábécé szerinti sorrendben közöljük.)

Alföldi Róbert rendező-színész

Nehéz és félelmetes kérdés, amire anélkül nem tudok válaszolni, hogy nagyon nehezen, de átlépjem önmagamat. Olyan kérdés, ami arra kényszerít, hogy felelős állampolgárként félretéve saját érdekeimet úgy döntsek, hogy legalább valami esély legyen egy másmilyen jövőre. Hogy tudjak valami nagyobb cél érdekében csikorogva, de igent mondani valamire, ami személyesen nekem különösen fájó, de igenis szükség van rá ahhoz – mert nincs más lehetőség –, hogy esély legyen – talán – egy másik Magyarországra.

Mivel az ellenzéki pártok, úgy tűnik, képtelenek az összefogásra, képtelenek félretenni saját érdekeiket, az ellenzéki választóknak kell ezt az összefogást létrehozni.

Igen, a legesélyesebb ellenzéki jelöltre kell szavazni, ha bármilyen minimális esélyt szeretnénk hagyni magunknak, hogy kormányváltás történjen.

Vagy legalábbis ne legyen kétharmados többsége a jelenlegi hatalomnak.

Bízni abban, hogy ennél rosszabb nem jöhet.

Nem sok.

Mondhatni, nagyon kevés a reményre.

De szerintem nincs más választásunk.

Hamarabb kellett volna gondolkoznunk.

Nem tettük meg.

Most kényszerhelyzetben vagyunk.

Babarczy Eszter eszmetörténész

Nincs a kérdésre egyértelműen jó válasz. Megkockáztatva, hogy unalmasan észszerű leszek: a döntés attól függ, hogy mit tekintünk a legnagyobb bajnak, ami Magyarországot érheti, és mit tekintünk a választás tétjének. Ha annál nem történhet rosszabb, mint hogy a Fidesz még egy cikluson át irányíthatja Magyarországot, akkor szavazzunk a Jobbikra, vállalva a kockázatot, hogy egy Jobbik-kormány (háttérben Simicskával) megkezdheti a berendezkedést Magyarországon. Ha elég nagy baj, hogy a Fidesz esetleg még egy cikluson át irányíthatja az országot, de még nagyobb baj lenne, ha Jobbik-koalíció kerülne hatalomra, vagy új választásokat kéne kiírni, akkor ne szavazzunk a Jobbikra! Ha feltételezzük, hogy a Fidesz a legtöbb helyen győzni fog, de kérdéses, hogy a körzetünkben meg lehet-e akadályozni a fideszes jelölt győzelmét az átszavazással, akkor érdemes átszavazni, hiszen ennek amúgy sem lesz politikai kockázata. A három lehetőségből tehát kettő amellett szól, hogy szavazzunk Jobbik-jelöltre abban a néhány körzetben a budapesti agglomerációban vagy vidéken – például Veszprémben, Dunaújvárosban és Miskolcon –, ahol előfordulhat, hogy a Narancs olvasóinak szavazatán múlik valami.

Az érzelmeinkre hallgatni és lelkiismereti szavazatot leadni Hódmezővásárhely óta luxusnak tűnik: csak azon az áron engedhetjük meg magunknak, hogy a választást tét nélkülinek nyilvánítjuk. Két hónappal ezelőtt még hajlottam volna rá, hogy a választott jelölt és pártlista elsősorban mentálhigiénés kérdés, jelenleg azonban nem az. Ennek ellenére nem gondolom, hogy mindenkinek át kell szavaznia a Jobbikra. Ehelyett arra biztatnám a kedves olvasót, mérlegelje a három lehetséges kimenetet – a Fidesz csont nélkül győz, a Fidesz győz, de kétharmada elolvad, az ellenzék győz, és a Jobbik lesz a legerősebb párt –, továbbá vizsgálja meg, hogy a saját szavazókörzetében minek a legnagyobb a valószínűsége, és ezek fényében döntsön.

Bojár Gábor üzletember

Egy demokratikus elkötelezettségű ember számára ez egy nagyon nehéz kérdés. Rossz és még rosszabb között kell választani. Demokráciákban sokszor van ilyen helyzet, Franciaországban például többször kellett baloldali értékrendet valló választóknak „befogott orral” jobboldali jelöltre szavazniuk a szélsőjobb veszély elkerülése céljából. Nálunk a kérdés sokkal nehezebb, mert nem tudjuk, hogy a Fidesz vagy a Jobbik-e a „szélsőjobboldalibb”. Attól is függ a válasz, hogy ki az aktuális Jobbik-jelölt. Több olyan nevet láttam közöttük is, akikre pártszínezettől függetlenül tudnék szavazni egy Fidesz-jelölttel szemben. De egy Toroczkai Lászlóra akkor sem, ha ezzel érdemben a Fidesz jelöltjére szavazok. Megértem azokat a demokratákat is, akik a létező Fideszt még ennél is kártékonyabbnak látva ilyen esetben is képesek lesznek a Jobbik-jelöltre szavazni a létező rossz feltartóztatása érdekében. Én nem tudom, képes lennék-e rá, remélem, nem lesz rá szükségem.

Hajós András humorista, zenész

Én a Jobbikra, Vona Gáborra soha, semmilyen körülmények között nem fogok szavazni.

Vona Gáborral és a Jobbikkal az a bajom, hogy hit és eszmerendszer nélküli, cinikus politikai vállalkozók, akiknek ellentmondásos, néha „megújulós”, néha „megváltoztunkos” pályájából egyetlen állandó irány olvasható ki: a szavazatmaximalizálós menetelés a hatalom felé. A Jobbik elnöke ismert politikai recept szerint egyengeti karrierjét, szélről kö­zépre. Ez napjainkban a legkisebb királyfik nyertes cas­­­­tingstratégiája. Így lehet ma You­Tube-sztárnak, fitneszgurunak, Facebook-­celebnek lenni.

Vona nem náci, a nácik „legalább” hisznek valamiben. De Vona nem is jobboldali, ők is hisznek valamiben, és nem is konzervatív, nem is liberális. Most épp egy kicsit mindegyik. Akinek bizonyos ügyekben rendre nincs kitapintható állásfoglalása, annak miért hinnénk el, hogy értünk, nem pedig magának akarja a hatalmat? Vona csak magában hisz, ezért mindig olyan, amilyennek épp megéri lennie. Láttunk már ilyet, és azt is látjuk, ez hova vezet.

Ha félelmeink és gyűlöletünk annyira elvakítanak minket, hogy bármit beszopunk azért, hogy Orbán távozzon, akkor nem fogjuk észrevenni, de épp tanítványainak ágyazunk meg. Megszabadulnánk a diritől, miközben a nevében iskolát teremtünk. Ha hiszünk ennek a sármos pofijú, ravasz és keményen dolgozó vállalkozónak, akkor egy olyan életpályamodellt legitimálunk, amelynek következményeitől naponta prüszkölünk Orbán rendszerében.

Talán még megelőzhetjük egy következő, még szörnyűbb rendszer fogantatását. Amit olyan gyerekek irányítanak, akik nem elrohadtak belülről, mint mai uraink, hanem eleve üresnek születtek. Akik már csak a hatalmat meg a pénzt látják. Ennek a korszaknak szimbolikus vezére Vona Gábor.

Jönnek, akik majd azt kérdik: miért hagyjuk Orbánt győzni? Ám igazán győzni akkor fog, ha Vonától kap ki. Akkor ugyanis a szellemisége győz, és bár ő mehet a svájci levesbe, akár a Felcsúton számára felállított, aranyozott ATM mellé offshore-t szürcsölni, mi hosszú időre megint elveszünk.

Iványi Gábor lelkész

A kérdés, hogy a kormányváltás érdekében bátorítanék-e bárkit is a Jobbik jelöltjére (mint legesélyesebb kihívóra) való szavazásra, több kérdést vet fel bennem. Akik ezt támogathatónak tartják, azok nyilván abból indulnak ki, hogy nem lehetünk annál mélyebben, mint ahová a Fidesz eljuttatta az országot. Ez érinti a sajtó elhallgattatását, az ügyészség, bíróság, az önkormányzatok és a parlament ellehetetlenítését, az egy ember által működtetett bábkormány létrehozását, az oktatás és az egészségügy szétzilálását, alapvető jogaink döntő korlátozását, sőt olykor gátlástalan elvételét, a semmihez nem mérhető hihetetlen korrupciót. A kérdés ezután már csak az, hogy ehhez képest kínál-e a Jobbik bármiféle alternatívát.

Nem hisszük-e el túl könnyen, hogy tényleg megváltoztak – a fenyegető fellépéseikhez, gyűlöletkampányaikhoz képest, és eszükbe sem fog jutni hatalmon, hogy ahhoz visszatérjenek –, vagy csak egy kicsit leporolták a gárdaegyenruhát?

Ami taszító volt a Fideszben, az éppen az, hogy a Jobbik szavazótáborának megnyerése érdekében megvalósította annak összes könyörtelen elképzelését. Most esetleg azt érhetnénk el, hogy hatalmon nem a Fidesz, hanem a Jobbik valósítja meg a Jobbik elképzelését.

Karafiáth Orsolya költő

Nem gondolom, hogy a Jobbik valóban gyökeresen megváltozott volna. Azt ugyan el tudom képzelni, hogy a vezetés valóban komolyan gondolja, amit kifelé vetítenek, de ami összehozta a Jobbik bázisát, az kétlem, hogy ilyen rövid időszak alatt változzon. A fülembe csengenek még életveszélyes üzeneteik, és az sem kérdéses, hogy nagy stratégák – így bőven ki tudják használni az ellenzék tehetetlenségében lévő lehetőségeket. De gyorsan hozzáteszem, hatalmas kérdőjelek vannak bennem is. A Jobbikban látok törekvést a konszolidációra, ugyanakkor nem tudom eldönteni, ez álca-e. Hatalmi pozícióban derülhet ki, mennyire tiszta a keretrendszerük. Én most azt mondom, hogyha a szavazókörzetemben a Jobbik lenne képes felülkerekedni a fideszes jelöltön, akkor átvoksolok. Két hatalmas félelmem mégis van. Egyik, hogy a taktikai szavazás üzenete is megreked azon a szinten, amiről hajlamosak vagyunk azt hinni, eljut szélesebb körökhöz. Hogy illúzió az ilyen közös gondolkodás, és így hiába mondunk le valódi választásunkról, valamint a rettegés attól az ördögi forgatókönyvtől, hogy nem tudjuk, a Jobbik valójában melyik arcát fogja egy esetleges győzelem után mutatni. Pár éve azt hirdettem, szóba sem szabad állni velük, hogy semmilyen szinten nem szabad még tudomást sem venni róluk. Ehhez képest ször­nyűnek tartom, hogy ekkorát fordult a világ, és hogy vállalhatatlan szövetségeseket kell vállalni.

De nem látok más alternatívát.

Lovasi András zenész

A válaszom igen. Röviden csak annyit, hogy volt egy jó délelőttöm a hódmezővásárhelyi eredmény hallatán, és hirtelen megéreztem, milyen óriási megkönnyebbülést éreznék, ha nem kéne állandóan Orbánékba botlanom, mennyire nyomaszt szinte minden pillanatomban ez a mostani sötét, aljas trutymó, amibe nem szeretnék beleszokni. Nyilván az utánuk következő, várhatóan képlékeny helyzet hozna érdekes fordulatokat, de az „érdekes fordulatok” nekem sokkal jobb opciónak tűnnek, mintha maradna, sőt várhatóan tovább „tökéletesedne” a NER.

Ludassy Mária filozófus

Az én világnézetem egyszerű: azokat és csak azokat a pártokat tudom támogatni, amelyek elfogadják, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása megelőzi a nemzeti szuverenitás tiszteletét. Ennek az elvnek sem a Fidesz, sem a Jobbik nem felel meg. Mindazonáltal nem véletlen az egyes szám első személyű fogalmazás: sem népet vezető lángoszlop költő, sem politikai tanácsadó szerepkörére pályázó filozófus nem vagyok, és nem állítom, hogy a taktikai szavazásnak vagy a kisebbik rossz választásnak az elfogadása sehol és soha ne lehetne üdvösebb vagy hasznosabb valami. Csak annyit állítok, hogy az én politico-morális felfogásommal ellentétes lenne minden olyan opció, mely megengedi az emberi jogok feláldozását – vagy akár komolyabb korlátozását – valamely politikai kompromisszum, ideiglenes szövetség, választási együttműködés okán. Még egy jogtipró hatalom megdöntése céljából sem tudom elfogadni, bár tudomásul veszem, hogy ez az erkölcsi intranzigencia politikailag problematikus lehet. De attól tartok, ellenesetben ott kötnénk ki, ahol fél évszázada a lukácsi dilemma ránk szakadt: „Lehet-e az igazságig keresztülhazudni magunkat?” Én már akkor is fanyalogva fogadtam a kérdést, és mindig igyekeztem ezt a moralizáló emberjogi fundamentalizmust fenntartani nemcsak a tudományos és nemzeti szocializmussal szemben, de a politikai pragmatizmus kísértése ellenében is. Persze azért nem teljesen korlátolt módon: erkölcsileg is elfogadhatónak tartom az olyan, szakmailag feddhetetlen jelölt támogatását, mint például Mellár Tamás, a Jobbik támogatása ellenére. És bevallom, némi elégtétellel fogadtam a Jobbik győzelmét olyankor, amikor a Fidesz fennhéjázó erőszakossága erre okot adott, mondjuk, az ózdi megismételt szavazás esetében. Mindazonáltal számomra az emberi jogok primátusának elismerése alapkérdés, amiből nem tudok és nem is akarok engedni. És ha már reálpolitika: mi a garancia arra, hogy a választások után nem azok lesznek, a „természetes szövetségesek” (koalíciós partnerek), akik Charles Maurras, a francia fasizmus főideológusa nyomán úgy vélik, hogy „az emberi jogok védelme hazaárulás”, és az emberi jogok védői maradnak megalázó kisebbségben, ráadásul morális integritásukat is elveszítve az elvtelen szövetség jó vagy inkább rossz voltából.

L. Ritók Nóra művészetpedagógus

Nehéz kérdés. A demokratikus értékek mellett elkötelezve, az alapértékek mentén nem tudok azonosulni a Jobbikkal. Bár mostani választási üzeneteik sok tekintetben elfogadhatók számomra, mégsem hitelesek, mert nem feledtetik, nem fedik azokat a viszonyulásokat, amelyeket korábban megtapasztalhattam akár a hozzájuk kapcsolódó, szélsőséges csoportok jelenlétével, akár a most kevéssé hangoztatott, de korábban nyíltan vállalt kijelentéseikkel. Mivel nem érzékelek megbízható, markáns elhatárolódást ezektől, így nekem a Jobbik marad egy átmenetileg más (ál)arcot mutató párt. A sérülékeny csoportokért, köztük a generációs szegénységben élő romákért végzett munkámban különösen erős a félelmem, nem látok biztosítékot a Jobbiknál egy olyan problémamegoldásra, amivel azonosulni tudnék.

Ugyanakkor ott van, amit Hódmezővásárhely is bizonyított: lehet váltás, ha az ellenzéki oldalon teljes az összefogás. Én is váltást, változást szeretnék.

A szív és az ész harcol bennem. És még ott a kérdés, az esetleges siker esetén: hogyan tovább? Az összefogás milyen kompromisszumokra kényszeríti a demokratikus baloldalt? Működőképes lesz-e ez egy új rendszer felállításában? De ez egy későbbi kérdés… most még nem ez a fontos, most a választásokra kell összpontosítani. Esély pedig csak akkor lehet a változásra, ha a választásokat az ellenzék nyeri. Nem a Jobbik fogja nyerni, hanem az ellenzék. Amiben vannak ellensúlyok is. Azt hiszem, a végső döntést akkor fogom meghozni, ha látom a jelölteket. Vagyis inkább az arányokat az ellensúlyra.

Nádas Péter író

Csak azt válaszolhatom, hogy nem. Minden körülmények között a szabadság és az emberi jogok pártján maradnék. Van határvonal, amelyet önmagára adó liberális elme, legyen konzervatív liberális vagy baloldali liberális, nem léphet át.

Idáig és nem tovább.

Nemcsak egy lépést javallott ismerni előre, hanem legalább hármat.

Választási szövetség akkor sikeres, ha kormányképes koalíció lesz belőle. Az ellenzékben működő politikai csoportosulásokat nem látom közös kormányzásra késznek. Stabil kormányt nem lennének képesek alakítani, nincs közöttük kohézió.

Vona Gábor politikai színeváltozása pedig igen hasonlatos Orbán Viktor színeváltozá­sainak ismert sorozatához. Mindketten oda fordulnak, ahol van hely. Ha nincs hely, elveszik a másiktól. Mindig taktikai jellegű a színeváltozásuk, elképzeléseiknek nincs szubsztanciája. Semmi. Vona Gábort mindazonáltal értik a hívei, hogyne értenék. Ahogy Orbán Viktor hívei is jól értik a törzsfő kettős beszédét.

Mintha nagy hirtelen azt várnánk el magunktól, hogy mindezek ellenére kaparjuk ki nekik a tűzből a gesztenyét.

Nem.

Ott a határ, ahol a görög, a latin, a zsidó, a keresztény hagyomány fundamentumán a humanizmus és a felvilágosodás meghúzta. Bármiként sajnáljuk is, nincs legitim lopás, csalás, gyűlölködés, káromlás, nincs embermegvetés, nincsenek kirekesztő, rasszista, szexista és homofób áriák, nincs népirtás és oh, fájdalom, fegyvereket sem lehet szenteltvízzel meghinteni.

Ha pedig mindez mégis lenni találna, akkor ilyesmihez nem adjuk a nevünket.

A magyar demokratáknak az elkövetkezőkben azzal kell számolniuk, hogy a timokrácia és teokrácia sajátos szövetsége még erősebb lesz, mert nincsenek demokratikus elveken szerveződött pártjaik, sem konzervatív, sem liberális, sem baloldali, sem jobboldali pártjuk. A műveltebb főknek pedig nem arra a kérdésre kell válaszolniuk, hogy az Ördöggel űzzék-e ki Belzebubot vagy Belzebubbal az Ördögöt, hanem arra a kérdésre, vajon miért nincsenek ilyen pártjaik.

Papp Réka Kinga publicista, aktivista

Sajnos muszáj a Jobbikra is szavazni, hogy kimozduljunk a NER fogságából, amit Orbán és kormánya többrétegű elnyomásból, fenyegetésből, az ezek indukálta apátiából és unfair választási rendszerből építettek.

Nincsenek illúzióim a Jobbikkal kapcsolatban. Vonáék néppárti fordulata sokkal inkább köszönhető Orbán „fóliasapkásodásának”, mint a cukináci alakulat belülről jövő indíttatásának. A 2014-es választás után ők jelentették az egyetlen reális fenyegetést Orbán számára a hazai pártok közül, így a Fidesz rámozdult, és elvette a helyüket a diskurzusban és a politikai palettán. A Jobbik pedig, fiatal szervezet lévén, igen adaptív, így alkalmazkodtak a helyzethez: azaz civilizálódtak valamelyest. Hogy a Jobbik fordulata mennyire bizonyul valósnak, meglátjuk idővel. Amit azonban most is látunk, hogy ebben a választási rendszerben a Jobbik mellőzésével egyszerűen lehetetlen leváltani Orbánt, de még a többségét megtörni sem lehetne Vonáék nélkül. Ezért az egyéni jelöltek közül minden körzetben az ott legesélyesebb jelöltre érdemes szavazni, különben a Fidesznek kedvezünk. Ezekre a kényszermegoldásokra nem leszünk büszkék, de most nincs más mód változtatni. Ettől még nekik sem kell előre megbocsátanunk, ahogyan másoknak sem. A képviselet akkor működik, ha folyamatosan számonkérjük. Most azonban el kell jutnunk odáig, hogy egy új parlament kidolgozhasson egy másik, tisztességesebb választási törvényt, hogy akkor majd valós politikai értékeink szerint szavazhassunk.

Radnóti Sándor esztéta, kritikus

Nem. Röviden ez a válaszom. Hosszabban pedig a következő.

Ma pragmatikus okokból – mert azt politikai öngyilkosságnak tekintik – egyetlen demokratikus párt sem mer kiállni Orbán Viktor menekültpolitikája, kormányzásának egyetlen politikai tartalma ellen. De csak egyetlen ellenzéki párt van, amely kiáll e politika mellett, sőt, kezdeményezésének elsőségét magának vindikálja. Márpedig ez a politika rasszista, idegengyűlölő, jogtipró, irgalmatlan, s tudomásom szerint az antifasizmus mint a demokraták politikai minimuma még érvényben van.

A Fidesz választási propagandájának logikájából az következik, hogy „a nemzetre halálos veszedelmet jelentő” ellenzék győzelmét minden eszközzel megakadályozza, a hatalmat pedig semmiképpen se adja át. Valószínűtlennek tartom az ellenzék választási sikerét, s nem látok erőt a kormányváltás kikényszerítésére. Ha mégis, egy tökéletesen elvtelen kényszerkoalíció bukdácsolása, széthúzása, elkerülhetetlen belső feszültsége találná szembe magát Orbán Viktor saját képére formált intézményeivel, a neutrális bürokratikus ethosztól elszoktatott hivatalnokrétegével, sajtójával, gazdasági erejével, s készítené elő diadalmas visszatérését. Ezért a perspektíváért nem érdemes a demokratikus minimumot feladva vállalhatatlan kompromisszumot kötni. A választás tétje az, hogy lehetőség szerint minimalizálja a kormánypárt sikerét. Olyan győzelmet arasson, amely megalázó számára, s elindítja meggyöngülését, alapjainak megroppanását, hogy bukása hatalmas tömegekben elképzelhetővé váljék.

Kétségtelen: a politikai megfontolásokat, a politikák tartalmát ma nem szokták komolyan venni Magyarországon. Jellegzetesen apolitikus kívánalom az a minden kontextusból, következményből, megfontolásból kiemelt hő vágy (amelyet magam is osztok), hogy tűnne már el a balfenéken Orbán Viktor és bandája. Ilyen apolitikus „politizálás” a Jobbik e célra való instrumentalizálása. Ezen az alapon született apolitikus siker Hódmezővásárhelyen, amikor is egy rokonszenves – nem politikus profilját hangsúlyozó – személyiség mögé felsorakozott a teljes demokratikus és nem demokratikus ellenzék, s az elégedetlenség reményre kaphatott. Ennek nagyon örültem, különösen a kiváltott ijedelmet látva, egészen a legfelső instanciáig. De ez nem lehet a kormányváltás országos modellje, bár imitt-amott megismétlődhet, s csökkentve az apátiát több embert bírhat rá a választásokon való részvételre. Ez nem kevés. Mégis, mindenki érzi, aki nem akarja becsapni magát, hogy a politikailag artikulált elégedetlenségnek elsöprőbbnek, a gyalázatos hazugságoknak önleleplezőbbnek, a politikai alternatívának világosabbnak és tartalmasabbnak kell lenniük egy fordulathoz, amelynek többnek kell lennie a kormányváltásnál: a nyolc év alatt kiépített rendszert kell megdönteni. Be fog következni, nem 2018. április 8-án.

Schilling Árpád rendező

A „demokratikus” ellenzéki pártok kihátráltak a Közös Ország Mozgalom kezdeményezése mögül – amely egy igazságos és arányos választási rendszer kikényszerítésére tett kísérletet –, ezért a kormányváltás csak koordinált jelöltállítással valósítható meg.

Ha a kormányváltó szavazatok több egyéni, ellenzéki jelölt között oszlanak meg: Orbán győz. Ha az elvek és az értékek alapján akarunk szavazni, felmerül a kérdés, vajon melyik párt felel meg elvárásainknak. Karácsony Gergely azt az MSZP-t juttatja be a parlamentbe, amelyik soha nem volt baloldali, tehát mindig is átverte a választóit. A Momentum azzal hirdeti magukat, hogy ők az új erő, miközben már most belső konfliktusok feszítik, arrogánsak, és nem szívesen működnek együtt. Az LMP nagyszerű elképzeléseit felőrölte a Fidesz politikájához való alkalmazkodás. Az Együtt egy törpepárt, amely nemhogy más pártok összefogását nem tudja előmozdítani, de még saját szavazótáborát sem tudja mozgósítani. A Liberális Párt kamupárt, a DK pedig gond nélkül támogatott rasszista jelöltet, amikor pedig erre felhívták a figyelmét, szimpatizánsai erőszakkal vettek elégtételt. Bocsánat, de ki itt a demokrata? A legfontosabb kérdéseket, mint például az oktatás ügye, évek óta civilek tartják napirenden, és ezért ők kapják a legkegyetlenebb támadásokat mind a kormánypárt, mind annak támogatói részéről. De a kritikát épp olyan nehezen viseli a „demokrata”, mint a „náci”.

Ami kétségtelen: Orbán Viktor a legveszélyesebb ragadozó. Ha meg akarunk tőle szabadulni, akkor az orrbefogást javaslom. Megint.

Ungváry Krisztián történész

A Jobbikra történő szavazás nem kifogásolható, ha a legesélyesebb ellenzéki jelölt jobbikos. Az ellenérvek ismertek: a Jobbik néppárti fordulata csak álca, valójában egy neonáci társaságról van szó, és demokrata nem szavazhat nácikra.

Szerintem ezek az ellenérvek igazságmagjuk ellenére is félrevezetőek. Egyrészt azért, mert ma Magyarországon a Fidesz a leginkább szélsőjobboldali párt. Amennyiben az utóbbi években történt pozitív politikai fordulat, akkor az az volt, hogy megszűnt a centrális erőtér, részben, mert Orbán Viktor minden lehetséges neonáci ötletet ellopott és megvalósított, részben azért, mert Vona Gábor belátta, hogy politikusként nincs is esélye a szélsőjobb pályán a Fidesszel szemben.

Ettől persze az ellenérv még fennállhatna, hogy neonácikra akkor sem szavazunk. Magam sem gondolom, hogy lelkük mélyén a Jobbik felső vezetésének lelki beállítottsága sokat változott volna, még ha nem is tartom mindegyiküket bújtatott neonácinak. Ráadásul nem azt tartom a legnagyobb gondnak, ha valakire rásüthető a „neonáci” bélyeg, hanem azt, ha az illető tudatosan a demokratikus jogállam megsemmisítésére törekszik. Ilyen erők biztos vannak a Jobbikban is. Túlzás volna azonban azt gondolni, hogy reális forgatókönyv lenne a Jobbik részéről az, hogy betiltja a parlamentarizmust és kilépteti az országot az Európai Unióból. Utóbbi forgatókönyv sokkal inkább köthető a Fideszhez, amely bevallottan „szabadságharcot” folytat „Brüsszel” ellen, miközben Putyinnal és Erdoğannal olyan viszonyt ápol, ami egy demokrata számára elfogadhatatlan.

Épp a jogállamiság katasztrofális helyzete az, ami miatt indokoltnak tartom minden esély megragadását arra, hogy fékek és ellensúlyok jöhessenek létre a Fidesszel szemben. Sajnos erre a feladatra a Magyar Szocialista Párt nem biztos, hogy alkalmasabb. Politikusainak jelentős része a Fidesz által megvásárolt és sakkban tartott, tehetségtelen ember. Erről a tényfeltáró újságírás számos, megrendítő következtetésekre alkalmas cikket publikált. Ehhez képest még a Jobbikban is több az önállóság és kevesebb a vesztenivaló, annál is inkább, mert szemben az MSZP-vel, amelyik több mint egy évtizeden keresztül közösen lopta az állami pénzeket a Fidesszel, a Jobbiknak ilyen zsarolhatósági felülete nincsen.

A Jobbikkal szembeni ellenérvként szokták mondani, hogy ez a párt szükség esetén koalícióra lépne a Fidesszel. Ezt az érvet két okból is tévesnek tartom. Egyrészt, mert a Fidesszel egy párt sem léphet ma már koalícióra úgy, hogy ne követne el azonnali politikai öngyilkosságot. Orbán kezében ott van minden, míg esetleges koalíciós társának kezében semmi sincsen. Ennyire aszimmetrikus helyzet borítékoltan azzal jár, hogy a koalíciós partnert rövid úton kicsinálják. A koalíció ellen szól az is, hogy néhány MSZP-képviselő megvásárlása sokkal egyszerűbben és olcsóbban is megoldható, mint a Jobbik átállítása.

Fentiekből adódóan úgy gondolom, hogy a demokrácia iránt felelősséget érző szavazónak le kell győznie ellenérzéseit, és amennyiben körzetében a Jobbik esélyes, akkor rá kell szavaznia.

Vekerdy Tamás pszichológus

Meghökkentő módon a válaszom: igen. Ezt nemcsak Heller Ágnes gondolatai mondatják velem, hanem Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi sikere is. Ebben a pillanatban nincs annál fontosabb, mint hogy megszakítsuk azt a rettentő káros és veszélyes folyamatot, amelyben az ország hosszú évek óta vergődik. Áthatolhatatlan hazugságvilág telepszik közéletünkre, ilyet 70 évre csak a bolsevikok és az ő Pravdájuk produkált. Az országra zúdított gyűlölethullám, a szociális életre, a köz- és felsőoktatásra és egészségügyre mért felmérhetetlen kár – ha ezek még sokáig tartanak, úgy tényleg szinte visszafordíthatatlan helyzetbe kerül nemzetünk. Ez a kormány ugyanis nem nemzeti, nem keresztény és nem konzervatív. Bárcsak lenne itt egy jó konzervatív párt, boldogan szavaznék rá! A Jobbikkal kapcsolatban természetesen számos kifogás emelhető, de Churchill is szövetséget kötött Sztálinnal Hitler ellenében. Való igaz, sokféle ember van a Jobbikban, és ha a párt továbbra is fenntartja vállalhatatlan álláspontjait is, az komoly probléma lesz a későbbiekben, de ezek tisztázására rá­érünk, ha sikerül csökkentenünk a ránk nehezedő, már-már elviselhetetlenné váló nyomást.

Az összeállítást Nagy Gergely Miklós
készítette. (Fotók: Narancs)