Be kéne emelni a tudatunkba ezt is, mint az utcai robbantásokat. Még akkor is, ha benne van, már mióta, hogy a buszok kiöregedtek, a sofőrök fáradtak, és mint a szolgáltató szektor névtelen hősei általában, permanens sértődésben emésztik magukat, főnökeik pedig szívesebben tejelnek a műszaki vizsgáztatás közkatonáinak, akik hajlamosabbak az engedékenységre az egyébként is megfoghatatlan és ellentmondásos államhatalomnál. Ebben egyébként, ha most eltekintünk a következményektől, valamennyien bűntársaknak tekinthetjük magunkat. Magyarországon tizenöt-húsz éves buszok szállítják az embereket, kész. Gátlástalan (féktelen) ipari hulladékok merészkednek a világ szerpentinjeire, farukon egy H betűvel. Hogy ők majd megússzák, majd föl se tűnnek, hazasunnyognak ép bőrel.
Egyfelől tizennyolc ártatlan halálba (és a már nem nagyon emlegetett többibe), míg áll ez a kóceráj, nem lehet, nem szabad beletörődni. Ez a bélyeg is rajtunk marad örökké, pedig már alig is van testünkön szabad hely, csak ilyen és még ilyenebb szégyenfoltok mindenütt.
Másfelől akkor most legalább tessék egy kicsit elhallgatni. Méltóztassék mindenki, pláne nagyuraimék magasan kussolni, például Európáról, ahová múzeumszökevény buszainkkal mindjárt odaérünk.
Nem érünk. Sehova. Így. Ezekkel. Meg ezekkel a buszokkal.
De akkor, mit csináljon, és ki?
Szégyellje magát és mindenki. A szégyenkezés képessé teszi az embert nagy dolgokra is. Egyszer tán még arra is, hogy vigyázzon a gyerekeire.
Ám ez idő tájt nincs más, csak fájdalom, még a felháborodás is hazug.
