Ha a kedves olvasó lakásába kigyúrt agyú, bomberdzsekis őrző-védők hatolnának be, és kijelentenék, hogy ha ezentúl nyugalomban szeretné tudni magát, védelmi pénzt kéne perkálnia havonta, különben senki sem szavatol a Lady biztonságáért, a Sir boldog öregkoráért, akkor erős a gyanúm, hogy a kedves olvasó az urak távozta után egy percen belül a rendőrséghez fordulna, és joggal. De kihez forduljunk, ha a törvény nemcsak a kólát védi, hanem a legalizált védelmi pénz, az úgynevezett tb-járulék beszedését is, amelyért cserébe az állami monopolista őrző-védő egyfajta biztonságot is ad, és amelyet a könnyű megjegyezhetőség kedvéért felosztó-kirovó rendszernek hívunk? Nincs kihez fordulnunk, abban kell bíznunk, hogy egy nap megszűnik a rémálom, és mi magunk dönthetjük el, kinél és mennyit költünk a saját biztonságunkra. A megoldás neve társadalombiztosítási privatizáció, és mint minden privatizáció az új kormány fél éve alatt, valahol késel az éji homályban.
Egy forró nyári Narancs-cikkemben lelkesen üdvözöltem a tb-korporációk szétverését, és mély áhítattal fejtettem ki abbéli reményemet, hogy nem egyszerűen a tb-alapok racionális államosításáról van szó, hanem mélyenszántó, a Fidesz - MPP mint párt és mint kormány által is beígért strukturális reformokról, az alapjaiban beteg nyugdíj- és egészségügyi rendszer további magánosításáról. Azóta sok polgári retorika lefolyt a Dunán, de egy döntő jelentőségű alkotmánybírósági határozaton, néhány vague ígéreten és egy napilapokban ismertetett vázlatos eü-koncepció megpendítésén kívül nem sok történt - hacsak nem tekintjük fontos történésnek azt, hogy lapzártakor még mindig nem omlott össze az egészségügy, vizsgálat indult a rejtélyes hálapénzfenomén tényfeltárására, és továbbra is kétséges a hat százalékon befagyasztott privát nyugdíjarány sorsa (amely ügyet a liberális párt végül nagyon helyesen az Alkotmánybíróság elé vitt).
Hogy a tb-önkormányzatok feloszlatásának jogosságáról szóló, 651/B/1998/8. számú alkotmánybírósági határozatnak a bal- és a jobboldalon nem volt nagy politikai/publicisztikai visszhangja, nem túl meglepő: a baloldal elismerte a vereségét szakszervezetikontroll-ügyben, a jobboldal meg elégedetten csemegézte ki a neki tetsző részeket: nem alkotmányellenes sem az állami tb-ellenőrzés, sem az, hogy a Maszosz-bürokraták helyett egy csinos szaxofonozó lány feleljen a magyar tb-alapokért, államtitkári rangban. A liberális közvélemény azonban (ha van ilyen) simán elment a határozat több érdekes megállapítása mellett. Azt mondja például az AB-döntés, hogy "az Alkotmányból nem vezethető le a szakszervezetek és más érdekképviseletek kötelező jogszabály-véleményezési joga", a két tb-korporáció pedig nem a társadalmi ellenőrzés eszköze volt: "Állami szerveknek az állammal szemben nincsenek alkotmányos alapjogaik. Márpedig a társadalombiztosítási önkormányzatok (...) az államszervezet részét képezték." Bizony, kedves szakszeeeti önkormányzók, "a társadalombiztosítási önkormányzatok kizárólagos feladata közhatalmi volt, azok semmiféle >>civil>egyesülési>állami jellegebye-bye pszeudo-önkormányzat, hello privatizáció.
Tb-magánosítás-ügyben ugyanis az Alkotmánybíróság (indirekt módon, de) igen lényegeset mondott ki: "Nincs az államnak az Alkotmányból folyó kötelezettsége a társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozására. Az államnak Alkotmányból származó kötelessége ugyan a társadalombiztosítási rendszer szabályozása és ezáltal működtetése, de annak önkormányzatiságára vonatkozóan az Alkotmány nem határoz meg követelményeket. Ebből következik: az Országgyűlés szabad mérlegelési körébe tartozik, hogy - figyelemmel a társadalmi, gazdasági, szervezeti és egyéb célszerűségekre - meghatározza a társadalombiztosítás irányítási, igazgatási rendszerét." Így aztán az AB "megalapozatlannak" találta azt az indítványt, amely szerint "egyedül a társadalombiztosítási önkormányzatok működése biztosíthatja a szociális ellátáshoz való alkotmányos jog megvalósulását".
A figyelmes olvasó észrevehette: az AB sehol nem mondja ki, hogy a tb-ellátások megszervezésének állami kötelességéből egyenesen következne a tb-ellátások szolgáltatói oldalának állami monopóliuma, mondjuk az, hogy csak egy pénztárnál vásárolhassak eü-biztosítást. Az állam a fentiek alapján szabályoz és ezáltal működtet, nem pedig önmaga működtet egyedül. Aki tehát privát vagy civil eü-szereplő, és át akar vállalni szociális funkciókat az államtól, az ezt legálisan teheti, és ha figyelembe vesszük, hogy az AB a "társadalmi, gazdasági, szervezeti és egyéb célszerűségekre" hívja fel a törvényhozók figyelmét, akkor nem nagyon juthatunk más következtetésre, mint hogy eléggé fel kéne már pörgetni a magyar társadalombiztosítás mindkét ágának piacosítását.
A nyugdíj még csak-csak, már ha hihetünk a Pénzügyminisztérium liberális államtitkárának, aki lapunkban pár hete megerősítette, hogy bár a kormány hamarosan "áttekinti a nyugdíjreform eddigi tapasztalatait", nincsen szó a magánpénztárak mögötti állami garancia megvonásáról, és igenis "helyes és jó irány" a privát nyugdíjkontó. Ha tehát abból indulunk ki, hogy "a nyugdíjreform eddigi tapasztalata" ellenére (eddig másfél millió átlépő, 30 milliárdos hiány, ami év végére 80 is lehet) marad a privát pénztárba való átirányítás lehetősége, akkor is kérdés, mi lesz a legbiztosabb individuális befektetéssel, a jogbiztonságba vetett hittel. Úgy volt, hogy a tavalyi hat után az idén már a bruttó keresetem hét százalékát szabadíthatom ki az állami őrzés-védés, pardon, felosztás-kirovás alól, ehelyett, ugye, be vagyok fagyasztva hat százalékon, örülhetek, hogy nem az egészet csinálták vissza, plusz egy százalékkal többet fizethetek a tb-kasszába. A polgári kormány tehát szabályosan megbüntet az egyéni, lehető legpolgáribb döntésemért. Ez bizony nem biztos, hogy konform az AB azon előírásával, hogy figyelemmel kell lenni a gazdasági és társadalmi célszerűségre, még az sem kizárt, hogy cakompakk alkotmányellenes. De hogy a várva várt hosszú távban való polgári gondolkodás helyett az amúgy is elterjedt, két-perc-alatt-mindent-akarok típusú balkáni attitűdöt erősíti, az holtbiztos.
Ennél is problémásabb az egészségügy nevű szent tehén helyzete. Állandó bérharc, növekvő gyógyszerárak, pár magánklinika, pár betegbiztosító - nagyjából ennyi biztos ma eü-fronton. A Miniszterelnöki Hivatalban elkészült ugyan a várva várt reformterv, de ha a lapokból jól vettem ki, akkor még a Fidesz lexikonszerű, címében a "szabadság" és "jólét" szavakat felhasználó választási programjában is több konkrétum áll a magyar egészségügy szervezeti és finanszírozási átalakításáról, pedig hát az sem egy kisdoktori. A lényeg az, hogy marad a "szolidaritáson" alapuló kényszerfinanszírozás, továbbra is minden "ingyen" jár, ami eddig is "ingyen" járt, továbbra is én finanszírozom a szomszédom fogtömését, a sógornőm abortuszát, a főnököm veseműtétjét, cserében ők állják az évi egy tüdőszűrésemet. A nóvum: nagylelkűen megengedik, hogy kiegészítő biztosítást kössek az OEP-monopóliumot 2000-től megtörő valamely másik pénztárnál.
"A különbség nem az ellátás minőségében, hanem a körülményekben nyilvánulna meg" - írja a Magyar Nemzet, és nem fogják kitalálni, miért nem ígér a MEH-program magasabb szakmai színvonalú ellátást. Mert az ellátás szakmai színvonala a kormány szerint rendben van. Ezt az információt az a megfogalmazás tartalmazza, hogy "a Miniszterelnöki Hivatal szakértői úgy látják, a magyar egészségügy teljesítménye a magyar lakosság szemében mélyen és méltatlanul alulértékelt". Varga Mihály a MaNcs-interjúban arról beszélt, hogy erősen gondolkodnak azon, mi mindent lehetne leadni az állami szociális feladatok közül, és az első eszébe jutó példa épp a kórházi műtétek esete volt; de ha a kormány végül is úgy látja, elég a körülményeket megváltoztatni, akkor ugye nem lesz komoly eü-járulékcsökkentés, komoly magánpénztárak komoly magánbiztosításai, nem lesz privát kórházi piac, egyéni rizikófaktorok alapján kikalkulált önkivásárlás a kötelező "kockázatközösségből" - sőt. Kimondottan cél lesz az "elitellátás" és a "szegényellátás" közti szakadék kiküszöbölése. A mélyen és méltatlanul alulértékelt kormány úgy követi TGM-et az új osztálypolitika felé, mintha sose aggatta volna magára a "jobbközép" jelzőt.
Talán még a millennium évében is tartani fog az a minisztérium által elrendelt vizsgálat, amely a misztikus, kártékony, soha senki által meg nem fejtett hálapénzjelenség kiderítésére irányult. A hálapénz: korunk titka, rejtélyességében talán csak a piramisjelenség múlta felül. Miért, hogy emberek pénzt adnak olyanért, ami elvileg járna nekik? Hogy egy államosított egészségügy állami kórházaiban az államosított orvosok és nővérek rutinszerűen alulfizetett mozdulattal pakolják zsebükbe nyugdíjas pácienseik nyugdíjának minimum egyharmadát? Komoly szakértők szakértenek majd hosszan bizottságokban a kérdésről, és a végén majd jó szakszerűen le lesz leplezve a hálapénz, el lesz küldve a jó kurva anyjába, mindenkinek meg lesz üzenve, hogy halál a hálapénzre, mondd meg Ödönnek. Azt, hogy az "ingyenes" ellátás hazugság, hogy befizetett járulék és kapott szolgáltatás között inkább előbb, mint utóbb létre kellene hozni valami közvetlennek is nevezhető kapcsolatot, ma már talán csak liberális közgazdászok, ha mondják; a radikális chilei nyugdíjreform egykori konzervatív szószólója, Németh György mostanában a Napi Maóban arról ír, hogy "az ország érdekei elleni merénylet" volt az a kis nyugdíjreform is, amit Hornék bevezettek.
Pedig kellenének a piacpárti érvek, hiszen politikailag nem lesz könnyű menet, ha komoly reformot képzelünk el a társadalombiztosítás területén (ld. még rendszerváltás befejezése), azon a szoc. pol. terrénumon tehát, ahol a lehető legkevesebb keresnivalója van az államnak, illetve pontosan annyi, amennyit egy szolgáltató jelent a választható sok közül. Ha azonban húsz-harminc évesek vagyunk, és időskorunkra nem akarunk a Moszkva téren csokor virággal fundraise-elő nonprofit nénik sorsára jutni, akkor muszáj tudnunk, hogy mit akarunk. A tb-privatizációnak alkotmányos akadálya nincsen, csak akarni kell. Politikai támogatása azonban csak akkor lesz, ha a gazdaságiak mellett (nem képez alapot, nem fektet be, nem hordoz semmilyen vagyoni információt stb.) morális érvekkel is meg tudjuk védeni.
Márpedig ha alaposabban megnézzük, elég sok morális érvet találunk az állami felosztó-kirovó rendszer lebontása mellett. A múltban, amikor még bőven volt népesség és adófizetés, úgy-ahogy működött az, hogy az aktuális nyugdíjasokat az aktuális, aktív keresők tartották el - de az is leginkább a jóléti államokban, és az egész életen át fizetett járulék akkor sem volt köszönő viszonyban az egyéni élet egyéni igényeivel. Az a társadalom, amelyik állítólag védi a szabadságot, a magántulajdont és a saját élet feletti rendelkezés jogát, kényszeradóztatás kivetésével megtagadja az egyéni életút megtervezését, a saját, egyéni biztosítások megkötését kiegészítő dekorelemnek tartja a megkérdőjelezhetetlen Állami Õrzés-Védés (omladozó) bástyáján. Ez a rendszer igazságtalan, uniformizáló, pazarló; generációkat fordít egymással szembe a hangzatos, soha senki által alá nem írt "generációs szerződés" mottója alatt; nem teremt érdekeltséget hatalmas pénzek értelmes felhasználása fölött; bürokráciákat tart el; politikai döntések, hatalmi alkuk játékának teszi ki életüket végigdolgozó emberek időskorát; mindezzel megakadályozza az egyéni felelősségvállalást, amely nélkül lehetetlen az individuális szabadság megélése.
Van még egy jobb érvem is: magától, saját belső rendszerének okán össze fog omlani. Ideje menekülni, mégpedig előre.
