Id. Pásztor Ottó: Benn maradni

publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az volt, hogy leszakították megint azokat a zászlókat, és az ember ettől elszomorodott, mert azt hitte, hogy az 1996. novemberi választások után minden, de minden megváltozott. A román nép, a választási eredmények tanúsága szerint kis híján egy emberként mutatott ajtót a szélsőségeknek, az általuk létrehozott neobizantin állapotoknak nemkülönben, és bár az Európába vivő vonat ez alkalommal el is ment, többé-kevésbé kézzelfogható ígéret született, hogy a következőn már ott lesz Románia, meg se áll Brüsszelig. És akkor ez a zászlóhistória. Meglehet, érdekes megint rákérdezni, mit keres az RMDSZ ebben az egészben.

Az volt, hogy leszakították megint azokat a zászlókat, és az ember ettől elszomorodott, mert azt hitte, hogy az 1996. novemberi választások után minden, de minden megváltozott. A román nép, a választási eredmények tanúsága szerint kis híján egy emberként mutatott ajtót a szélsőségeknek, az általuk létrehozott neobizantin állapotoknak nemkülönben, és bár az Európába vivő vonat ez alkalommal el is ment, többé-kevésbé kézzelfogható ígéret született, hogy a következőn már ott lesz Románia, meg se áll Brüsszelig. És akkor ez a zászlóhistória. Meglehet, érdekes megint rákérdezni, mit keres az RMDSZ ebben az egészben.

Az RMDSZ-nek igazából nem volt választása a koalícióba való bemenés és nem bemenés között, még akkor sem, ha ez sok, akár jó szándékú megfigyelőnek vagy politikusnak így is tűnhetett november második felében. Az RMDSZ-nek azért kellett bemenni a koalícióba, mert azt demokratikus meggyőződésű pártok és politikusok alkotják hasonló programmal, mint az RMDSZ-é. És persze azért - állították az RMDSZ vezetői -, mert a magyar kisebbség politikai képviseletét, azt, amivel a választók, a választói megbízták, az RMDSZ jobban láthatja el kormányon, mint kormányon kívül. És azért is be kellett mennie az RMDSZ-nek a koalícióba, mert - egy, még a koalíciókötés előtt készített közvélemény-kutatás szerint - az RMDSZ-re szavazók 76 százaléka ezt akarta, és mert a magyar szavazók a második fordulóban szinte egy emberként szavaztak a koalíció legerősebb pártjának elnökjelöltjére, Emil Constantinescura. (Esetleg hozzátehetnénk azt is, hogy az RMDSZ-nek azért is be kellett mennie a koalícióba, mert volt, de talán még mindig létezik is, egy esély, hogy az új román vezetés valahogy beügyeskedje az országot oda, ahonnan a megoldást várják, a mindenféle nyugati integrációkba, hívják ezeket NATO-nak, Uniónak vagy a Filatelisták Kongregációjának akár. Ha ebben az RMDSZ benne volna, egy életre megoldódnának a problémái, a Funar belépne támogató tagnak, de persze csak opportunizmusból, mert az olyan. Mert egy ilyen lélegzetelállító országkarrierben az RMDSZ - az ő kapcsolataival a távoli Nyugat egyik gyöngyszemének számító Magyarországon, a hátában tudva azt az illetőt, akit oly sok sajtófotón látni Helmut Kohl hóna alól kimosolyogva a vetélytársakra - tevékeny részt vállalhatna. Ez persze csak afféle ábránd; Helmut Kohl kivesz egy mosolygó kelet-európai notabilitást a hóna alól, betesz egy másikat, klikk, sajtófotó - de a világnak abban, vagy inkább: ebben a részében, az ábrándképek, babonák, a népi hímzések értő elemzései integráns és legitim részét képezik a politikai eszmerendszereknek.)

Egyebek mellett ez szólt a koalíció mellett, míg a kormánybanembelépésisták ilyenkor azt kérdezték, hogy mi van, ha a kormány meg a reformja meg az integráció bukik. Mi lenne, válaszoltak, közkívánatra, önmaguknak: az RMDSZ vihetné el a balhét, az lenne. És miért ne bukna meg a kormány? Mitől kezdenének el működni a reformok? Ki garantálja, hogy a következő magyar választásokon nem a kisgazdák vagy valami hasonlók futnak be, olyanok, akiknek az lesz a külpolitikai prioritásuk, hogy Románia integrálását, törik-szakad, megakadályozzák?

Ugyan, ki?

Az RMDSZ az ellenzék választási győzelme és saját sikeres választási szereplése folytán olyan helyzetbe került, amelyben nem maradt igazi választása. Ami - a konvencionális logika szerint - akár veszélyes is lehet. Ha nincs igazi választása, előfordulhat, hogy épp koalíciós partnerei élnek majd vissza avval, hogy nincs hova menekülnie. És a román politikai pártok már annyiszor éltek vissza a magyar kisebbség szorult helyzetével - mondja a konvencionális logika, és hivatkozik közben a kormánykoalíció pártjainak akut nacionalizmusára meg arra, hogy 1994-ben az RMDSZ-t, mint valami leprást, kiutálták a Demokratikus Konvencióból -, hogy fölösleges is mást várni tőlük. (Arra ugyanis képtelenség még csak gondolni is, hogy az RMDSZ-t azért utálták ki a Konvencióból, mert pontosan identifikálható vezetés és az ilyesmivel együtt járó kiszámíthatóság nélkül próbálta keresztülvinni pontosan körülhatárolhatatlan koncepcióját, amely jórészt a jelenlegi gazdasági és társadalmi és politikai helyzetben teljesíthetetlen vagy csak üggyel-bajjal teljesíthető követelésekben fogalmazódott meg. Ilyesmire azonban gondolni se szabad.)

A kormányzati pozíció mindenesetre gyökeresen változtatta meg az RMDSZ helyzetét. Legelőször is - a magyar-román alapszerződés óta másodszor - csöndben le kellett mondania arról, ami mindig is titkos álma volt: a magyarok különleges jogokkal körülbástyázott területi autonómiájáról. A Demokratikus Konvenció és az SZDU világossá tették: arról, hogy a magyarok magyar államot alkossanak a román államban, szó sem lehet, sőt az autonómia szó hallatán is a hideg verte őket ki. Cserébe részvételt ajánlottak a magyar kisebbségnek a román állam irányításában. Az RMDSZ két miniszteri meg államtitkári posztokat kapott, parlamenti képviselői fontos tisztségeket töltenek be a parlamenti bizottságokban, köztük a gazdaságot és a privatizációt, valamint a titkosszolgálatokat felügyelőben is. Magyar politikusok vehetnek részt román törvényjavaslatok kidolgozásában, nyerhetnek betekintést a román állam előlük mindeddig légmentesen elzárt, félhomályos zugaiba; egyetértésük nélkül nem alakítható a román külpolitika. Magyar politikusok dönthetnek román honfitársaik sorsa felől. Ugyanakkor a román kormány - nyilvánvalóan RMDSZ-es tagjainak nógatására - a magyar kisebbség két kulcsfontosságú követelését is teljesítette: rendelettel módosította a tanügyi és a közigazgatási törvényt. Idén szeptembertől nem kell majd színmagyar falvak iskoláiban is román osztályokat indítani, nem lesz kötelező a román nyelv elsajátítása (csak tanulása), az elemi iskolákban a román történelmet és földrajzot magyarul is tanulhatják majd a kis magyarok, valamint: a módosítás törvényi lehetőséget ad arra is, hogy az egyetemi oktatásban is anyanyelvű tanintézmények szerveződjenek. Valamint: immár törvény írja elő azt, hogy a közigazgatásban, a bíróságokon és az egyéb hivatalokban a magyarok anyanyelvükön is intézhessék ügyeiket, és hogy azokon a településeken, ahol a kisebbségi lakosság meghaladja a 20 százalékot, az ő nyelvükön is ki kell tenni a helységnévtáblákat.

A román kormány ezeket az intézkedéseket a törvény szerint szükséges parlamenti jóváhagyás nélkül vezette be: ráadásul úgy, hogy nemcsak a koalíciót alkotó pártok egyes képviselői tiltakoztak ellenük, magában a kormányban sem örült neki mindenki. A parlament pedig elvben megteheti, hogy a módosításokat - amelyekről előbb-utóbb muszáj lesz szavaznia - nem fogadja el. És nem csak emiatt törékenyek ezek a nagyszerű kezdeményezések. Attól, hogy a törvény lehetőséget ad rá, még nem lesz magyar egyetem Kolozsváron. A kétnyelvű táblákat sok helyen leverték, bemázolták, Marosvásárhelyen például a csendőrség vigyázott rájuk néhány napig. Még sokáig igazuk lesz azoknak, akik szerint a román kormány kisebbségbarát intézkedései mögött nincs elsöprő társadalmi támogatottság, nincs semmi más, csak néhány bátor és invenciózus román politikus. De a szimuláció (ebben az esetben az az állapot tehát, amikor egy kormány elébe megy a társadalmi fejlődésnek) az 1989- 90 óta Közép-Európában bekövetkezett politikai változásoknak mindenütt kulcseleme: előbb lettek ezekben az országokban demokratikus parlamentek és intézmények és törvények, mint demokraták. A román kormányzat román és magyar tagjai mindeddig figyelemre méltó tapintattal és bensőségesen bántak egymással. Egymással viselkedtek szolidárisan, nem a saját nemzetükhöz tartozó nacionalistákkal. Markó Béla, az RMDSZ elnöke következetesen kerüli annak a látszatát, hogy szervezete "zsarolná" koalíciós partnereit; a kormányzat román tagjai lépten-nyomon a magyarok szakértelméről és lojalitásáról áradoznak. Nincs vagy legalábbis nem nyilvános a román pártok és az RMDSZ közötti koalíciós szerződés; nincs az RMDSZ-nek követeléslistája, amelynek teljesítéséhez köti a benn maradást a koalícióban. Ez akár hajmeresztően is hangozhat: semmire nincs "írásos garancia". De a két politikai elit közötti hallgatólagos meg- vagy inkább kiegyezés és - az elmúlt fél év tapasztalatai alapján kétségbevonhatatlanul létező - őszinte bizalom sokkal fontosabb, mint bármiféle szofisztikált írásos megállapodás. Arról nem is beszélve, hogy egy nyilvánosságra hozott koalíciós szerződés mind a két felet valószínűsíthetően szükségtelen támadások célpontjává tenné. A kompromisszumoknak a nyilvánosság éppen árthat is: kompromisszumot kötni a világ eme fertályán férfiatlan dolognak számít. Jobb, ha a részleteit, az alkudozás nyilván nem túl felemelő momentumait homály fedi. Mint ahogy megtörténhet, hogy egy jó döntés a többség vagy legalábbis a közvélemény döntő részének akarata ellenére születik meg. A kétnyelvű helységnévtáblákat feltehetően nem helyesli kifejezetten a románok többsége: és ha tehették volna, ennek már a döntés-előkészítés során hangot adnak. Például egy jó kis hecckampány vagy utcai tüntetések formájában: és a végén a törvény meg sem született volna.

De megszületett, és ezzel, meg a többivel, valamiféle kézzelfogható távlatba került egy megoldás jellegű helyzetféleség a romániai magyarok számára. Vagy ha nem is ezzel a két törvénymódosítással meg a kormányzati posztokkal, de avval a várakozással, amivel a partnereik rájuk tekintenek. Romániában, úgy tudni, ritkák a puccsok, tehát főképp az RMDSZ-en múlik, hogy megmutassa, mit tud. Kicsit olyan lehet nekik, amilyen a magyar demokratikus ellenzéknek lehetett a rendszerváltás, az év, amelyben meg kellett tanulni tényleges hatalom birtokában tétre politizálni.

Ami első blikkre könnyedén csüggesztő távlatnak vélhető, bár a második blikk, ha gönnolná az ember, magának meg a látványnak, már biztatóbb képet mutatna Magyarországon is, ahol azért nyugodtan végződhetett volna a rendszerváltás úgy is, hogy az Iliescuékétól meg nem különbözteti senki.

publikálva
1997/33. (08. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk