A szuverenitás bátor megnyilvánulásai

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014.11.14 12:57

Publicisztika

Ha a Nyugat beavatkozik, az az emberi jogok, a demokrácia és – igen! – a liberalizmus jegyében történik. Ha Moszkva, akkor a jogelvonások, az autoriter kormányzás, az illiberalizmus jegyében teszi azt.

Nemrég Szocsiban megtartották a Valdaj Klub konferenciájának idei találkozóját, amin Vlagyimir Putyin stratégiai programbeszédet mondott. Az eddigiekhez képest semmi újat nem tartalmaz a szövege, mindazonáltal érdekes, hogy miként és hogyan igyekszik az orosz elnök behatolni azokba a résekbe, amelyek a nyugati tömb falán olykor-olykor megnyílnak. Egy efféle rés Magyarország, s akár Orbán Viktor személyes sikerének is mondható, hogy a beszéd egyik fontos elemévé vált a „nemzeti szuverenitások” hangsúlyozása.

Putyin azzal vádolta meg a Nyugatot, hogy félresöpörve a „nemzetek akaratát”, az erősebbek magasabb szinten határozzák meg a fejlődés irányát, és azt, hogy egyes kormányok miként döntsenek bizonyos, őket érintő kérdésekben. Hogy mit kívánt ezzel mondani, úgy közelíthetjük meg a legkönnyebben, ha lefordítjuk egy-egy konkrét ország politikai valóságára. Venezuelában vagy Ecuadorban a szegények jogainak megvédésével, populista módon a hatalmat megkaparintó kormányzatok gyakorlatilag kiirtják az ellenzéket – Caracasban az egyik tüntetésen minden további nélkül agyonlőtték az ország frissen megválasztott szépségkirálynőjét is –, rég elhallgattatták a médiát, s szankcionális beavatkozással hozzányúlnak a magántulajdonhoz. Az Egyesült Államok ezzel kapcsolatos nemtetszése nyomán Moszkva segítséget ígért mindkét országnak, szuverenitásuk megvédése érdekében.

Magyarországon lebontják a demokratikus rendszert, a médiát központosítják és kivéreztetik, hozzányúlnak a magántulajdonhoz (földtulajdonok, trafikok stb.), a választásokat nem fair módon rendezik meg (EBESZ), magyar és uniós szempontból roppant előnytelen energetikai szerződések születnek Oroszországgal, ráadásul úgy, hogy azok tényeit titkosítják. Az Európai Unió és az Egyesült Államok nemtetszését fejezi ki, mire Orbán Viktor szabadságharcot hirdet, s Ilham Alijev azeri diktátorral az oldalán a szuverenitás mellett tör lándzsát. Moszkva pedig üdvözli a szuverenitás eme bátor megnyilvánulásait.

Putyin és Orbán

 

A Valdaj Klub konferenciáján az is kitűnt: az orosz elnök egyébként szívesen osztozna a Nyugattal abban, hogy maga is alakítója legyen annak a nagyhatalmi szabályozásnak, ami eddig az egyes nemzetállamok számára meghatározta a kereteket. Ha ez továbbra is így volna, szava sem lenne Putyinnak ahhoz, hogy ne ugráljanak túlzottan az apróbb államok a szuverenitásukkal. Ez kényelmes is lenne neki, hisz jogot biztosítana számára ahhoz, hogy a most épülő Eurázsiai Unióhoz „csatlakozó” országok gazdaságát, védelmi, pénzügyi és külpolitikáját maga határozza meg. A Nyugat azonban ebbe nem ment bele. Kettős mérce lenne ez, vagy valami egészen más? Oroszország visszaszorítása abba az alárendelt helyzetbe, amelyet a Szovjetunió felemelkedéséig, illetve részben a Szovjetunó bukása után kénytelen volt elviselni? Nyilvánvalóan Putyin ekként fogja fel a dolgot, Nyugaton azonban egészen mást látnak.

Ha a Nyugat beavatkozik, az az emberi jogok, a demokrácia és – igen! – a liberalizmus jegyében történik. Ha Moszkva, akkor a jogelvonások, az autoriter kormányzás, az illiberalizmus jegyében teszi azt. Akárcsak jogelődei korábban. Ha bárkinek is fenntartása lenne e kijelentéssel kapcsolatban, vessen egy pillantást a Donyeck-medencében történtekre, arra, amit Moszkva Moldáviában tervez (Tiraszpol), de ide tartozik akár „Paks 2” is, illetve az a baráti támasz, melyet Moszkva ígér a demokrácia magyarországi lebontásában (Jobbik, Kovács Béla), hogy a nyugati náci pártoknak nyújtott orosz segédletről most ne is beszéljünk.

Apropó nácik… Pár hónappal a Valdaj-konferencián elhangzottakat megelőzően ünnepelték Moszkvában az úgynevezett Molotov–Ribbentrop – valójában Hitler–Sztálin – paktum aláírásának 75. évfordulóját. A megállapodás (1939. augusztus 23.) nem egyszerűen előzménye volt a második világháborúnak, hanem egyik kiváltó oka is. Történészi szempontból nem tudjuk, mi történt volna ennek hiányában, ám az tény: Hitlernek komoly nehézségeket okozott volna megtámadni Lengyelországot, ha nem számíthat rá, hogy a Szovjetunió nem lép fel vele szemben ennek megakadályozására, mi több, nem könnyíti meg dolgát azzal, hogy a paktum titkos záradékának szellemében, segít legyűrni Lengyelországot, megszállva annak keleti felét.

Nos, a Szovjetunió utáni Oroszország szégyenkedve ítélte el eddig a Nyugatot, valamint Kelet-Európa több kis népét – így a lengyelek mellett a baltiakat is – eláruló német–szovjet megállapodást. Egész eddig. Putyin ugyanis nemrég kijelentette: minden oka megvan az oroszoknak, hogy büszkék legyenek erre a paktumra, beleértve annak titkos záradékát is.

Hogy ezt milyen komolyan gondolta, mi sem bizonyítja jobban, mint az a nyári félhivatalos orosz ajánlat, amit Varsó kapott, s amit nyilvánvalóan visszautasított, hogy Lengyelország és Oroszország ossza fel egymás között Ukrajnát. A lengyelek kapnák az ország nyugati felét, ami „ugye” 1939 előtt amúgy is hozzájuk tartozott, az oroszok viszont minden mást: beleértve Kijevet s a most lázadozó Donyeck-medencét. No persze, a magyaroknak is juthat esetleg valami, mondjuk a Kárpátalja, de ez még félhivatalos formában sem hangozott el, mindössze Putyin „alázatos és hálás ellenzéke”, Zsirinovszkij kotyogta ki.

Így néznek ki az orosz elnök geopolitikai tervei jelenleg. Van még hova fejlődniük.

A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.

Neked ajánljuk