. Amikor a megbuktatásában fõszerepet vállaló koalíciós partnert "elöntõ" korrupcióról beszél, vagy arról, hogy hajjaj, mi mindent tud õ, de nem mondja, mert hát úriember, és nem szarik a saját fészkébe, na de a véleménye az aztán megvan - arra alapoz, hogy a közhit szerint minden politikus lopik, és éppen ezért elég homályos utalásokat tenni ahhoz, hogy ellenlábasait denunciálja, magát pedig a moralitás piedesztáljára helyezze. S hogy valóban kontrollálatlan dührõl, bosszúról van szó, az leginkább mondatainak ellentmondásosságában érhetõ tetten: az ország érdekeinek mindenekfelettiségérõl, a gyors megoldás szükségességérõl beszél egyfelõl, a kezdetben elfogadott bizalmatlansági eljárás helyett az államfõnek benyújtandó lemondatását lebegteti másfelõl. E magatartásnak a hangoztatott felelõsségérzethez nem túl sok köze van. Ez a fajta kicsinyesség nem idegen tõle, hiszen sokszor bizonyította már: elég, ha emlékezetes soproni mutogatására gondolunk, ahol beintett az õt kifütyülõknek.
Egy kormányfõ közjogi értelemben rendkívül erõs, elmozdítani csak akkor lehet zökkenõmentesen - azaz a tartós kormányválságot megúszva -, ha a távozás szükségességét õ maga is belátja. Medgyessy Péternél errõl szó sem volt: noha az MSZP számos nagyfiúját lassan egy éve foglalkoztatta a miniszterelnök-csere lehetõsége, arról Medgyessy még a súlyos EP-választási kudarc után sem akart tudomást venni, illetve - ez több helyen megjelent már - az volt a kérése: ha egyszer elkerülhetetlen lesz, úgy történjék, hogy õ abból presztízsveszteség nélkül kerülhessen ki. De inkább az elsõ variációról volt szó: kormányozni akart, mégpedig nagyon. Fölösleges szépelegni, hogy ha Kovács Lászlóék egyenesek vele, akkor õ fogja a kalapját, a népért mindent. Ugyan már! Medgyessy Péter elszámította magát, még ha az MSZP kezdetben talán közömbös, utóbb álságos támogatásával tette is ezt: s így maga kínált esélyt arra, hogy a koalíció teljes egyetértésben megszabadulhasson tõle. (A kormányfõbuktatás történetét részletesen lásd e heti Nagyításunkban.)
Medgyessy Péter nem volt jó miniszterelnök: határozatlan, konfliktuskerülõ, az eseményekkel sodródó és kapkodó kormányfõként vonul be a politikatörténetbe. A világos irány hiányát lázas, kampányszerû bejelentésekkel pótolta. Hiába hirdette a 2002-es kampányban az MSZP, hogy a kormányzásról nem beszélni kell, mert a cselekvést semmiféle, mégoly trükkös marketingfogás sem helyettesítheti: a hamarosan leköszönõ kormány ebben Orbán tanítványának bizonyult. Pedig Medgyessytõl épp az ellenkezõjét várták: pont nehézkes mondatfûzése, a karizma teljes hiánya tette sokak szemében rokonszenvessé. A Nagy Vezetõ után végre egy átlagos fószer, aki nem a lázálmaival nyaggatja majd a társadalmat, hanem teszi a dolgát, és aki remélhetõleg olyan lesz, mint a jó futballbíró: észre sem lehet venni, hogy a pályán van, miközben a meccs rendben zajlik. A gördülékenyen elõadott gigantikus hazugságok után a mûködõképesség unalmára vágyott az ország nagyobbik része. És mi tagadás, Medgyessy ezt részben hozta is: a hatalom nem hazaárulózott le senkit, nem osztotta magyarra meg nem magyarra az országot. A magyar állam nevében a holokausztért vagy Nagy Imréék kivégzéséért szimbolikusan vállalt felelõsség Medgyessy múlhatatlan érdeme. Mint ahogyan az a szerep is, amit a magyar külpolitika renoméjának a helyreállításában, mindenekelõtt az orosz-magyar és a román-magyar viszony konszolidálásában vállalt. Reálisan látta azt is, hogy az államháztartás, az egészségügy megreformálása elodázhatatlan - ám e téren már semmire sem jutott. Nem véletlen: ehhez nagy ívû, ciklusokon átnyúló koncepciók kellettek volna, valamint egy eltökélt miniszterelnök, aki az értelmes célok érdekében vállalja az ütközéseket a számtalan érdekcsoporttal párton belül és kívül.
Medgyessy azonban a hárítások embere volt: ha egy nagy garral beharangozott program becsõdölt, másikkal állt elõ. Kétéves kormányzása a nemzeti közép, a demokratikus koalíció kormányának, a jóléti rendszerváltásnak a jegyében indult, hogy aztán modern köztársaságot kezdjen építeni, s idõvel gyermekközpontú politizálásra váltson. Az ez év eleji, ún. közjogi "javaslatai" e vonal kifulladását jelezték. Mert az elsõ száz nap után nem tudott olyan eredményt felmutatni, ami közvetlenül érzékelhetõ lett volna.
Az elsõ száz nap programja amúgy egyszerre volt záloga a 2002-es önkormányzati választások elsöprõ szocialista sikerének és a Medgyessy-kormány ellehetetlenülésének. Medgyessy és az MSZP megígérte, Medgyessy és az MSZP megadta: a gyõztesek állták a szavukat, és ebben a közhangulatban erõlködhetett bárhogyan a jobboldal (az országgyûlési választások tisztaságának megkérdõjelezése, a D-209-es ügy kirobbantása), semmit sem ért el, a kormányfõ és pártja népszerûsége soha nem látott magasságokba szökött. E népszerûségben mindenki - Medgyessy, az MSZP, az SZDSZ - együtt lubickolt; vita a szocialisták között legfeljebb csak abban lehetett, hogy melyikük a nagyobb medgyessysta. Medgyessy a közalkalmazotti béremeléssel azonban kényszerpályára állította kormányát (és az országot). Sokakban erõsítette azt az Orbánék idejében újra lábra kapó hitet, miszerint az állam egyetlen feladata a polgárok zsebének a teletömködése, s hogy minden bajra csak tõle várható megoldás: és amikor kiderült, hogy ez messze nem így van, mi több, ha az állam csak egy kicsit is így viselkedik, annak komoly gazdasági krízis a következménye, Medgyessy elvesztette a lába alól a talajt. Nagyjából ez idõ tájt kezdõdött a Fidesz demagóg - de rendkívül sikeres - hadjárata a "nem ezt ígérték" szlogennel, melynek során egyszerre támadták a kormányt a további osztogatás elmaradása és a túlköltekezés miatt. Ez volt az utolsó pillanat, amikor õszintén ki lehetett volna állni és radikálisan változtatni az addigi politikán. De nem: e helyett jött a hablatyolás a mindenféle tervekrõl, a sok száz kilométernyi autópályáról meg a többirõl.
Medgyessyék a kezdeti osztogatással öngyilkos módon magasra helyezték a mércét: a kormány további mûködését a lakosság nagy része a juttatások arányában ítélte meg. Ám további osztogatás nem volt, mi több, az utóbbi években a fogyasztásra és a nyakló nélküli hitelfelvételre biztatott népek egyre inkább úgy érezték: a személyes helyzetük romlott. Medgyessy a saját rossz lépései miatt veszítette el a bizalmat az MSZP-ben és a párton kívül. A menetrendszerûen hangoztatott, sokszor alaptalannak tûnõ (egyes esetekben azonban elgondolkodtató) korrupciós vádak sem használtak, nyilván: de önmagukban már egy közepesen sikeres kormányzás esetén sem árthattak volna semmit. (Lásd a D-209-es ügy csekély hatását.)
1996-ban Horn, 2000-ben Orbán népszerûsége hasonlóan alacsony volt, mint most Medgyessyé: ebben igaza van az erre hivatkozó kormányfõnek. Ám 1996-ban és 2000-ben is világos volt, hogy az MSZP, illetve a Fidesz a siker reményében lesz ott a végelszámolásnál. 1992-ben ellenben mindenki tisztában volt azzal, hogy az MDF megbukott; Medgyessy helyzete így inkább Antalléhoz hasonlítható. Ha Medgyessy marad, a 2006-os vereség már most borítékolható lett volna. Hogy nélküle mi lesz, nem tudható - de e bizonytalanság is biztatóbb most a koalíció számára, mint a bukás bizonyossága.
