Kis János

A szolidaritás parancsa

A CEU-ról – egy furcsa cikk nyomán

  • Kis János
  • 2020.04.05 13:03

Publicisztika

Az orbáni autokrácia évei, Thomas Mann-nal szólva, „erkölcsi szempontból jó idők”. Nem mintha okvetlenül könnyű lenne a jót választani, de hogy mi a jó és mi a rossz, az könnyen eldönthető.

Az állampolgári jogok, a független gondolkodás és cselekvés felszámolásában részt venni: rossz. Rendes ember akkor sem teszi, ha nyomás alá kerül, akkor sem teszi, ha ezen az áron menthet meg a szűkebb környezete számára egy kis maradékot a szabadságból. Nem hunyászkodik meg, nem köt becstelen alkukat, nem tagadja meg a szolidaritást más üldözöttektől, csak hogy ő maga ne kényszerüljön osztozni a sorsukban.

A kormány 2017-ben nagyjából egy időben rontott rá a független civil szervezetekre és a CEU-ra. A külföldi eredetű anyagi forrásokat elfogadó civil szervezeteket törvényben kötelezték, hogy külföldről támogatott szervezetként regisztráltassák magukat. A CEU elüldözése céljából pedig testre szabottan módosították a felsőoktatási törvényt: a diplomaadás jogát olyan feltételekhez kötötték, melyek egy és csakis egy magyarországi egyetem – a CEU – esetében nem teljesültek.

Csaknem kétszáz civil szervezet 2017 júniusában bejelentette, hogy megtagadja a regisztrálási kötelezettség teljesítését. A jog bikkfanyelvén „külföldről támogatott szervezet” elnevezés „idegen ügynököt” jelent. Aki ezt magától nem értette volna meg, annak a lex NGO születését kísérő propagandakampány verte a fejébe. Ha az érintettek eleget tesznek az előírásnak, maguk tetoválták volna homlokukra a stigmát. Jogtudatos polgár ebbe nem mehet bele. A törvény hatálya alá vont szervezetek között jogvédők is vannak: őket a hivatásuk külön is eltiltja attól, hogy bár áldozatként, de mégiscsak tettestársakká váljanak egy jogsértő rendelkezés végrehajtásában.

Szabó Máté Dániel, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szakmai igazgatója visszatekintve elégedetten állapítja meg, hogy a polgári engedetlenség nemcsak erkölcsi önvédelemként, hanem túlélési stratégiaként is bevált: a kormány a mai napig nem nyúlt hozzá az engedetlenekhez (lásd: Mozgó célpontok, Magyar Narancs, 2020. február 27.). Ha az önkormányzati választások nemcsak felszínre hozták a mélyben zajló folyamatokat, melyek apránként, de kitartóan erodálják a rezsim alapjait, hanem fel is gyorsítják őket, és a két év múlva esedékes választások közeledtével a hatalom tartása megroppan, akkor az elégedettséget igazolni fogja az idő. Ma még nem tudhatjuk, hogy így lesz-e, annyit azonban tudhatunk: nem lehetetlen, hogy így legyen. De akár így lesz, akár nem, Szabónak abban mindenképpen igaza van, hogy az állampolgári jogok feladása nemcsak erkölcsileg helytelen, hanem a gyakorlatban sem vezet sehová. Aki feladja a jogait, csak védtelenebbé, kiszolgáltatottabbá teszi magát.

Szabó azonban ezt nem csak úgy általában szögezi le, hanem meg is nevezi az ellenpéldát. Már a cikk alcíme – „A civil szervezetek és a CEU túlélési stratégiáiról” – is jelzi, hogy itt egy szembeállításról lesz szó. A TASZ a törvénnyel való együtt nem működést választotta, a CEU pedig azon igyekezett, „hogy mindenben megfeleljen a törvénynek”. A TASZ él és virul, a CEU pedig, lám-lám, távozni kényszerül. Nem tudom, mi késztette Szabót az ellentétpár megkonstruálására. Ez azonban az ő magánügye, nem tartozik a nyilvánosságra. Az viszont a nyilvánosságra tartozik, hogy a szembeállítás konstruált; abszurd és félrevezető.

 

*

Szabónak mint jogásznak tudnia kell, mint jogvédőnek pedig kötelessége szem előtt tartani, hogy a lex NGO és a lex CEU logikája különbözik: más és más típusú szervezeteket sújtanak, más és más módon teremtenek jogsértő helyzeteket, más és más lépések következnek belőlük. A lex NGO-val nem lehet megalázkodás nélkül együttműködni. Ugyanakkor az együtt nem működő mindaddig folytathatja a tevékenységét, amíg a törvényt nem alkalmazzák vele szemben. A törvény nem a szervezetet hozza lépéskényszerbe, hanem az államot. S ha az állam a külső és belső tiltakozással dacolva törli az engedetlen szervezetet a bírósági nyilvántartásból, megfosztva a bejegyzett egyesületként vagy alapítványként élvezett jogosultságaitól, a jogvédő tevékenység – igaz, immár sokkal nehezebb körülmények között – akkor is tovább folytatható. A lex NGO ügye jelenleg a történet második szakaszában tart: a törvényt meghozták, az érintettek tömegével jelentették be, hogy nem engedelmeskednek az előírásainak, az állam pedig azóta sem lépett. Akadnak ugyan baljós előjelek, melyek szerint a hatalom épp mostanság készül felmelegíteni a három éven át jegelt lex NGO-t, de nem biztos, hogy meg is teszi.

Ám akárhogy alakuljon a polgári engedetlenséget gyakorló civil szervezetek további sorsa, a lex CEU teljesen más történet. Először is ez a törvény nem az államot hozta lépéskényszerbe, hanem az egyetemet. Ha az állam semmit nem csinál, az egyetem akkor sem folytathatja ugyanúgy, ahogy a törvény hatálybalépése előtt. Minden évben meg kell hirdetnie az oktatási programjait, közölnie kell a felvételre jelentkező hallgatókkal, hogy milyen diplomát kínál nekik, és garantálnia kell, hogy ha sikeresen elvégzik a tanulmányaikat, akkor meg is kapják azt – pontosan azt – a diplomát. A lex CEU hatálybalépésétől fogva ezt a garanciát akkor sem tudja megadni, ha az állam a kisujját sem mozdítja. Továbbá nem tudja garantálni az EU-n kívülről jelentkező diákoknak, hogy megkapják a törvényes itt-tartózkodásukhoz szükséges diákvízumot és az egyetemistastátusszal járó kedvezményeket, nem tudja garantálni a nem uniós állampolgárságú oktatóknak, hogy megkapják a tartózkodási és munkavállalási engedélyt: semmire nem tud garanciát adni. Ez részint jogi nehézség, de azon túl lélektani nehézség is. A bizonytalanság légkörében elmaradnak a legkompetitívebb diákok, elkezdődik a piacképes tanárok lemorzsolódása. A CEU helyzete ezért már az ellehetetlenítését célzó törvény elfogadásának pillanatában alapvetően különbözött a civil szervezetekétől. Arra pedig nem is gondolhat, hogy működési engedélyének visszavonása esetén egyetemként folytassa tovább. Attól fogva biztos volna, hogy nem adhat érvényes diplomát, nem fogadhat vízumköteles diákokat, nem foglalkoztathat a magyarországi munkavállalás jogával nem rendelkező oktatókat. Átalakulhat, persze, szabadegyetemmé, de a szabadegyetem – legyen bár nagyszerű vállalkozás – csak a nevében egyetem. Hallgatóságát nem terhelik tanulmányi kötelezettségek, az intézmény nem ígér diplomát.

Még egy további különbség is van a lex NGO és a lex CEU között. Amikor világossá vált, hogy a kormányt semmi nem tántorítja el a törvény keresztülerőszakolásától, és semmi nem veheti rá, hogy a törvényt visszavonja vagy módosítással húzza ki a méregfogát, akkor az egyetem vezetésének fontolóra kellett vennie a lehetőséget, hogy eleget tegyen a törvényben foglalt feltételeknek, azaz oktatási tevékenységbe kezdjen New York államban, ahol az amerikai akkreditációja honos. Ez roppant erőfeszítéseket kívánt, de egyáltalán nem tette kockára az egyetem szakmai és erkölcsi becsületét. Ami rávilágít a lex NGO és a lex CEU közti harmadik, lényegbe vágó különbségre. A lex CEU-ban foglalt feltétel teljesítése nem önlealacsonyítás, nem a stigma felvétele. Semmi szégyellnivaló nem lett volna abban, ha a CEU tartósan egyetemi képzést folytat New York állam területén: ellenkezőleg, ez csak öregbítette volna a jó hírét.

Más kérdés, hogy a törvényben foglalt feltétel teljesítése elegendő volt-e a CEU helyzetének rendezéséhez. Csak naiv, tájékozatlan emberek hihették, hogy a jogállamot viharos iramban romboló hatalmat a tények rá fogják kényszeríteni az egyetem legális státuszának elismerésére. A megoldáshoz a kormány együttműködésére lett volna szükség, és Szabónak abban igaza van, hogy a lex CEU elfogadása után az egyetem vezetése erre játszott.

Tisztában lehettek vele, hogy a kilátások nem biztatóak. Orruk előtt volt Iványi Gábor egyházának híres ügye és hasonló botrányos esetek egész sora. Nagyon csekély volt a valószínűsége, hogy Orbán aláírja a megállapodást New York állam oktatási hatóságával, majd a parlament Fidesz-többsége becikkelyezi azt. És mégis meg kellett próbálni. A CEU a magyar felsőoktatási, tudományos és kulturális élet szerves részeként vált nemzetközileg elismert, tekintélyes egyetemmé: nem a puszta túléléséért küzdött, hanem az identitásáért. Amikor a tét ilyen óriási, a legparányibb – tisztességgel kipróbálható – esélyről sem szabad lemondani. Ez önmagában is elégséges indok volt a kísérletre. De volt egy további indok is. A New York állambeli campus alapítása kínálta az utolsó lehetőséget, hogy az egyetem hozza lépéskényszerbe Orbánt.

Szabó megemlíti, hogy az év első felében a kormány hatalmas nemzetközi és hazai tiltakozási hullámmal került szembe, arról azonban szót sem ejt, hogy a világ mozgósításában milyen szerepet játszott a CEU és rektora, Michael Ignatieff, akinek a személyes kiállásáról – nyugodtan állíthatom – gyalázatos torzképet rajzol. Azt is elismeri, hogy az egyetem akkor tett próbát a törvényben szabott feltételek teljesítésével, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Orbánt sem a nemzetközi és hazai tudományos közvélemény nyomása, sem az Európai Bizottság felszólítása nem bírja rá a visszakozásra. És mégis megengedi magának, hogy – ellenőrizetlen híresztelések, pontatlan vagy kifejezetten hamis tényállítások alapján – úgy tegyen, mintha a CEU kezdettől fogva a törvénnyel való együttműködést választotta volna.

A törvényi feltétel teljesítésére tett kísérlet a válság rendezését nem hozta meg, de a másik célját elérte: sikerült lépéskényszerbe hozni a kormányt. Le kellett ülnie tárgyalni New York állam kormányzatával, megállapodást kellett kötnie vele, és ebből csak úgy farolhatott ki, hogy maga leplezte le a rosszhiszeműségét: az egyezség megszületett, Orbán küldönce átadta a New York-i hatóságoknak a miniszterelnök üzenetét, mely szerint részéről minden rendben – majd sohanapjára halasztotta az aláírást és hatálybaléptetést. Az egyenlőtlen küzdelmet a CEU elveszítette, de Orbán nagy árat fizetett a győzelemért. A New York-i epizód is benne volt az önkormányzati választások eredményében.

 

*

Van ennek a csörtének általánosabb tanulsága? Szerintem van, kettő is. Először: erkölcsi szempontból jó időkben elegendő a tisztesség és a józan ész, hogy az ember tudja, mit nem szabad megtennie. De, hogy mit kell tennie ehelyett, arra nincs általános szabály. Sokféle helyzet van, más és más helyzetekben más és más választás lehet helyes. Nem vagyok hívő ember, nem azt prédikálom, hogy „Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítéljenek!”. Csupán körültekintő mérlegelést ajánlok az ítéletalkotáshoz.

Másodszor: a szolidaritás parancsát nemcsak úgy lehet megszegni, hogy a saját bőrünk mentése érdekében – vagy egyszerűen csak közönyből – félrenézünk, amikor éppen másokat vesz üldözőbe a hatalom. Hanem úgy is, hogy érzéketlenséget tanúsítunk hozzánk hasonlóan üldöztetést szenvedő csoportok és szervezetek sajátos helyzete, a miénktől különböző problémái iránt, és együttérzés tanúsítása helyett triumfálunk a – szerintünk saját hibájuknak is betudható – balsorsuk fölött.

Ha már a CEU-ról beszélünk: senki ne képzelje, hogy az Ausztriába költözés egy kéjutazás. Az egyetem negyedszázad munkájával felépített identitásának vége, és ez rendkívüli módon próbára teszi belső kohézióját. Az áttelepülés részben előre nem is látható anyagi, szervezeti és adminisztratív nehézségekkel jár, ami tovább növeli az amúgy sem könnyen kezelhető feszültségeket. Ha majd a CEU túl lesz az átmenet évein, nyugodt körülmények közt át fogja gondolni történetének ezt a válságos szakaszát. Tisztázni fogja, hogy miért van oka büszkeségre, és mi az, amit mindamellett másképp is lehetett volna csinálnia. (Gondolom, ezt a többi üldözött is megteszi majd.) Nyilván a sorstársak, barátok, jóindulatú szemlélők észrevételeit is érdemes lesz figyelembe vennie. Vádaskodásra és kioktatásra azonban sem neki, sem a demokratikus közvéleménynek nem lesz – most pedig kiváltképpen nincs – szüksége.

A szerző a CEU oktatója.

 

Neked ajánljuk