A bukás bizonyossága

  • 2004. augusztus 26.

Publicisztika

Ez bizony csúnya búcsú: Medgyessy Péter, akit sok mindenért támadtak, de eleganciáját általában elismerték, képtelen méltósággal viselni bukását. Lelépésébõl az úriemberség hiányzik; amit a napokban épp õ hiányolt politikai ellenfeleibõl. Állapota emberileg érthetõ - mondják nem kis (és nem túl rokonszenves) iróniával a kormányfõt megbuktatók. Persze: vacak érzés lehet bukott embernek lenni. Az is elképzelhetõ, hogy jó néhány, Medgyessyvel amúgy nem szimpatizáló polgártársunkban keltett visszatetszést a kormányfõ puccsszerû kirúgása; ám ezzel együtt is szánalmas, ahogy sértett hiúságában vagdalkozik

. Amikor a megbuktatásában fõszerepet vállaló koalíciós partnert "elöntõ" korrupcióról beszél, vagy arról, hogy hajjaj, mi mindent tud õ, de nem mondja, mert hát úriember, és nem szarik a saját fészkébe, na de a véleménye az aztán megvan - arra alapoz, hogy a közhit szerint minden politikus lopik, és éppen ezért elég homályos utalásokat tenni ahhoz, hogy ellenlábasait denunciálja, magát pedig a moralitás piedesztáljára helyezze. S hogy valóban kontrollálatlan dührõl, bosszúról van szó, az leginkább mondatainak ellentmondásosságában érhetõ tetten: az ország érdekeinek mindenekfelettiségérõl, a gyors megoldás szükségességérõl beszél egyfelõl, a kezdetben elfogadott bizalmatlansági eljárás helyett az államfõnek benyújtandó lemondatását lebegteti másfelõl. E magatartásnak a hangoztatott felelõsségérzethez nem túl sok köze van. Ez a fajta kicsinyesség nem idegen tõle, hiszen sokszor bizonyította már: elég, ha emlékezetes soproni mutogatására gondolunk, ahol beintett az õt kifütyülõknek.

Egy kormányfõ közjogi értelemben rendkívül erõs, elmozdítani csak akkor lehet zökkenõmentesen - azaz a tartós kormányválságot megúszva -, ha a távozás szükségességét õ maga is belátja. Medgyessy Péternél errõl szó sem volt: noha az MSZP számos nagyfiúját lassan egy éve foglalkoztatta a miniszterelnök-csere lehetõsége, arról Medgyessy még a súlyos EP-választási kudarc után sem akart tudomást venni, illetve - ez több helyen megjelent már - az volt a kérése: ha egyszer elkerülhetetlen lesz, úgy történjék, hogy õ abból presztízsveszteség nélkül kerülhessen ki. De inkább az elsõ variációról volt szó: kormányozni akart, mégpedig nagyon. Fölösleges szépelegni, hogy ha Kovács Lászlóék egyenesek vele, akkor õ fogja a kalapját, a népért mindent. Ugyan már! Medgyessy Péter elszámította magát, még ha az MSZP kezdetben talán közömbös, utóbb álságos támogatásával tette is ezt: s így maga kínált esélyt arra, hogy a koalíció teljes egyetértésben megszabadulhasson tõle. (A kormányfõbuktatás történetét részletesen lásd e heti Nagyításunkban.)

Medgyessy Péter nem volt jó miniszterelnök: határozatlan, konfliktuskerülõ, az eseményekkel sodródó és kapkodó kormányfõként vonul be a politikatörténetbe. A világos irány hiányát lázas, kampányszerû bejelentésekkel pótolta. Hiába hirdette a 2002-es kampányban az MSZP, hogy a kormányzásról nem beszélni kell, mert a cselekvést semmiféle, mégoly trükkös marketingfogás sem helyettesítheti: a hamarosan leköszönõ kormány ebben Orbán tanítványának bizonyult. Pedig Medgyessytõl épp az ellenkezõjét várták: pont nehézkes mondatfûzése, a karizma teljes hiánya tette sokak szemében rokonszenvessé. A Nagy Vezetõ után végre egy átlagos fószer, aki nem a lázálmaival nyaggatja majd a társadalmat, hanem teszi a dolgát, és aki remélhetõleg olyan lesz, mint a jó futballbíró: észre sem lehet venni, hogy a pályán van, miközben a meccs rendben zajlik. A gördülékenyen elõadott gigantikus hazugságok után a mûködõképesség unalmára vágyott az ország nagyobbik része. És mi tagadás, Medgyessy ezt részben hozta is: a hatalom nem hazaárulózott le senkit, nem osztotta magyarra meg nem magyarra az országot. A magyar állam nevében a holokausztért vagy Nagy Imréék kivégzéséért szimbolikusan vállalt felelõsség Medgyessy múlhatatlan érdeme. Mint ahogyan az a szerep is, amit a magyar külpolitika renoméjának a helyreállításában, mindenekelõtt az orosz-magyar és a román-magyar viszony konszolidálásában vállalt. Reálisan látta azt is, hogy az államháztartás, az egészségügy megreformálása elodázhatatlan - ám e téren már semmire sem jutott. Nem véletlen: ehhez nagy ívû, ciklusokon átnyúló koncepciók kellettek volna, valamint egy eltökélt miniszterelnök, aki az értelmes célok érdekében vállalja az ütközéseket a számtalan érdekcsoporttal párton belül és kívül.

Medgyessy azonban a hárítások embere volt: ha egy nagy garral beharangozott program becsõdölt, másikkal állt elõ. Kétéves kormányzása a nemzeti közép, a demokratikus koalíció kormányának, a jóléti rendszerváltásnak a jegyében indult, hogy aztán modern köztársaságot kezdjen építeni, s idõvel gyermekközpontú politizálásra váltson. Az ez év eleji, ún. közjogi "javaslatai" e vonal kifulladását jelezték. Mert az elsõ száz nap után nem tudott olyan eredményt felmutatni, ami közvetlenül érzékelhetõ lett volna.

Az elsõ száz nap programja amúgy egyszerre volt záloga a 2002-es önkormányzati választások elsöprõ szocialista sikerének és a Medgyessy-kormány ellehetetlenülésének. Medgyessy és az MSZP megígérte, Medgyessy és az MSZP megadta: a gyõztesek állták a szavukat, és ebben a közhangulatban erõlködhetett bárhogyan a jobboldal (az országgyûlési választások tisztaságának megkérdõjelezése, a D-209-es ügy kirobbantása), semmit sem ért el, a kormányfõ és pártja népszerûsége soha nem látott magasságokba szökött. E népszerûségben mindenki - Medgyessy, az MSZP, az SZDSZ - együtt lubickolt; vita a szocialisták között legfeljebb csak abban lehetett, hogy melyikük a nagyobb medgyessysta. Medgyessy a közalkalmazotti béremeléssel azonban kényszerpályára állította kormányát (és az országot). Sokakban erõsítette azt az Orbánék idejében újra lábra kapó hitet, miszerint az állam egyetlen feladata a polgárok zsebének a teletömködése, s hogy minden bajra csak tõle várható megoldás: és amikor kiderült, hogy ez messze nem így van, mi több, ha az állam csak egy kicsit is így viselkedik, annak komoly gazdasági krízis a következménye, Medgyessy elvesztette a lába alól a talajt. Nagyjából ez idõ tájt kezdõdött a Fidesz demagóg - de rendkívül sikeres - hadjárata a "nem ezt ígérték" szlogennel, melynek során egyszerre támadták a kormányt a további osztogatás elmaradása és a túlköltekezés miatt. Ez volt az utolsó pillanat, amikor õszintén ki lehetett volna állni és radikálisan változtatni az addigi politikán. De nem: e helyett jött a hablatyolás a mindenféle tervekrõl, a sok száz kilométernyi autópályáról meg a többirõl.

Medgyessyék a kezdeti osztogatással öngyilkos módon magasra helyezték a mércét: a kormány további mûködését a lakosság nagy része a juttatások arányában ítélte meg. Ám további osztogatás nem volt, mi több, az utóbbi években a fogyasztásra és a nyakló nélküli hitelfelvételre biztatott népek egyre inkább úgy érezték: a személyes helyzetük romlott. Medgyessy a saját rossz lépései miatt veszítette el a bizalmat az MSZP-ben és a párton kívül. A menetrendszerûen hangoztatott, sokszor alaptalannak tûnõ (egyes esetekben azonban elgondolkodtató) korrupciós vádak sem használtak, nyilván: de önmagukban már egy közepesen sikeres kormányzás esetén sem árthattak volna semmit. (Lásd a D-209-es ügy csekély hatását.)

1996-ban Horn, 2000-ben Orbán népszerûsége hasonlóan alacsony volt, mint most Medgyessyé: ebben igaza van az erre hivatkozó kormányfõnek. Ám 1996-ban és 2000-ben is világos volt, hogy az MSZP, illetve a Fidesz a siker reményében lesz ott a végelszámolásnál. 1992-ben ellenben mindenki tisztában volt azzal, hogy az MDF megbukott; Medgyessy helyzete így inkább Antalléhoz hasonlítható. Ha Medgyessy marad, a 2006-os vereség már most borítékolható lett volna. Hogy nélküle mi lesz, nem tudható - de e bizonytalanság is biztatóbb most a koalíció számára, mint a bukás bizonyossága.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.