Miközben a politika csúcsain háború dúl az ellenzéki és a még ellenzékibb és a kormánypárt között, sőt a kormánypárt és a kormánypárt között is, megnyugtató, hogy alsóbb szinteken az ügyintézés zavartalanul folyik, és a fejlődés hiánytalanul kiköveteli magának azt, ami jár neki.
Csak a pesti zsidónegyed szívta meg egy kicsit. A fővárosi közgyűlés leszavazta a Hagyó Miklós (MSZP) és Ikvai-Szabó Imre (SZDSZ) főpolgármester-helyettesek által jegyzett előterjesztést, amely megfékezte volna a régi házak eltüntetését Erzsébetvárosban. Vagyis a világörökségi területen továbbra is lehet bontani, tenyérnyi telkeken lakótelepnyi házakat építeni. A megőrzés elleni módosító indítványt maga a kerületi szocialista polgármester, Hunvald György terjesztette be.
Hunvaldot eddig sem mint jeles hagyományőrzőt ismertük, a haladás úttörője inkább ő. Javaslatát a szocialisták a Fidesszel és a KDNP-vel együtt szavazták meg. Vajon miért? Az alkalmi nagykoalíció egyik magyarázata a maga mély pitiánerségében kínálja magát: a fővárosi szocialisták belvendettájába avatkozott be az ellenzék, a következő politikai algebra szerint. Hunvald nem szereti Hagyót, a Fidesz sem szereti Hagyót, Hagyó Miklós nem szereti Hunvald Györgyöt, és akit nem szeret Hagyó Miklós, azt szereti a városházi ellenzék, és amit megszavaz (beterjeszt) Hagyó Miklós, azt szavazza le az ellenzék. Hunvald pedig azért nem szereti Hagyót, mert Hagyó 2006 táján rohammal foglalta volna el a fővárosi szocialista pártot, melyre azonban szemet vetett a fess erzsébetvárosi polgármester, aki ifjú kora dacára kipróbált szocialista szintén, ráadásul a kerületben ő "mindenki Gyurija" - és a többi; de ez kurvára nem érdekes.
Talán tényleg csak az van, hogy az ilyesmit örömmel nézi minden ellenzék. Talán ez csak a kezdet, és legközelebb majd Rogán is bonthat. Talán más ellenszolgáltatás jár a helyes szavazatért.
De mi lesz a házakkal? Ha a városrész rombolása ellen óhajtott volna fellépni a képviselő-testület, bőven lett volna mire hivatkoznia. A házak lebontásának a városrehabilitációhoz (ha már a kerület vezetése ezzel a szóval fedezi e zavaros ingatlanügyleteket) köze nincs. A mocsok melót - a bontási engedély beszerzését, az egyezkedést a lakókkal - futószalagon gyártott, off-shore hátterű cégek végzik, a tapasztalatok szerint ezek feladata az is, hogy a megfelelő pillanatban átspekulálják az önkormányzati vagyont valamelyik ingatlanfejlesztőnek. A civil nyomásra idecitált UNESCO-biztos jelentése nem csak a bontások leállítását követeli - elegáns, tisztelettudó, francia közállapotokhoz szokott hangon -, hanem a kiadott engedélyek felülvizsgálatát és a valóságos rehabilitáció megkezdését is. Halkan megjegyzi azt is, érdemes lenne az adókedvezmények valamiféle rendszerét kidolgozni, amely az ingatlanfejlesztőket a lakosság megtartásában és a rehabilitációban tenné érdekeltté. Úgy, ahogy Európa más nagyvárosaiban szokás.
Hosszú sora és sok oka van annak, hogy ez Budapesten nem így megy: mind ezerszer el lett már mondva ahhoz, hogy tudjuk, vesztettünk. A szétaprózott önkormányzati rendszer, amely eleve lehetetlenné teszi valamely egységes, demokratikusan választott és számon kérhető központi akarat, koncepció, elgondolás érvényesülését. A magyar önkormányzatok hajlama a korrupcióra. A központi akarat és tervezés hiánya - mely egyrészt a gondolatok szűkösségéből, másrészt az intézmények alkalmatlanságából fakad. Az állam teljes közömbössége - tett-e bármikor bármi fontosat a nemzeti örökségért felelős bármelyik miniszter azért, hogy megmaradjon a nemzet kulturális örökségének ez a része? Kiszámolta-e hitelt érdemlően valaha valamelyik kormányszerv, hogy mennyibe kerülne és hogyan lehetne megőrizni Budapest belvárosát olyannak, amilyennek a 19. és 20. században építették, és eközben emberi életkörülményeket biztosítani e negyedek lakóinak? Vagy más módon hasznosítani e rengeteg négyzetmétert?
Az eredményt nap mint nap látjuk. Az eltűnő házakkal, építészeti stílusokkal, utcákkal együtt eltűnnek azok az emberek is, akik ezt a várost annak idején felépítették, a gondolataik, a tudásuk, az arányérzékük, az elképzeléseik a szépről, a jó életről. A folyamatos, élő hagyomány. A kultúra. Helyette galádul szerzett telkeken gagyi, egyformán fantáziátlan, rettenetes építmények - saját maguk történetének megannyi emlékműve - jelzik új korunk uralkodó eszmeáramlatát. A megvásárolhatóságot.
