A világ közepén

A történelem-alaptanterv furcsaságairól

Bármit mond is az emberminiszter, az új Nemzeti alaptanterv körül óriási vita zajlik, és széles az elégedetlenség. A következőkben megpróbálom kizárólag szakmai szempontból elemezni a NAT történelem és állampolgári ismeretek tantárgyról szóló részét. Hiszek ugyanis abban, hogy egyszer újra számít majd a döntéshozatal folyamatában a szakmai párbeszéd.

Miért tanítunk történelmet?

A történelem tanításának egyik alapvető célja, hogy a tanuló megtanuljon eligazodni a társadalom, a politika és a gazdaság összetett folyamatai között, és a múlt tanulmányozása révén sikeresen tudja értelmezni a jelen történéseit. A másik – és ez adja Magyarországon a történelem tantárgy kiemelt státusát – a nemzeti identitás ápolása és elmélyítése. Ezt a két célt a történelemtanárok döntő többsége, a társadalom, a politikai elit és az eddigi alaptantervek is osztják.

Ahogyan a frissen kiadott NAT is. Emellett az általános bevezető szerint az oktatás célja, hogy a tanuló részt vegyen a tanulási tevékenységben (tehát ne a tanárok töltsék a fejébe a tudást, hanem saját tevékenységén keresztül jusson ismeretekhez). Ehhez a NAT megfogalmazása szerint fontos a kompetenciák fejlesztése, méghozzá oly módon, hogy a diák azt kreatívan alkalmazni is tudja. Olyan munkamódszereket javasol, mint a differenciált egyéni munka, az együttműködésen alapuló munkaformák (páros munka, csoportmunka), szorgalmazza a tantárgyi interdiszciplinaritást. A pedagógus feladatául azt jelöli ki, hogy alapvetően támogassa a diákok értelmezési és problémamegoldó tevékenységét. Mindezzel maradéktalanul egyetértek, és gondolom, ezzel kollégáim többsége is így van. Ez lenne a korszerű oktatás alapja. Mivel e feladat elvégzése időigényes, nem sikerülhet tananyagcsökkentés és a széles körű tanári szabadság biztosítása nélkül.

Az alaptanterv előírása szerint 5. és 8. osztály között 25 főbb témakört kell megtanítani, míg 9. és 12. között 29-et. A főbb témakörökből is kiolvasható a szándék a tananyag csökkentésére, és a nemrég megjelent kerettantervek is ezt igazolták. Szinte mindenki egyetértett abban, hogy a történelem-kerettanterv túlzsúfolt, és az adott óraszámokkal csak a rohanást és a frontális előadást teszi lehetővé. (Hiszen a történelem kötelező érettségi tantárgy, így itt nem érvényesül a „becsukom a terem ajtaját, és azt teszek, amit akarok” elv, mert azzal veszélybe sodorjuk diákjaink sikeres érettségijét.) A csökkentés a kerettanterv tanúsága szerint megvalósult. A megtanulandó évszámok és fogalmak mennyisége töredéke az eddigieknek, és komplett témakörök repültek (például az őskor, a római császárkor, a kora középkori Európa történetének nagy része). A 9–10. évfolyamon 39 témát kell tanítani, tehát átlagosan 3 tanóra jut egyre. Így valóban esély nyílik a lassabb, megfontoltabb haladásra – de attól még messze vagyunk, hogy ebben az óraszámban ennyi téma mellett végre lehessen hajtani a NAT saját maga által kitűzött céljait. Ahhoz, hogy ténylegesen problémamegoldó, tevékenység-központú legyen a történelemoktatás, még ennél is kevesebb témakör és nagyobb tanári szabadság lenne szükséges. Valójában arról az igényről kellene lemondani, hogy a témát és a lexikális anyagot megszabja a kerettanterv és a NAT. Helyette arra kellene koncentrálni, hogy a diákok képesek legyenek források és szakszövegek alapján következtetéseket levonni. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének kiemelt témák, amelyekkel mindenképpen foglalkozni kell; ezeket azonban széles szakmai konszenzusnak kellene övezni (ami szerintem igen könnyen összejönne).

 

Ijesztő gondolatok

A NAT általános céljai között hangsúlyosan megjelenő interdiszciplinaritásnak, a tantárgyak közötti együttműködés lehetőségének a szövegben további nyomai nincsenek. Nem látni sem azokat a témajavaslatokat, amelyekben össze lehetne dolgozni más tantárgyakkal, sem a multidiszciplináris megközelítés lehetőségeit. (Ilyen lehetne például a kerettantervben is szereplő pestisjárvány komplex irodalmi, biológiai, képzőművészeti, filozófiai, földrajzi és történelmi elemzése – de számtalan más témát lehetne több tudományterület felől megközelíteni. Ennek hiányát egyébként a Magyar Tudományos Akadémiának a 2018-as NAT-tervezetre adott bírálata is említi.)

Ez az írás azonban nem született volna meg, ha belenyugodnék abba, hogy Kádár János Magyarországát éltessük tovább. Ha ugyanis ilyen kevés a megtanulandó tényanyag, ráadásul, szintén nagyon helyesen, biztosítva van 22 óra érettségire készülés a 12. évfolyamon, akkor a kerettantervet szabadon alkalmazhatom, mert az érettségi tényanyagának elsajátítása és a típusfeladatok gyakorlása bőven megoldhatónak tűnik. (Már ha olyan
diákokkal dolgozom, akiknek nincsenek elemi szövegértési problémáik.) Ha a NAT történelem tantárgyi részének elméleti bevezetője nem érdekel (hiszen a kerettanterv és az érettségi követelmény számít), akkor szintén nem ragadtam volna klaviatúrát. Csakhogy a történelem tantárgyhoz fűzött elméleti bevezetőben egészen ijesztő dolgokat találunk.

A szöveg szerzője vagy szerzői szerint a történelem azért is fontos, mert a történelmi folyamatok meghatározzák a jelent. Stimmt. Arról azonban szó sem esik, hogy a történelmi tudás csak úgy értelmezhető, ha szem előtt tartjuk azt, hogy a jelen is meghatározza a múltat. A múlt értelmezése mindig jelenbéli helyzetünk függvénye: még a legfontosabb események is változnak annak tükrében, hogy milyennek éljük meg a saját jelenünket. Abban a korban, amelyben központi kérdés megkülönböztetni az álhíreket a valódiaktól, és amelyben az identitás lett a modern politika legfontosabb szervező elve, nem megtanítani azt, hogy miként változnak a történeteink a jelen eseményeinek tükrében – nagy hiba. Nem elvárni, hogy a diákok megtanulják a történelmi tudás keletkezésének a folyamatát, hogy értelmezni tudják az ugyanazon eseményekről és folyamatokról alkotott párhuzamos narratívákat – súlyos felelőtlenség. Hogyan remélhetjük így azt, hogy a diákok gondolkodjanak, véleményt alkossanak, és képesek legyenek a forráskritikára?

Hasonlóan súlyos elméleti probléma, hogy az alaptanterv úgy beszél a történelmi tényről, mintha az egyértelmű és elfogadott fogalom lenne. Ám a szöveg szerzője vagy nagyon felületes volt, vagy a történelemelmélet alapjaival sincs tisztában. A 20. század eleje óta elfogadott tudományfilozófiai alapvetés, hogy a tények nem adottak, hanem értelmezési folyamat eredményeként keletkeznek; már pusztán az, hogy milyen tényeket választunk ki, interpretációnak tekinthető. Ha ezt belátjuk, sokkal hatékonyabban tudjuk megtanítani diákjainknak, miként igazodhatnak el a jelen tény- és áltényrengetegében. Megtanulhatnák például, hogyan formálódnak mindennapi világunk narratívái, és így talán felkészültebbek lennének a szándékos dezinformálással szemben, vagy éppen nem szorulnának be a saját véleménybuborékukba. Az új NAT történelem­szemlélete nem alkalmas az eligazodásra a modern világban. Vagyis nem látja el alapfunkcióját sem.

Bár gyakorlati jelentősége csekély, mégis ijesztő az a megállapítás a szövegben, miszerint az egyetemes történelmet szigetszerűen, míg a magyar történelmet kontinuitásában tanítjuk. Jóindulatúan úgy vélhetjük, ez olyasmit jelent, hogy a nemzeti identitás fontossága miatt a magyar történelemről jóval többet tanulunk; de az attól még nem lesz folytatólagos, hiszen a kronologikus történelemtanítás nem lehet más, mint szigetszerű.

Súlyosabb gyakorlati probléma, hogy a NAT szerint az egyetemes történelmi jelenségeket a magyar példákon keresztül kell bemutatni, s ez a kívánalom a kerettantervben is megjelenik. Csakhogy így hamis történelmet tanítunk. A NAT szemlélete a lényeget fedi el; azt, hogy Közép-Európában minden nagyon másképpen van. Elveszítjük annak a lehetőségét, hogy meglássuk a magyar és a nyugati világ különbözőségét, ha úgy tetszik, a magyar történelem egyediségét.

 

Leegyszerűsítő mesék helyett

Nem sikeres a spirális történelemtanítás sem: az ti., hogy végigtanítjuk a történelmet az 5. és 8. osztályok között, majd ugyanazt a 9–12. osztályokban. Ráadásul a NAT határozottan állást foglal: az 5–6. osztályban történeteket kell mesélni, személyeket és portrékat bemutatni. De valóban hasznos-e az, ha egyszerű történeteket tanítunk a régmúltról történelem címén két évig, majd utána megpróbáljuk megmutatni, hogy ezek valójában milyen összetett, komplex és bonyolult folyamatok és jelenségek? Nehéz lenne erre igennel válaszolni – a leegyszerűsítő mesék később sok kárt tudnak okozni. Pedig a kezdet, az első téma remek: a személyes történelem: a család tapasztalatain keresztül kezdjük a tanítást, majd a címereken és zászlókon át jutunk el az időszámítás megtanításáig. Sajnos ez azonban csak hét tanóra. Ha viszont ebből állna az első két év, vagyis a tanulókat körülvevő világon és személyes történetükön keresztül tanulnák meg a történelmi műveleteket, alapvető fogalmakat és a kronológiát, akkor sokkal sikeresebben lehetne a 7. osztálytól elkezdeni a kronologikus történelmet. Így azonban tízéves kisgyerekek küszködnek majd az ókori és a középkori világ számukra távoli absztrakcióival, vagy tanulnak leegyszerűsített meséket, amelyeket aztán korrigálni lehet majd a középiskolában.

Kifejezetten károsnak tartom, hogy a tanárokkal szemben megfogalmazott elvárások között a helyes és reális célok mellett (mint az ismeretszerzés képessége, a közös kulturális kódok megismerése, demokratikus államszervezet megértése, a piacgazdaság működésének megértése stb.) sok irreális feladatot fogalmaz meg a szöveg. Nem elvárható a történelemtanároktól, hogy ők alakítsák ki a helyes identitást, vagy ők érjék el, hogy a diákok cselekvő részt vállaljanak gazdasági, kulturális és politikai folyamatokban. Ahogy az sem, hogy mi neveljük normakövetővé őket, vagy arra, hogy kialakuljon bennük a megemlékezés igénye. Mindez a társadalom egészének a feladata. Ezen belül a megfelelő szemlélet formálása lehet az iskolarendszer dolga, a történelemtanárok felelőssége pedig a történelem olyan értelmezésének megtanítása, amely a társadalom által konszenzuálisan elfogadott értékeket közvetíti – de határozottan nem lehet feladat azok kialakítása. Ez a kiindulás elavult tanulásképet közvetít: a passzív tanulói elmét a tanár formálja. Ez nemcsak helytelen, de a NAT fent idézett szemléletével is szembemegy, s ezek az elvárások kellemetlen torzulásokhoz vezethetnek a tanári tevékenységben is. Képzeljük el azt a tanárt, aki úgy sétál be a terembe, hogy az ő felelőssége, hogy a diák „erős, határozott magyar identitással rendelkezzen”, vagy „kialakuljon (…) a történelmi tragédiák áldozatainak szenvedése iránti együttérzés”.

Nem segít a NAT komolyan vehetőségén a szöveg összefésületlensége és a rengeteg ismétlés sem. Az elméleti bevezető pongyola felszínességével szemben áll a 9–12. évfolyamoknál megfogalmazott tanulási célok érettségi kompetenciákhoz igazított, szakszerű megfogalmazása. Fájdalmas és érthetetlen a társadalomismeret mint tantárgy és tudásterület száműzése – a hon- és népismeret, illetve az állampolgári ismeretek korántsem fedik le ezt a területet. Az is sajnálatos, hogy a történettudomány utóbbi ötven évének újításai, szemléletváltásai nyomokban sem jelennek meg a Nemzeti alaptantervben.

Végezetül, a legsúlyosabb hiányosság az, hogy továbbra sem tétel a magyar oktatásban a tanári szabadság, nem kerül vissza a tankönyvválasztás szabadsága és az a szabadság sem biztosított, hogy a pedagógus alkalmazkodhasson az általa tanított diákok adottságai­hoz és szükségleteihez.

Mindezek alapján ennek a NAT-nak nem egyszerűen a bevezetését kell elhalasztani, hanem a 2018. augusztus 31-i tervezethez visszatérve valódi szakmai párbeszédet kell folytatni és konszenzust kialakítani. Ha ugyanis valamit megtanulhattunk a magyar történelemből, az az, hogy erőből sok mindent le lehet nyomni a társadalom torkán, de ötszáz éves rutinunk van abban, hogy ennek a megemésztését elszabotáljuk. Most sem lesz ez másként – csakhogy ezzel újabb éveket vesztegetünk el a modern, hatékony, nemzetépítő oktatás megteremtésének folyamatában.

A szerző történelemtanár.