Diószegi-Szőcs Máté

A világ közepén

A történelem-alaptanterv furcsaságairól

  • Diószegi-Szőcs Máté
  • 2020. április 5.

Publicisztika

Bármit mond is az emberminiszter, az új Nemzeti alaptanterv körül óriási vita zajlik, és széles az elégedetlenség. A következőkben megpróbálom kizárólag szakmai szempontból elemezni a NAT történelem és állampolgári ismeretek tantárgyról szóló részét. Hiszek ugyanis abban, hogy egyszer újra számít majd a döntéshozatal folyamatában a szakmai párbeszéd.

Miért tanítunk történelmet?

A történelem tanításának egyik alapvető célja, hogy a tanuló megtanuljon eligazodni a társadalom, a politika és a gazdaság összetett folyamatai között, és a múlt tanulmányozása révén sikeresen tudja értelmezni a jelen történéseit. A másik – és ez adja Magyarországon a történelem tantárgy kiemelt státusát – a nemzeti identitás ápolása és elmélyítése. Ezt a két célt a történelemtanárok döntő többsége, a társadalom, a politikai elit és az eddigi alaptantervek is osztják.

Ahogyan a frissen kiadott NAT is. Emellett az általános bevezető szerint az oktatás célja, hogy a tanuló részt vegyen a tanulási tevékenységben (tehát ne a tanárok töltsék a fejébe a tudást, hanem saját tevékenységén keresztül jusson ismeretekhez). Ehhez a NAT megfogalmazása szerint fontos a kompetenciák fejlesztése, méghozzá oly módon, hogy a diák azt kreatívan alkalmazni is tudja. Olyan munkamódszereket javasol, mint a differenciált egyéni munka, az együttműködésen alapuló munkaformák (páros munka, csoportmunka), szorgalmazza a tantárgyi interdiszciplinaritást. A pedagógus feladatául azt jelöli ki, hogy alapvetően támogassa a diákok értelmezési és problémamegoldó tevékenységét. Mindezzel maradéktalanul egyetértek, és gondolom, ezzel kollégáim többsége is így van. Ez lenne a korszerű oktatás alapja. Mivel e feladat elvégzése időigényes, nem sikerülhet tananyagcsökkentés és a széles körű tanári szabadság biztosítása nélkül.

Az alaptanterv előírása szerint 5. és 8. osztály között 25 főbb témakört kell megtanítani, míg 9. és 12. között 29-et. A főbb témakörökből is kiolvasható a szándék a tananyag csökkentésére, és a nemrég megjelent kerettantervek is ezt igazolták. Szinte mindenki egyetértett abban, hogy a történelem-kerettanterv túlzsúfolt, és az adott óraszámokkal csak a rohanást és a frontális előadást teszi lehetővé. (Hiszen a történelem kötelező érettségi tantárgy, így itt nem érvényesül a „becsukom a terem ajtaját, és azt teszek, amit akarok” elv, mert azzal veszélybe sodorjuk diákjaink sikeres érettségijét.) A csökkentés a kerettanterv tanúsága szerint megvalósult. A megtanulandó évszámok és fogalmak mennyisége töredéke az eddigieknek, és komplett témakörök repültek (például az őskor, a római császárkor, a kora középkori Európa történetének nagy része). A 9–10. évfolyamon 39 témát kell tanítani, tehát átlagosan 3 tanóra jut egyre. Így valóban esély nyílik a lassabb, megfontoltabb haladásra – de attól még messze vagyunk, hogy ebben az óraszámban ennyi téma mellett végre lehessen hajtani a NAT saját maga által kitűzött céljait. Ahhoz, hogy ténylegesen problémamegoldó, tevékenység-központú legyen a történelemoktatás, még ennél is kevesebb témakör és nagyobb tanári szabadság lenne szükséges. Valójában arról az igényről kellene lemondani, hogy a témát és a lexikális anyagot megszabja a kerettanterv és a NAT. Helyette arra kellene koncentrálni, hogy a diákok képesek legyenek források és szakszövegek alapján következtetéseket levonni. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének kiemelt témák, amelyekkel mindenképpen foglalkozni kell; ezeket azonban széles szakmai konszenzusnak kellene övezni (ami szerintem igen könnyen összejönne).

 

Ijesztő gondolatok

A NAT általános céljai között hangsúlyosan megjelenő interdiszciplinaritásnak, a tantárgyak közötti együttműködés lehetőségének a szövegben további nyomai nincsenek. Nem látni sem azokat a témajavaslatokat, amelyekben össze lehetne dolgozni más tantárgyakkal, sem a multidiszciplináris megközelítés lehetőségeit. (Ilyen lehetne például a kerettantervben is szereplő pestisjárvány komplex irodalmi, biológiai, képzőművészeti, filozófiai, földrajzi és történelmi elemzése – de számtalan más témát lehetne több tudományterület felől megközelíteni. Ennek hiányát egyébként a Magyar Tudományos Akadémiának a 2018-as NAT-tervezetre adott bírálata is említi.)

Ez az írás azonban nem született volna meg, ha belenyugodnék abba, hogy Kádár János Magyarországát éltessük tovább. Ha ugyanis ilyen kevés a megtanulandó tényanyag, ráadásul, szintén nagyon helyesen, biztosítva van 22 óra érettségire készülés a 12. évfolyamon, akkor a kerettantervet szabadon alkalmazhatom, mert az érettségi tényanyagának elsajátítása és a típusfeladatok gyakorlása bőven megoldhatónak tűnik. (Már ha olyan
diákokkal dolgozom, akiknek nincsenek elemi szövegértési problémáik.) Ha a NAT történelem tantárgyi részének elméleti bevezetője nem érdekel (hiszen a kerettanterv és az érettségi követelmény számít), akkor szintén nem ragadtam volna klaviatúrát. Csakhogy a történelem tantárgyhoz fűzött elméleti bevezetőben egészen ijesztő dolgokat találunk.

A szöveg szerzője vagy szerzői szerint a történelem azért is fontos, mert a történelmi folyamatok meghatározzák a jelent. Stimmt. Arról azonban szó sem esik, hogy a történelmi tudás csak úgy értelmezhető, ha szem előtt tartjuk azt, hogy a jelen is meghatározza a múltat. A múlt értelmezése mindig jelenbéli helyzetünk függvénye: még a legfontosabb események is változnak annak tükrében, hogy milyennek éljük meg a saját jelenünket. Abban a korban, amelyben központi kérdés megkülönböztetni az álhíreket a valódiaktól, és amelyben az identitás lett a modern politika legfontosabb szervező elve, nem megtanítani azt, hogy miként változnak a történeteink a jelen eseményeinek tükrében – nagy hiba. Nem elvárni, hogy a diákok megtanulják a történelmi tudás keletkezésének a folyamatát, hogy értelmezni tudják az ugyanazon eseményekről és folyamatokról alkotott párhuzamos narratívákat – súlyos felelőtlenség. Hogyan remélhetjük így azt, hogy a diákok gondolkodjanak, véleményt alkossanak, és képesek legyenek a forráskritikára?

Hasonlóan súlyos elméleti probléma, hogy az alaptanterv úgy beszél a történelmi tényről, mintha az egyértelmű és elfogadott fogalom lenne. Ám a szöveg szerzője vagy nagyon felületes volt, vagy a történelemelmélet alapjaival sincs tisztában. A 20. század eleje óta elfogadott tudományfilozófiai alapvetés, hogy a tények nem adottak, hanem értelmezési folyamat eredményeként keletkeznek; már pusztán az, hogy milyen tényeket választunk ki, interpretációnak tekinthető. Ha ezt belátjuk, sokkal hatékonyabban tudjuk megtanítani diákjainknak, miként igazodhatnak el a jelen tény- és áltényrengetegében. Megtanulhatnák például, hogyan formálódnak mindennapi világunk narratívái, és így talán felkészültebbek lennének a szándékos dezinformálással szemben, vagy éppen nem szorulnának be a saját véleménybuborékukba. Az új NAT történelem­szemlélete nem alkalmas az eligazodásra a modern világban. Vagyis nem látja el alapfunkcióját sem.

Bár gyakorlati jelentősége csekély, mégis ijesztő az a megállapítás a szövegben, miszerint az egyetemes történelmet szigetszerűen, míg a magyar történelmet kontinuitásában tanítjuk. Jóindulatúan úgy vélhetjük, ez olyasmit jelent, hogy a nemzeti identitás fontossága miatt a magyar történelemről jóval többet tanulunk; de az attól még nem lesz folytatólagos, hiszen a kronologikus történelemtanítás nem lehet más, mint szigetszerű.

Súlyosabb gyakorlati probléma, hogy a NAT szerint az egyetemes történelmi jelenségeket a magyar példákon keresztül kell bemutatni, s ez a kívánalom a kerettantervben is megjelenik. Csakhogy így hamis történelmet tanítunk. A NAT szemlélete a lényeget fedi el; azt, hogy Közép-Európában minden nagyon másképpen van. Elveszítjük annak a lehetőségét, hogy meglássuk a magyar és a nyugati világ különbözőségét, ha úgy tetszik, a magyar történelem egyediségét.

 

Leegyszerűsítő mesék helyett

Nem sikeres a spirális történelemtanítás sem: az ti., hogy végigtanítjuk a történelmet az 5. és 8. osztályok között, majd ugyanazt a 9–12. osztályokban. Ráadásul a NAT határozottan állást foglal: az 5–6. osztályban történeteket kell mesélni, személyeket és portrékat bemutatni. De valóban hasznos-e az, ha egyszerű történeteket tanítunk a régmúltról történelem címén két évig, majd utána megpróbáljuk megmutatni, hogy ezek valójában milyen összetett, komplex és bonyolult folyamatok és jelenségek? Nehéz lenne erre igennel válaszolni – a leegyszerűsítő mesék később sok kárt tudnak okozni. Pedig a kezdet, az első téma remek: a személyes történelem: a család tapasztalatain keresztül kezdjük a tanítást, majd a címereken és zászlókon át jutunk el az időszámítás megtanításáig. Sajnos ez azonban csak hét tanóra. Ha viszont ebből állna az első két év, vagyis a tanulókat körülvevő világon és személyes történetükön keresztül tanulnák meg a történelmi műveleteket, alapvető fogalmakat és a kronológiát, akkor sokkal sikeresebben lehetne a 7. osztálytól elkezdeni a kronologikus történelmet. Így azonban tízéves kisgyerekek küszködnek majd az ókori és a középkori világ számukra távoli absztrakcióival, vagy tanulnak leegyszerűsített meséket, amelyeket aztán korrigálni lehet majd a középiskolában.

Kifejezetten károsnak tartom, hogy a tanárokkal szemben megfogalmazott elvárások között a helyes és reális célok mellett (mint az ismeretszerzés képessége, a közös kulturális kódok megismerése, demokratikus államszervezet megértése, a piacgazdaság működésének megértése stb.) sok irreális feladatot fogalmaz meg a szöveg. Nem elvárható a történelemtanároktól, hogy ők alakítsák ki a helyes identitást, vagy ők érjék el, hogy a diákok cselekvő részt vállaljanak gazdasági, kulturális és politikai folyamatokban. Ahogy az sem, hogy mi neveljük normakövetővé őket, vagy arra, hogy kialakuljon bennük a megemlékezés igénye. Mindez a társadalom egészének a feladata. Ezen belül a megfelelő szemlélet formálása lehet az iskolarendszer dolga, a történelemtanárok felelőssége pedig a történelem olyan értelmezésének megtanítása, amely a társadalom által konszenzuálisan elfogadott értékeket közvetíti – de határozottan nem lehet feladat azok kialakítása. Ez a kiindulás elavult tanulásképet közvetít: a passzív tanulói elmét a tanár formálja. Ez nemcsak helytelen, de a NAT fent idézett szemléletével is szembemegy, s ezek az elvárások kellemetlen torzulásokhoz vezethetnek a tanári tevékenységben is. Képzeljük el azt a tanárt, aki úgy sétál be a terembe, hogy az ő felelőssége, hogy a diák „erős, határozott magyar identitással rendelkezzen”, vagy „kialakuljon (…) a történelmi tragédiák áldozatainak szenvedése iránti együttérzés”.

Nem segít a NAT komolyan vehetőségén a szöveg összefésületlensége és a rengeteg ismétlés sem. Az elméleti bevezető pongyola felszínességével szemben áll a 9–12. évfolyamoknál megfogalmazott tanulási célok érettségi kompetenciákhoz igazított, szakszerű megfogalmazása. Fájdalmas és érthetetlen a társadalomismeret mint tantárgy és tudásterület száműzése – a hon- és népismeret, illetve az állampolgári ismeretek korántsem fedik le ezt a területet. Az is sajnálatos, hogy a történettudomány utóbbi ötven évének újításai, szemléletváltásai nyomokban sem jelennek meg a Nemzeti alaptantervben.

Végezetül, a legsúlyosabb hiányosság az, hogy továbbra sem tétel a magyar oktatásban a tanári szabadság, nem kerül vissza a tankönyvválasztás szabadsága és az a szabadság sem biztosított, hogy a pedagógus alkalmazkodhasson az általa tanított diákok adottságai­hoz és szükségleteihez.

Mindezek alapján ennek a NAT-nak nem egyszerűen a bevezetését kell elhalasztani, hanem a 2018. augusztus 31-i tervezethez visszatérve valódi szakmai párbeszédet kell folytatni és konszenzust kialakítani. Ha ugyanis valamit megtanulhattunk a magyar történelemből, az az, hogy erőből sok mindent le lehet nyomni a társadalom torkán, de ötszáz éves rutinunk van abban, hogy ennek a megemésztését elszabotáljuk. Most sem lesz ez másként – csakhogy ezzel újabb éveket vesztegetünk el a modern, hatékony, nemzetépítő oktatás megteremtésének folyamatában.

A szerző történelemtanár.

Figyelmébe ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.

A miniszter titkos vágya

Jövőre lesz tíz éve, hogy Lázár János a kormányinfón közölte, megépül a balatoni körvasút abból az 1100 milliárd forintból, amit a kormány vasútfejlesztésekre szán. A projektnek 2023-ban kellett volna befejeződnie, és egy ideig a gyanús jelek mellett is úgy tűnt, hogy minden a tervek szerint alakul: 2021. június 18-án átadták az észak-balatoni vasútvonal Szabadbattyán és Balatonfüred közötti 55 kilométeres, villamosított szakaszát.

Ahol mindenki nyer

Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn baráti látogatáson tartózkodott a szomszédos Szlovákiában, ahol tárgyalásokat folytatott Robert Fico miniszterelnökkel és Peter Pellegrini államfővel. Hogy miről tárgyaltak, arról sok okosságot nem lehetett megtudni, az államfő hivatala nem adott ki közleményt, posztoltak egy kényszeredett fotót és lapoztak; a miniszterelnök, Orbán „régi barátja” ennél egy fokkal udvariasabbnak bizonyult, amikor valamiféle memorandumot írt alá vendégével; annak nagyjából annyi volt a veleje, hogy Fico és Orbán matadorok, és reményeik szerint még sokáig azok is maradnak (Robert Fico szíves közlése).

„Inkább magamat választom”

A Budaörsi Latinovits Színház fiatal színésze a versenysport helyett végül a színház mellett döntött, és ebben nagy szerepe volt Takács Vera televíziós szerkesztőnek, rendezőnek is. Bár jelentős színházi és ismert filmes szerepek is kötődnek hozzá, azért felmerülnek számára a színház mellett más opciók is.

Az irgalom atyja

Megosztott egyházat és félig megkezdett reformokat hagyott maga után, de olyan mintát kínált a jövő egyházfőinek, amely nemcsak a katolikusoknak, hanem a világiaknak is rokonszenves lehet. Ügyesebb politikus és élesebb nyelvű gondolkodó volt, mint sejtenénk.