Publicisztika

Mondjuk nekünk tényleg nincs semmi gondunk azzal, hogy buta, reformnyilas klónok grasszálnak a Várban, mert hát ugye mit is csinálnának a buta, reformnyilas klónok, mint hogy grasszálnak a Várban, esetleg levonulnak a Gerbeaud-ba, hogy begyalázzanak egy adag flódnit, aztán meg irány a Viking Klub, ahol évszaktól függetlenül mindig színvonalas programok várják a fasiszta fiatalokat.

Nem tudom, emlékszik-e még a kedves olvasó egyáltalán valamire, és ha igen, akkor pont arra a szóbeszédre emlékszik-e, ami azt követõen járta az országban, hogy Pintér tábornokot belügyminiszterének nevezte ki a miniszterelnök. A szóbeszéd pedig az volt, hogy Pintér hivatalba kerülésével egy csapásra megszûntek az utcai leszámolások, ami sokakban keltett bizonyos, a viszolygáshoz közel álló gyanút egyfelõl (olyanokat mondogattak, hogy persze, azért nincs robbantás, mert a fõrobbantó nem ér rá, meg különben is, hogy venné ki magát, hogy leül tárgyalni valami delegációval, közben meg ketyeg a detonátor a farzsebében); másfelõl viszont arra is hajlamos volt a közvélemény, hogy vállát rándítsa az efféle gyanúkra, neki mindegy, csak ne robbantsanak, meg a nyílt színi leszámolásokat is lehetõleg mellõzzék, az ember már sprotniért se mehet le a közértbe anélkül, hogy bele ne keveredne valamibe, és különben is, belügyminiszternek lenni, az kemény embert kíván, azokat meg a maffiában képezik ki a leghatásosabban, egy csipkeverõ vagy egy szerpap a belügyminiszteri poszton, az maga a kudarc melegágya.

Elõkészületi meccsek

Afelõl keveseknek van kétségük, hogy a Tocsik-féle 804 millió egy részének a végállomása két párt, az MSZP és az SZDSZ kasszája lett volna. Ennek csöndes beismeréseként röviddel az ügy kipattanása után többen megváltak tisztségüktõl, Suchman Tamás a miniszterségnek intett pát, Petõ Iván a pártelnökségnek, Szokai a vezérigazgatásnak. A politikai konzekvenciákat levonták azok, akik felelõsnek érezték magukat (vagy párttársaik éreztették velük e felelõsség súlyát), annak ellenére, hogy a szó jogi értelmében a bûnösségük vagy ártatlanságuk kérdése nem volt tisztázott. Hiszen a politikában a büntetõjogin kívül másfajta számonkérhetõség is létezik. És nem volt helytelen az sem, hogy a Tocsik-ügy ügyészségi vizsgálattal és bírósági tárgyalással folytatódott, aminek egyik feladata épp az lehetett volna, hogy e kétfajta felelõsség - a büntetõjogi és a politikai - közötti határvonalat nyilvánvalóvá tegye.

Az Alkotmánybíróság kilencéves működése alatt példátlan, hogy a testület egy hónap leforgása alatt hat indítványt kapott ellenzéki pártoktól, valamennyit a közelmúlt általuk elveszített parlamenti csatái után. Vagyis arról van szó, hogy az MSZP és az SZDSZ - más eszköze nem lévén - három-három beadványával az alkotmányvédő testület előtt veszi fel az utóvédharcot az általa alkotmánysértőnek ítélt kormányzati szándékok megtorpedózásáért. Ezzel az alkotmánybírákat óhatatlanul abba a helyzetbe kényszerítik, hogy ők mondják ki a végső szót olyan kérdésekben, amelyeknek a törvényhozási alkufolyamatok során kellett volna eldőlniük.

Azt, amit az elmúlt fél évben a szocialisták műveltek tudniillik. A parlamenti frakció - akárcsak a szabaddemokratáké - tehetetlen a kormánypártok erőszakosságával szemben, pedig volt kivonulás, kísérlet különbizottságok felállítására, a NATO-ügyi alkotmánymódosítás megfúrása, hápogás a bizottságokban, alkotmánybírósági beadványok, tiltakozás és sajtóértekezlet, hogy megszakadt belé a szív. Minden, amire lehetőséget adnak a törvények és az írott parlamenti szabályok. Voltak ügyek is, közbotránynak szánt kiszivárogtatások szép számmal (amelyek mit sem rontottak a Fidesz népszerűségén), bágyadt fenyegetőzések parlamenten kívüli (ám törvényes!) aktivizmussal meg sztrájkokkal, és közben sok beszéd kiútkeresésről meg jövőépítésről.

Utólag tekintve nem kétséges, hogy Földi László volt nemzetbiztonsági ezredes nagy szívességet tett a mostani kormánypártoknak, amikor 1997 tavaszán exponálta magát a Nyírfa-ügyben. A Nyírfa-ügyben, ha még emlékszünk rá, az Információs Hivatal emberei sasolták a keleti végeken állítólag rosszban sántikálókat, köztük helyi érdekű és országos politikusokat. Ám mivel ezt egy idő után saját szakállukra tették, az akkori titkosszolgálati miniszter, Nikolits rendet vágott közöttük. Lapátra tették az akció fejét, Földi László műveleti igazgatót is, aki aztán kitálalt egyet s mást, amiből mintha az derült volna ki: Nikolits a nyomokat takarította el, hogy fedezzen néhány prominens szocialista politikust (köztük Baja Ferencet). Lett nagy kalamajka, a Nyírfa-ügyből a gyanús szocialista smúzolások szinonimája, újabb rovás az MSZP számláján, amit a választók be is hajtottak a párton tavaly májusban.

A kormány lakástámogatási rendszeréről

Hogy a magyarországi szénbányászatból soha többé nem lesz virágzó iparág, feltehetőleg maguk a bányászok, és a bányászok szakszervezeti vezetői is tisztában vannak. A szénbányákat annak idején eladni sem igen lehetetett, nem kellettek a kutyának sem (szemben az energiaprivatizációkor jó pénzért értékesített erőművekkel), hiszen nem túl jó minőségű szenet termelnek nem túl gazdaságosan; a magyar szénbányászat, akárhogyan is forgatjuk, leginkább egy csődtömeg, amelynek egy része az elmúlt tíz év során annak rendje és módja szerint ki is múlt. Nagyobb társadalmi megrázkódtatás, sztrájkok és bányászjárások nélkül. A bányászok és szakszervezeteik Magyarországon soha nem váltak politikai tényezővé, nem segítettek a múlt rendszer eltakarításában, mint lengyel kollégáik, igaz, nem is jártak a fővárosba diákot meg szemüvegest verni, mint a román szaktársak. Vezetőikre, mint a magyar szakszervezeti vezetőkre általában, nem az osztály- és munkavállalói érdekek merész és megalkuvást nem ismerő védelme, hanem inkább gyanúsnak tűnő magánvállalkozásaik, meg a (főként a szocialista kormányzattal folytatott) mutyizások és háttéralkuk miatt vetült reflektorfény. Ez utóbbiak vége rendszerint az állami támogatások valamilyen formájának meghosszabbítása lett.

Izrael és Szíria utoljára 1996-ban tárgyalt egymással, aztán jött Jigal Amir, a vérengző bóher, lelőtte Rabint és vele a békefolyamatot, legalábbis annak Szíriát illető részét. Szíriával ugyan még a megbékéléssel mérsékelten rokonszenvező Netanjahu is tárgyalgatott, de már nem közvetlenül, hanem az amerikai Ron Lauder - a kozmetikumokban utazó üzletember - közbeiktatásával, ezek azonban nem vezettek kézzelfogható eredményre.

Ha a kedves olvasó lakásába kigyúrt agyú, bomberdzsekis őrző-védők hatolnának be, és kijelentenék, hogy ha ezentúl nyugalomban szeretné tudni magát, védelmi pénzt kéne perkálnia havonta, különben senki sem szavatol a Lady biztonságáért, a Sir boldog öregkoráért, akkor erős a gyanúm, hogy a kedves olvasó az urak távozta után egy percen belül a rendőrséghez fordulna, és joggal. De kihez forduljunk, ha a törvény nemcsak a kólát védi, hanem a legalizált védelmi pénz, az úgynevezett tb-járulék beszedését is, amelyért cserébe az állami monopolista őrző-védő egyfajta biztonságot is ad, és amelyet a könnyű megjegyezhetőség kedvéért felosztó-kirovó rendszernek hívunk? Nincs kihez fordulnunk, abban kell bíznunk, hogy egy nap megszűnik a rémálom, és mi magunk dönthetjük el, kinél és mennyit költünk a saját biztonságunkra. A megoldás neve társadalombiztosítási privatizáció, és mint minden privatizáció az új kormány fél éve alatt, valahol késel az éji homályban.

"Az a fölöttébb káros gyakorlat alakult ki, hogy ha a gyanúsított nem ismeri be a tettét, illetve nincs kétséget kizáró bizonyíték ellene, azaz nincs meg a hamisított bizonylat, akkor nincs bűntett, és fel kell menteni. (...) A fenti ténnyel ugyanis tökéletesen tisztában vannak az elkövetők, ezért idejekorán eltüntetik a számlákat, kimutatásokat" - kesergett a boldogult emlékű Kurírban 1991 tavaszán a gazdasági bűnözés megannyi leleményes formája fölött Pelikán László, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság gazdaságvédelmi alosztályának vezetője, ez a "bűnözői körökben elismert, hogy ne mondjam, rettegett szakember" (a lelkes interjúkészítő kolléga megfogalmazásával élve).

Be kéne emelni a tudatunkba ezt is, mint az utcai robbantásokat. Még akkor is, ha benne van, már mióta, hogy a buszok kiöregedtek, a sofőrök fáradtak, és mint a szolgáltató szektor névtelen hősei általában, permanens sértődésben emésztik magukat, főnökeik pedig szívesebben tejelnek a műszaki vizsgáztatás közkatonáinak, akik hajlamosabbak az engedékenységre az egyébként is megfoghatatlan és ellentmondásos államhatalomnál. Ebben egyébként, ha most eltekintünk a következményektől, valamennyien bűntársaknak tekinthetjük magunkat. Magyarországon tizenöt-húsz éves buszok szállítják az embereket, kész. Gátlástalan (féktelen) ipari hulladékok merészkednek a világ szerpentinjeire, farukon egy H betűvel. Hogy ők majd megússzák, majd föl se tűnnek, hazasunnyognak ép bőrel.

Ülésezik a Fidesz-frakció. Orbán Viktor miniszterelnök a frakciótagok támogatását kéri újsütetű törvényjavaslatához, mely arról kíván intézkedni, hogy az őt bíráló budapesti újságírók kedden és csütörtökön délután négy és hat óra között ne mehessenek át a Nagykörúton. Ehhez speciálisan preparált mágneses csík viselésére kell kötelezni őket, és a körúti fákat és oszlopokat is el kell látni megfelelő technikai berendezéssel, mely központilag hozható működésbe a kitűzött időben. Ha valamelyik megjelölésre kötelezett újságíró megszegné a rendelkezést, felberregne a körút a Margit hídtól a Petőfi hídig, és külön e célra kiképzett rendőrök lefülelnék a törvényszegőt.