Vad Lajos: Polgárvér

publikálva
1999/6. (02. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem tudom, emlékszik-e még a kedves olvasó egyáltalán valamire, és ha igen, akkor pont arra a szóbeszédre emlékszik-e, ami azt követõen járta az országban, hogy Pintér tábornokot belügyminiszterének nevezte ki a miniszterelnök. A szóbeszéd pedig az volt, hogy Pintér hivatalba kerülésével egy csapásra megszûntek az utcai leszámolások, ami sokakban keltett bizonyos, a viszolygáshoz közel álló gyanút egyfelõl (olyanokat mondogattak, hogy persze, azért nincs robbantás, mert a fõrobbantó nem ér rá, meg különben is, hogy venné ki magát, hogy leül tárgyalni valami delegációval, közben meg ketyeg a detonátor a farzsebében); másfelõl viszont arra is hajlamos volt a közvélemény, hogy vállát rándítsa az efféle gyanúkra, neki mindegy, csak ne robbantsanak, meg a nyílt színi leszámolásokat is lehetõleg mellõzzék, az ember már sprotniért se mehet le a közértbe anélkül, hogy bele ne keveredne valamibe, és különben is, belügyminiszternek lenni, az kemény embert kíván, azokat meg a maffiában képezik ki a leghatásosabban, egy csipkeverõ vagy egy szerpap a belügyminiszteri poszton, az maga a kudarc melegágya.

Ezek után szitává lövik egy polgártársunkat - még ha ennek a kifejezésnek hallatán felszisszenünk is leheletnyit, polgárvér lett vérpolgár által ontva: egy embert, aki bûnt követett el, és ezért jogszerûen leszolgált büntetését humanizálandó tartózkodhatott, vesztére, a tetthelyen -; a saját üzemegységében sem átallották levérengzeni a kollégák. Méghozzá, ha hihetünk a sajtójelentéseknek, úgy, hogy a bérgyilkos sötét, hosszú kabátban és a póneme elé tekert sálban, vagyis kinézésre a Volt egyszer egy vadnyugat címû film statisztájának öltözve odasétál a presszó jellegû létesítményféleség legisleghátsó bokszához, és mielõtt bárkinek ideje lenne közbelépni, de minimum lesprickolni kólával, már szitává is lyuggatja azt az embert, aki a hírek szerint zsenge kiskorától fogva bûnözik éjt nappallá téve + egy bolgár illetõségû testõrt, holott testõrben a bolgár, az a connaisseurök szerint olyan, mint szeretõben az andalúz. (Egyébként három hivatásos katona is idõzött az egységben, a hírek szerint szabadidõs tevékenység közepette, ahogy az alkoholfogyasztást újabban nevezni tanácsos; holmi kivizsgálást követõen nyalogatták egymás tüneteit, mint kiderült -de azért csak beleáll a frász az emberbe a hír hallatán, ahogy elképzeli az ellenséget behatolni hazánk területére, sétálni, meg-megülni az árnyas szomorúfüzek lombkoronája alatt, elfoglalni széles e hazát, és senkinek még csak fel se tûnik. Na mindegy, hagyjuk.)

Ami annyit tesz, hogy egyfelõl kezdõdik az egész elölrõl, és vagy gyorsan hozatnak egy új Pintért a mostani helyett - ez nem lesz nehéz, ez az egyébként szép és biztató jövõjû ország valamilyen rejtélyes okból valóságos gyûjtõmedencéje a minden sikerük dacára született vesztes állagú, keseképû, rendésztekintetû és velejükig gyanús alakoknak -; vagy alapjaiban rengetik meg a bûnüldözési folyamatokat, ami viszont roppant bonyolult, és a végén mindig valakinek, pláne valakiknek szopnia kell a káderállományból, utcára kerül a humán erõforrással együtt a szakismeret és technológia, aztán kész a baj, a terepet zsigeri kiképzésen átment profik veszik át a rendszerváltott tömbbizalmiktól és a néniktõl, a közterületek eddigi rémeitõl. Másfelõl meg annyit tesz az eset, hogy ha már a bûnüldözést nem lehet, akkor legalább a büntetés-végrehajtást lehessen reorganizálni, vagy ha az sem megy, akkor legalább az ömlesztett sajtokkal történjék valami. Itt azonban szerencsére még nem tartunk, ha a bûnüldözés megõrzi is eddigi formáit (vagyis hogy átfogó besúgóhálózat életbe léptetésével keltsenek káoszt a bûnözés soraiban, egyszersmind örvendetesen kiszélesítve azokat), a büntetés-végrehajtás frontján egymást érik az ilyenkor szokásos események, repül, ki merre lát. Ebbõl elõbb-utóbb koncepcióváltás is lesz majd, ki tudja, milyen; annyi azért többé-kevésbé biztosra vehetõ, hogy az enyhébb végrehajtási szabályzatnak, vagyis annak, hogy a fegyencek a fegyintézet területén kívül is vállalhassanak munkát, ennek hamarosan - hacsak az eurokonformitás jegyében meg nem ússza -annyi. Az elsõ két lehetõség, tehát hogy a Döcher-ügybõl kifolyólag történik valami a bûnüldözéssel, hogy tehát mûködési hányadosa legalább az utcai telefonfülkééket közelítse meg, vagy pláne Pintérrel legalább annyi, hogy lebukásai során ne nézzen olyan iszonyatosan bután, hogy láttára egy ásvány is az önhittség vétkével kacérkodna, mindez valószínûtlen, ám a bévé háza táján most aztán rend lesz rakva, ennek már most érezni az elõszelét.

És végül is mi másnak kellene változnia? Egy ilyen Döcher-história, a maga kétségkívül -bár humormentesen - Rejtõ Jenõ-i karaktereivel, groteszk fordulataival és lakótelepi helyszíneivel, ez végül is durran akkorát, amekkoráért már érdemes az ügyben közvetlenül is érintetteken kívül, magasabb fórumokról is beleinterferálni. Egyesek, ha belügyminiszterek lennének, egy ilyen ügy után odahaza, a spájzban, a lekvár alatt keresnének menedéket a közeljövõ megpróbáltatásai elõl, Pintér tábornoknak azonban nincs szüksége erre az attitûdre, õ már megmondta, hogy õ nem azért ment miniszternek, hogy mindenféle nyilvánosságokkal lopja a polgárok idejét, hagyják békén, és passz. Egyébként nem is nagyon noszogatják õt erre, még ellenfelei sem, az olyan radikális halandzsa volna ugyanis, meg nincs mit tenni, a tábornok ilyen ember. Végül is nem manikûrösnek lett felvéve, hanem belügyminiszternek: ott jó, ha az ember kissé nyakas.

Viszont érdemes eljátszani azzal a gondolattal, hogy a leszámolás hírére sikkesen visongó polgárság közkívánatától, mondjuk így, ösztökélve, az illetékesek leszámoljanak egy ilyen hülyeséggel, mint az, hogy bûnözõk csak úgy fényes nappal kisétálhassanak, szóval ezzel az egész liberális lilasággal. A polgárok ugyanis kívánják ezt. Mármint azok a polgárok, akiket Orbán Viktorék egy szép napon kitaláltak, és addig dumáltak róluk, amíg el nem kezdtek létezni (ahogy az ötvenes években a proletárok, ha hihetünk az elbeszéléseknek). Ilyen értelemben egyébként az elhunyt Döcher is polgártársunk - ha az emberiség egyenlõségét és szabadságát káráló prófétáknak nem hittük el, hát most majd ezeknek elhisszük. A polgár, az olyan, hogy vagy menekülj, ha a közeledben látod, vagy te se lacafacázz holmi erkölcsi vagy esztétikai szempontok feletti rágódás örvén, mert egyrészt lelõnek, másrészt lealáznak, az orrod elõtt teszik zsebre az országot, mokány kis gengsztertempókat honosítanak meg a közszolgálatban, és ezzel legitimálják is õket, mert nekik sikerült. Jobb a káderpolitikájuk, és úgy tûnik, az emberanyaguk is. És egészen biztosan több a társadalmi támogatottságuk, amitõl, ha valakinek kedve van az ilyesmihez, akár pánikba is lehetne esni. A politikai, gazdasági, kulturális és egyáltalán, az összes szférát a magukévá tették, ami önmagában még túlélhetõ volna, de kezdik megtalálni a hangot a mélyrétegeikkel, a testet öltött alsóközéposztály-fikcióval, akiknek az a véleményük, hogy inkább rohadjon sitten száz bûnözõ, mint hogy egy kimehessen a békés fejlõdés kerekét kötni, és hogy az erõ azért van, hogy használjuk, nem az a folytonos szájtépés. Antallék minden területen Kulturkampfot akartak, nemzetnek szólították a népet, és elvárták tõle, hogy úgy is viselkedjék; és belebuktak. Orbánék összekacsintanak a néppel, polgároknak becézik õket, és nem akarnak tõlük semmit, sõt az õ apró túlélési trükkjeiket, köztéri lehúzásaikat, galeriviszonyaikat teszik közrenddé, és az országnak ez az összes létezõ jelek szerint tetszik, még Döcher polgártársunk vége is csak egy incifinci liberális engedménynek, annak tehát, hogy D. kint lehetett, lesz a végzete, erre már most fogadni lehet.

Így akarják a polgárok, akik egyszer csak itt lettek. Létezésük egyik kellemetlen mellékzöngéje az, hogy szép lassan minden bedarálódik, nincs többé semmi tabu, semmi sem elég kínos ahhoz, hogy elkövetõjének attól kelljen tartania, kiröhögik, tragikus változatban pöknek rá. Antalléknak elpiszmogták, talán a történelmi pillanatok akkor még utórezgõ pátosza folytán, vagy csak, még ez is lehetséges, mert szüleik és nevelõik beléjük vertek valamiféle absztrakt becsületkódexet, ami olyan páratlanul alkalmassá tette annak a generációnak a legjobbjait, hogy közhivatalt viseljenek, bármilyen rendszerben, mindig becsülettel, soha még csak egy gemkapcsot se, hogy hazavigyenek. Orbánéknak viszont játszi könnyedséggel megy minden. Hazugságaik pátoszmentesek, és ettõl beilleszthetõk az általános diskurzusba, senki még csak meg sem orrol miattuk, legfeljebb a FIFA kekeckedik kissé, de az kit érdekel, különben aki még beleszólhatna, lassan megtanul kussolni, ha nem akarja, hogy kinyírják; õk már nem skinheadnek öltözött határõrökkel dolgoztatnak, hanem adórendõrséggel, nem a Parlamentben egyelik az ellent, hanem a tárgyalótermekben, érvkészletüket a polémiákból a vádiratokba mentve át, vagyis teszik, amit az általuk koncipiált polgár is tesz odahaza, nem csoda, ha napról napra népszerûbbek, és az se, hogy közben olyan a mosoly az arcukon, mint a böllérén megcsillanó hajnalpír, ha szabad ezt így kifejezni.

De lehet, hogy már nem szabad.

publikálva
1999/6. (02. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk